A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 2. szám

tem őket, hogy ne gyújtsanak lámpát, és ha csak lehet, még virradat előtt helyezzenek el egy kevésbé ismert elvtárs lakásán. Ebben meg is egyeztünk, vagyis még virradat előtt elkísért a felesége egy fiatal házaspár Vasút utcai lakására, ahol három napot töltöttem. Több alkalommal is találkoztam Kubióák, Zahoránsky, Miselnicky és más régi ismerős elvtársakkal. Kérdéseimre elmondták, hogy sajnos Rozloznik elvtárs, az ismert kommunista, közben meghalt ami részükre nagy, veszteség. Részletesen tájékoztattam őket azokról az adatokról, amelyekkel Bratislavában bíztak meg, és kértem őket, hogy amennyiben módjukban áll, vegyék fel a kapcsolatot a határon túlról olyan ismert, és megbízható elvtársakkal, akikre rá lehetne bízni az említett feladatokat. Megtudtam tőlük, hogy a rozsnyói, a betléri és a nadabulai kommunisták, mint például Subovics, Németh, Fábry Ferenc, Molnár Béla, Ambrus Laci, Barczi Pali és más elvtársak még mindig otthon vannak, de nagyobb részük rendőri felügyelet alatt áll. Ami nem jelenti viszont azt, hogy a megbízást nem lehet valamilyen módon végrehajtani. Elmondtam nekik, hogy Szabó elvtársék jól vannak tájékoztatva az ő létezésükről és megbízhatóságukról, ezért aztán beszélgetésünk folyamán Bratislavában már szóba kerültek a dobsinai, a stószi és mecenzéfi elvtársak a magyar határon végzendő pártmunkára. A dobsinai elvtársak készsége, mint emlékszem, olyan nagy volt, hogy már a következő napra meg akartak hívni több elvtársat, például Betlérről és máshonnan is megbeszélésre. Mondtam, hogy egyenlőre erre semmi szükség, sőt ellenkezőleg, amennyire csak lehet, kerülni kell minden feltűnést, és a konkrét megbízásokról minden esetben csak annak a kéthárom elvtársnak kell tudnia, aki a munkát végezni fogja. A további beszélgetésekből azt is megtudtam, hogy már nekik vannak bizonyos kapcsolataik a betléri Dúlik, Fejér és más elvtársakon keresztül a határon, mégpedig két irányba is. A Nadabulán élő Lakos és Újházi s a csucsomi Rusznyák. Kerekes és más elvtársakhoz. (Ekkor még szabadlábon volt a nadabulai Lakos Andor elvtárs, aki elvégezte Moszkvában a pártföiskolát, és aki később a dachaui koncentrációs táborban pusztult el több más ismert rozsnyói és környéki elvtárssal együtt.) Azt is említették a dobsinai elvtársak, hogy tudtukkal a határmenti kapcsolat még jobb a csetneki völgyön át Bistré és Rakovnica irányába Hlavác és Gencsi elvtársakon keresztül, annál is inkább, mert ezen a részen Feri nagybácsim fia tart határörszolgálatot mint magyar katona, ami nagyon megkönnyíti a határon való mozgást. Pontosan tudtak arról is, melyik elvtársakat kínozták meg már eddig, börtönözték be, helyezték rendőrségi felügyelet alá, de azt is elmondták, ki az a néhány ember, aki behódolt a Horthy-rendszernek, igaz csak egy-két nevet említettek, akiktől óvakodnunk kell. De mindabból, amit elmondtak, és abból is ahogy viselkedtek, arra következtettem, hogy a dobsinai elvtársak sajnos még nem tanulták meg az illegális pártmunka ábécéjét. Főleg azért volt ez részemre meglepő, mert ahonnan én jöttem, vagyis az internáló táborból, s szökésem után az úton hazafelé, de Bratislavában is. a legszigorúbb konspirációs szabályok szerint dolgoztunk. Ezt abból is megállapíthattam, hogy megérkezésem után első és második estén az említett Vasút utcai lakásban, ahol laktam, nyolc-tíz elvtárs is összejött, és azonkívül, hogy el kellett mondanom spanyolországi, meg az internáló tábori élményeimet és szökésem körülményeit, amit négy nappal később Stószon is meg kellett ismételnem. Meg kellett tanítanom őket a Thálman-indulóra, és a Vorwärts nemzetközi brigád énekelte német nyelvű forradalmi dalokra is. Ezért aztán nagyon nyomatékosan figyelmeztettem őket, az óvatosságra, mert például az is elég lenne a rendőrség embereinek, ha egyik vagy másik ismertebb elvtársat követve, ez szépen elvezetné őket az ilyen és hasonló összejövetelekre, és hogy az eredmény mi lenne, azt maguk is kitalálhatják. Szavaimon meglepődtek. igazat adtak, és már a harmadik estén csak azok az elvtársak látogattak meg, akiknek megbeszélésünk szerint valamilyen kötelességük volt. Két nap múlva pedig engem favágónak öltöztetve kísért el Kubinák elvtárs, fejszével a vállamon Dobáinská Masára a vonathoz. Zahoránsky elvtárssal aprólékosan megvitattuk a legfontosabb tennivalókat, megbeszéltük, kinek miről szabad tudnia és hogyan kell a munkáját végeznie. Abban is megegyeztünk, hogy főleg a feltűnőbb feladatok elvégzésére csak a kevésbé ismert elvtársakat fogják kiválasztani, vagyis olyanokat, akiket még nincs miért figyelni a kopóknak. Mert ha még náluk, mármint Kassán és Rozsnyón nem történtek eddig nagyobb lebukások. ez csak esetleg két oknak tudható be: először azért, mert az ún. szlovák államnak még nincs jól kiképzett és kiépített államrendörsége, politikai nyomozó apparátusa; másodszor pedig — és ez lenne a rosszabbik eset — a hatóságok várva figyelik a kommunisták tevékenységét, hogy minél többet megtudjanak róluk, és így ártalmatlanná tegyék valamennyiüket. Figyelmeztettem az elvtársakat, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az új szlovák biztonsági szerveket német szakemberek képezik ki, amit magától Szabó elvtárstól tudtam meg, még Bratislavában. Ezt a figyelmeztetésemet még Stószon is megismételtem, mert ott is „telt ház" előtt kellett elbeszélnem élményeimet. Igaz a stószi fiatal kommunisták csaknem valamennyien be voltak öltözve a németek kárpáti fasiszta ifjúsági szervezetének egyenruhájába, és ők maguk látták el a határörszolgálatot a magyar határon. Ezért aztán kissé túlzottan elbízták magukat. Bizony többen nem értették meg azt a figyelmeztetésemet sem, hogy ha még feltűnőbbé válik a kommunisták munkája ezen a vidéken, rájuk is felfigyelhetnek majd, hiába bújnak a fasiszta egyenruhába. Nem lehet viszont elhallgatni azt, hogy a mecenzéfi elvtársaknál már sokkal nagyobb óvatosságot tapasztaltam. Javaslataikból arra következtettem, hogy ők már betartják az illegális pártmunka szabályait, és rajtuk már meglátszott, hogy a felsőbb szervek irányítják őket. Valószínű, hogy ők már tanultak az első nagyobb méretű kassai lebukásokból, melyekről engem is részletesen tájékoztattak. Stószon és Mecenzéfen három napot töltöttem Kronauer, illetve Gedeon elvtárs lakásán. Megtudtam, hogy Fábry Zoltán, a nagy antifasiszta író és kritikus, az illavai fegyintézetben sínylődik már hosszabb ideje, és hogy az elvtársak Stószról, Mecenzéfröl, de még Kassáról is a lehetőség szerint mindennel ellátják, hogy enyhítsék a beteges Fábry helyzetét. Leinstein, ifjabb Kronauner és felesége Stószról, a Gedeon fiúk egyike és Müller elvtárs Mecenzéfröl vettek részt azon a megbeszélésen, amelyen részletesen ismertettem a bratislavai elvtársak kérését. Meglepődve tapasztaltam, hogy Müller és Gedeon elvtársak már tudtak érkezésemről és küldetésem céljáról. Átadták a kezmaroki Krajnák Miso elvtárs üdvözletét, amiből arra következtettem, hogy az utóbbi elvtárs valamilyen fontosabb funkciót tölt be az illegális szervezetben. (folytatjuk) Hétvégi levél Egy társaságban beszélgetünk — szó szót követ, jó a hangulat és egyszercsak a frissítők kerülnek szóba. Felvetődik a kérdés, hogy valóban mi is az a frissítő. Valaki szellemesen megjegyzi, hát kinek mi, van akinek a málna, a tonik, van akinek a bor. sör, esetleg a rövidital. Attól függően, kit mi frissít fel. Tovább folyik a beszélgetés, miközben a társaság egy tagja megjegyzi, hogy valóban így van, de csak addig van ez rendben, amíg mindenki a saját pénzén vásárolja meg az üdHőnek „becézett" bort sört és röviditalokat. Addig van rendjén, amíg ennek vásárlására nem használják fel a közösség pénzét Jómagam is ezen a véleményen voltam, mire a társaság többi tagja olyan csodálkozással nézett rám, mint ha legalábbis valami idegen bolygóról csöppentem volna a Földre, olyanok közül, akik egyáltalán nem ismerik a földi realitást Hosszabb szünet következett be a társalgásban, mindenki mérlegelte az elhangzott szavak súlyát. Majd az egyik megszólalt. Emberek, azért maradjunk a földön, a valóságnál, ne járjunk a fellegekben, ne idealizáljuk a dolgokat Mert igaz, van valami hivatalos rendelkezés arra,' hogy a vállalat az intézmény stb. pénzét meghatározott alkalmakkor, összejöveteleken csak valóban üdítő és nem szeszes italok vásárlására lehet fordítani, de a gyakorlatban ez nincs így, éppen az ellenkezője van szokásban. Mert a közösség pénzén igenis vásárolnak szeszes italokat, csak a számlákon van feltüntetve frissítők vásárlása. Mindezt azonban a kereskedelem a lehető legnagyobb mértékben támogatja, és minden nehézség nélkül kaphat mindenki olyan számlát bármit is vásárol, ami azt igazolja, hogy frissítőt vett és nem mást Hogy miért teszik ezt? Valószínűleg azért mert a bor és a röviditalok eladásával a boltok könnyebben teljesitik a tervüket mintha málnaszörpöt vagy más frissítő italokat árusítanának. A társaság egyik tagja közbeszólt, megjegyezve, hogy nálunk még mosóport is vásárolnak frissítőket feltüntető számlákra. A többiek a megjegyzésekre élénken bólogatnak, aztán kifejtik véleményüket, hogy erről kár is beszélni, hiszen ezt mindenki tudja, ezt minden munkahelyen így csinálják. Lám, gondoltam magamban, milyen leleményesek is az emberek. Nem hiába mondják, hogy a paragrafus az görbe, kacskaringós, ki lehet játszani, csak egy kis leleményességre van szükség hozzá. Milyen érdekes, az emberek ismerik a rendeletet, ami nem azt a célt szolgálja, hogy betartsák, de azt, hogy hogyan lehet megkerülni. A fő dolog, hogy papíron minden rendben legyen, az már mellékes, hogy a valóságban egészen másképpen fest a dolog. Mert a papír sokat elbír, nem tud tiltakozni, hogy emberek, ez így nem megy, egészen más az igazság. Felötlött bennem, miért van ez így nálunk, hiszen erről mindenki tud, valószínűleg még az a hatóság is, amely a vonatkozó rendeletet kiadta, és mégis, mindenki olyan képet vág hozzá, mintha minden a legnagyobb rendben volna, nyugodt a lelkiismeretünk, mert papíron eleget tettünk a rendelet betűjének. Elgondolkodtató, vajon hány olyan rendelet van forgalomban nálunk, amely a fiókok mélyén porosodik, és semmi gyakorlati hatása nincs, csak azt a célt szolgálja, hogy valakik valamityen módon megkerüljék, kijátsszák. Jó lenne megszámlálni őket. Persze mindez nem más, mint önámítás és öncsalás. Mert mindenki olyan arcot vág hozzá, mint ha minden rendben lenne, viszont semmi sincs rendben. Én csak azt nem értem, ha mindannyian tudjuk, hogy ez vagy az a rendelet csak pusztába kiáltott szó, mert jóformán mindenki másképp cselekszik és . megkerüli azt, akkor miért nem engedjük meg hivatalosan, hogy — mondjuk — akár szeszes italt is lehessen vásárolni a közösség pénzén, akkor legalább áttekintésünk lenne arról, hogy egyes üzemek, vállalatok, intézmények hány liter bort és röviditalt vásároltak a közösség pénzéből, illetve személy szerint kik azok az alacsonyabb vagy magasabb beosztású dolgozók, akik a reprezentáció leple alatt ilyen dolgokat vásárolnak. Mert ugye, ez sokkal becsületesebb dolog, mint önmagunk becsapása. Úgy hallottam, hogy ugyanez a helyzet azzal a rendelettel is, amely tiltja szeszes italok fogyasztását a munkahelyeken. Állítólag amióta ez a rendelet megjelent azóta több szeszes ital fogy nemcsak a munkahelyeken kívül, sőt nemcsak a hivatalokban, ahol ugyebár ennek következtében nem következhet be munkabaleset hacsak valaki a töltőtollal meg nem szúrja magát de olyan termelő üzemekben is, ahol minden pillanatban komoly balesetet okozhat az alkoholfogyasztás, és a legjobb esetben néhány hónapra kiesik a termelésből egy produktív munkás, ami már jelentős népgazdasági kár. Azt mondják a rossz nyelvek, hogy egyre több a születés- és névnapi ünneplés a munkahelyeken. Nem áll rendelkezésemre statisztikai kimutatás, de jó lenne ezt a dolgot is felmérni, mert meggyőződésem, hogy ezzel tetemes károk érik népgazdaságunkat nem beszélve arról, hogy ha valahol isznak, akkor ugyanabban az időben nem lehet dolgozni. És az idő megy előre kérlelhetetlenül. Hogy hol van ebből a kiút nem tudom. Csak sejtem, a hiba ott van, hogy sokszor a mások hibáinak őszinte bírálata helyett ezek a hibák ürügyül szolgálnak arra, hogy magunk is ugyanazt tegyük, mondván, ha neki lehet, miért ne lehetne nekem is. Ha az igazgatói irodákban isznak, miért ne ihasson a munkás is. Ha az ügyintézők megünneplik a név- és születésnapokat miért ne ünnepelhessenek a munkások is? Persze a különbség itt csak az, hogy a munkás mindig a saját pénzén iszik, mert neki nincs reprezentációs alapja. A hiba persze hiba marad és Hymódon sokasodik, amiből senkinek sincs haszna, legkevésbé a népgazdaságnak, az alkotó emberi munkának.