A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 2. szám

VÉGIG TÖRETLENÜL Hetvenhárom éves vagyok. Nevem Solymosi István. Már nem a legjobb az egészségi állapotom. Azért még nem szorultam be a lakásomba. Véremben van a mehetnék. Ahogy mozgalmas életemben megszoktam. Akkor jó, ha mehetek. Ha nem kell itthon ülnöm. Olyankor nincs vérnyomás okozta rossz közérzetem. Nem tartom magam feleslegesnek. A városi pártbizottság tagja vagyok, s 1967-től az utcai pártszervezet elnöke. Eseményekben bővelkedő élete volt apámnak, én sem mondhatom szürkének az enyémet. Előbb azonban apámról valamit. Kovács volt Füleken (Filakovo). Korán megrokkant, nem folytathatta a kovács szakmát. Losoncapátfalára került a család. Apám lakatos és gépész lett a posztógyárban. Üzemi lakással cseréltettük fel a régi, földes falusi házat. 1919-ig éltünk az említett helyen. Éppen kijártam a hatodik elemi osztályt, amikor kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. A Tanácsköztársasag napjaiban a posztógyár egy részét leszerelték, Újpestre vitték, bennünket is családostól bevagoníroztak, mert apámnak is mennie kellett. A helyzet azonban megváltozott. A Tanácsköztársaság leverésében bűnös románok egészen Pestig jöttek, előlük Pápára, majd Celdömölkre menekítettek bennünket, hogy majd ott szerelik föl a gyárat. Celdömölkön viszontagságos körülmények között éltünk. A Tanácsköztársaság megbukott, szertefoszlott az álom. Apám Pesten akart meghúzódni, de a Horthy-kormány belügyminisztere visszaküldte Csehszlovákiába, mint nemkívánatos személyt. Előbb apám jött, csak azután a család, amely sokáig vagonban vesztegelt a salgótarjáni vasútállomáson. Szerencsére a bányászok segítségünkre voltak. 1920 januárjában tértünk haza Fülekre. Az apám öccse pékmester volt, nála húzódtunk meg, míg nem szerzett apám lakást. Bújdosnia kellett egy ideig. Aztán a füleki zománcgyár felügyelősége ólyan művezetőt keresett, akinek valamennyi vezérlömüre megvolt a képesítése. Hulita igazgató megtudta, hogy apám rendelkezik ilyen képesítéssel. Behivatta az irodájába és alkalmazta, 1921-ben történt. Az álláshoz lakás is járt, mindjárt jobb helyzetbe kerültünk. Nem sokáig. A hadifogságból hazatért a régi művezető. Apámra ráfogták, jár ki falvakra cséplőgépet javítani, s az alkatrészeket az üzemből hordja ki. Hulita elbocsájtotta. Anyám azonban elment hozzá és kinyitotta a száját. Hulita teljes kovácsfelszerelést ígért, hogy apám önállósíthassa magát valahol. Apám ebbe nem ment bele, nem akart vándorbotot fogni a kezébe. Anyám ismét a Hulita ajtaján kopogtatott. Újra kinyitotta a száját. Az igazgató befolyásos ember volt, közbenjárására apámat fölvették a füleki vasútállomás fűtőházába kazánkovácsnak. 1936-ban innen ment nyugdíjba. Halálig érdekelte a politika. Az ö természetét örököltem én is, hiszen hetvenhárom éves létemre még mindig végzek politikai munkát, részt veszek a városi pártbizottság ülésén, vezetem az utcai pártszervezet munkáját, tagja vagyok a járási pártbizottság tagfelvételi bizottságának. És ha most azt akarnám magyarázni, hogyan fonódott össze életem a kommunista mozgalommal, gyerekkoromhoz kell visszatérnem. Tizenhárom éves voltam, amikor kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Akkor még nem értettem, mi történt, de láttam apám és a munkások arcán az örömet. Egy évvel később, amikor családunk visszatért Fülekre Magyarországról, sikerült bejutnom a zománcgyárba. Tizennégy évesen kisegítő munkás lettem, s 1922-ben már közöm volt egy magasabb bért követelő sztrájkhoz. Egészen fiatalon agitáltam, hagyjuk abba a munkát. Büntetésből menesztettek a gyárból. Egy Lengyel nevű, földbirtokot bérlő úrhoz szegődtem el kisbéresnek, napi tíz koronáért. Látástól vakulásig dolgoztam. Apám megsajnált s odaadott kovácsinasnak. A mester nem a szakmára tanított. A jószágait kellett etetnem. Fél év sem telt el, s odébbálltam. Anyámnak tetszett a borbélyszakma. Szép, tiszta munka. Egy Dolák nevezetű füleki borbélymesterhez szegődtem el inasnak. Jó mesterember volt, sokat tanultam tőle. Még nem szabaduljam, amikor már kérdezgették tőle, hová megy majd dolgozni Solymosi Pista? A mester mindig azt válaszolta: Majd elmegy valahová szamarakat borotválni! Megsértődtem nagyon. Ma is érzékeny vagyok. 1925 májusában szabadultam. A várgedei fürdőbe borbélysegédet kerestek. Októberig ott dolgoztam. Aztán hallottam, hogy Rimaszombatban is keresnek borbélysegédet. Perec Béla borbélymesternél munkába is álltam. 1929 májusáig dolgoztam Perec Béla műhelyében. Onnan is tovább kellett mennem. Meghalt a mester, az özvegye nem akarta tartani az üzletet. Állást kerestem a Fodrászok Lapja hirdetésrovatában. Ústí nad Labemba kerültem. Az ottani borbélyüzletben tizennyolcan dolgoztunk. Ott sem maradhattam huzamosabb ideig. Egy rosszindulatú munkatársam miatt. Felmondtam, és Mimónba mentem a ceská lipai járásba. 1930. május 1 -ig, harmadik sorozásomig voltam újabb helyemen. Nem vettek be katonának. Látogatóba jöttem haza Fülekre, s innen átruccantam Batyiba, mert végtelenül tetszett ez a kisváros. A kollégám bátyja akkor nyitott üzletet. Ott marasztott. Egy évre rá megnősültem. Feleségemmel a Munkásotthonban ismerkedtünk meg. Ő szintén aktivan részt vett a munkásmozgalomban. Rimaszombatban ismerkedtem meg olyan kiváló kommunistákkal, mint Réthy István és Demeter Bálint. Itt már rendszeresen kaptam pártfeladatokat. 1932-ben üzletet nyitottam, könyveket, újságokat olvastam. Tudtam, mi történik itthon, a mozgalomban és a világban. Legfőképpen a Szovjetunióban. 1936-ban beléptem a kommunista pártba. Csupán 1938-ig tartottam fenn az üzletet. A Horthy-rendszerben politikailag megbízhatatlannak bizonyultam. Be kellett zárnom a boltot. Anyagilag tönkrementem. Még 38 előtt, Csutor Ede, aki később az illegális kommunista mozgalmat vezette, engem is beszervezett a munkába. Azt a feladatot kaptam, hogy mint füleki születésű, vegyem fel a kapcsolatot az ottani elvtársakkal. Szervezzem meg a gyárban az illegális munkát. A bátyám segítségével sikerült bejutnom a gyárba napszémosnak. Attól kezdve jártam a műhelyeket, figyeltem a hangulatot, bekapcsolódtam a vitákba, reális képet festettem a hadihelyzetröl. Csutor Edével továbbra is kapcsolatot tartottam. Hetente egyszer kerékpáron mentem hozzá Rimaszombatba. Töle kaptam tájékoztatást. Aktívan részt vettem az ellenállásban. Egyszer a Népszava meg röplapok terjesztéséért (1943-ban) majdnem az életemmel fizettem. Szerencsére a katonai parancsnok, egy Mándi nevezetű rimaszombati gimnáziumi tanár elsimította az ügyet. Személyesen ismert, az üzletem mellett lakott. A nyilas uralom idején fokozódott az életveszély. A németek leszerelték a gyárat, de mi az ócska gépeket és vasdarabokat csomagoltuk be a ládákba. Aztán bújkálnom kellett, de szívemben-lelkemben már az új, más életbe vetett hit reményével. A szovjet csapatokkal tértem vissza Fülekre. A fülekpüspöki pártszervezet első elnöke voltam. Mikor a kisváros járási székhely lett, az SZLKP járási bizottsága elnökségének tagja, a jnb alelnöke, a később belügyi osztályának vezetője lettem. Amikor megszűnt a járás, a Mier üzemben helyeztek független szakszervezeti funkcionáriusnak. Ennyi dióhéjban az életem. Töretlenül álltam és állok az ügy oldalán, azzal a meggyőződéssel, amelyet apám oltott a lelkembe: A kommunizmus mentesíti az embert a kizsákmányolástól! Három fiam van, négy unokám és egy dédunokám (Petike). Ha valamit szeretnék még magamnak, akkor táncolni a Petike lakodalmában ... MÁCS JÓZSEF 4