A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-14 / 11. szám

szólta: Én a cipőm talpától a kalapom hegyéig festőnek érzem magamat. Akkor úgy érezte, hogy ezt be is kell bizonyítania. De bevallása szerint ez csak egy rövid fellángolás volt, mert soha életében nem akart bizonyítani. Ez is az egyik eleme annak, hogy hosszú pályája során ilyen tiszta tudott maradni a művészete, mint amilyen, mi több szakadatlanul tisztuló. A legutóbbi, 1980-as kiállítására már nem véletlenül tévedtem be, viszont eltévedtem, és a termeket nem a képek születésének sorrendje szerint, hanem fordítva jártam végig. Hogy fordított irányban indultam el, az természetesen azonnal kiderült, hiszen a müveit ekkor már jól ismertem. Ám ez az eltévelygés segített Igazán eligazodni abban a rejtelmesen szépséges világban, amiből Jakoby Gyula életműve összeáll. A hetvenes évek második felében készült vásznaktól indultam el az 1929-ben festett „Fehérruhás nö" című képig. Ez a megfordított sorrend rendkívül egyszerű módon volt képes megmutatni egy nagy művész festői életútjának fejlődését. A mai Jakoby Gyula, aki azt mondja, hogy ö tulajdonképpen nem is tud a szó eredeti értelmében festeni, egy olyan fél évszázaddal ezelőtti Jakoby Gyulához vezetett el, aki akkor még nem mondhatta volna el magáról ugyanezt, hiszen azok a régi dátumozasú képek egy nem csak tehetséges, de festői képességekkel mesterien bíró művészhez vezettek. Egyszerűbben mondva: utolsó kiállítása azt látszott bizonyítani, „hogy hajdan tudott, ma pedig nem tud festeni". Legalábbis így értékelte volna egy pallérozott ízlésű látogató a képeket, ha ö is a vége felöl járja végig a kiállítást, mint én tettem. Nekem mást jelentett az akkori felismerés. Azt jelentette, hogy a pályakezdő művész több a kiváló tehetségű alkotónál, aki viszont a legjobb festői erények birtokában is egy alkotói kiteljesedés felé közelít, melyek jegyei még csak gyanúsak sem lehetnek, hiszem nyilvánvaló, hogy a saját hangján szóló Jakoby Gyulát nem a programszerű modernizmus vezette el pályája csúcsáig, hanem az, hogy felfokozott érzelmi állapotait hovatovább, annál érzékelhetőbben tudta megfesteni. Hajdan a látványt festette — remekül; ma pedig állapotokat fest — több mint látványosan. Müvein a látvány tükröződése része csupán az állapotnak, az állapot pedig maga a létezés. A nyolcvanadik életévéhez közeledő Jakoby Gyula emberi és művészi nagyságát eddigi sikereinek ellenére is lappangónak érzem, mert nem alaptalan az a megállapítás, hogy valójában még nem fedeztük öt fel, és alig tudjuk, mekkora óriása .ő a hazai magyar piktúrának. Beszélni későn tanult, mint az igazi nagyok általában. Jócskán elmúlt kétesztendös, amikor ki tudta mondani: édesanya. Alig lett anyanyélvének birtokosa, amikor szüleivel elhagyta az anyanyelv természetes közegét, és kivándoroltak Amerikába. A magyar anyanyelv mellett ötesztendős korában már angolul is beszélt. „Azóta tökéletesen elfelejtettem az angolt" — mondja. Nem sokkal később visszaköltöztek Kassára. Közben odakint az Újvilágban végigszenvedett egy súlyos gyermekbénulást, de átvészelte. Bal keze azonban megbénult. Azóta is béna. De Jakoby Gyula így, fél kézzel is megtanult úgy festeni, ahogy csak kevesen tudnak. Művészetének egyedülálló értéke viszont nem a kéz, hanem az az érzékeny emberi lélek, amely előttünk vásznain kiterítve áll. Jakoby Gyula a létezés festője s ennél aligha lehetnek nemesebb erényei. RESZELI FERENC