A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-14 / 11. szám

korábban találkozzunk. Talán azért, mert képeit olyan magasfokú művészet megtestesüléseként értékelem, hogy attól tartottam: netán a szóbeli párbeszéd, a festői eszközök nyelvén túlmenő gondolatcsere esetleg csökkentheti az általam oly nagyrabecsült alkotások értékét, netán mondanivalóját? Lehetséges, hogy ez lett volna a másfél évtizeden at halogatott személyes találkozás elmaradásának valódi oka? Igen, lehetséges. Mégsem történt meg az, hogy beszélgetésünk valamit is „elvett" volna a müvek értékéből. Mert Jakoby Gyulával aligha lehet a saját festményeiről beszélgetni. Legalábbis azokról nem, amelyeket szeret, és szívesen vall a sajátjának. Azt mondja: a jó képről nincs mit mondani. Vagy: a kép akkor jó, ha nincs mit mondani róla. Ez a két mondat úgy fejezi ki Jakoby ars poeticáját, hogy annak a kétféle megfogalmazás, illetve a kettő közti árnyalati különbség is szerves része. Ugyanakkor talán arról is árulkodik, hogy az ö esetében talán nem is lehet valamiféle irányadó ars poeticáról beszélni, mert bevallása szerint korántsem az ars poetica a festészet alapfeltétele, hanem az a nehezen megfogalmazható, felfokozott érzelmi állapot, ami nélkül ő még nem fogott soha ecsetet a kezébe. Meggyőződésem, hogy a Jakoby-képek legjava nagyon adekvát módon képes „tolmácsolni" az alkotásnak azokat a kritikus lélektani állapotait, amelyek annyira különbözővé, és az átlagosnál talán „különbbé" is teszik ezt a művészetet. Jakoby becsülettel bevallja: retteg a tiszta vászontól, mert örökké úgy érzi, hogy ö tulajdonképpen nem is tud festeni, viszont életének legszorongatobb állapotai azok, amikor egyértelművé válik az a felismerés, hogy nincs más választása, most festeni kell. Csakhogy ezeket az állapotokat sosem a külvilág konkrét kényszerűségei szabják, teremtik meg, hanem mindig a személyiség, a szellem mélyrétegeiben lezajló események. A kész mü, pontosabban mondva, a befejezhetetlen mű, és a külvilág közt oly evidensnek látszó kapcsolat tehát közvetett viszonyban áll egymással, s talán ez zárja ki oly egyértelműen annak a lehetőségét, hogy a Jakoby-képek bármi mással összetéveszthetők legyenek. Ezért nem is utánozható, sőt, talán még csak nem is hamisítható az ő festészete. Márpedig az is nyilvánvalónak látszik, hogy Jakoby sosem törekedett eredetiségre, manírokat sosem alkalmazott. Sosem tett bombasztikus nyilatkozatokat, nem voltak allűrjei, és bár igyekezett elkerülni más festők hatását, becsülettel bevallja, hogy ez nem mindig sikerült. Ennek ellenére ezek a hatások kimutathatatlanok a képein. Sem a színvilága, sem a technikája, sem témavilága, sem formai eszközei nem skatulyázhatok be olyan egyértelműen, mint sok más, egyébként neves festőé, akik tudnak festeni. „Én csak tengek, lengek, babrálok, babrálok ... az én képeim mindig véletlenségből sikerülnek." Az idézet a Mester szájából való és hitem szerint mindennemű álszerénységtől idegen, tiszta, emberi vallomás, amelyhez elkerülhetetlenül hozzátartozik azt megállapítani, leszögezni, hogy igencsak keveseknek adatott meg az, hogy egy müve véletlenül sikerüljön. Vaszary egyszer azt mondta Jakoby Gyulának- „Ezt a képet jól tegye el. ilyen csak húszévenként egyszer sikerül." Aztán Jakoby később otthagyta az akadémiát, Budapestről visszatért szülővárosába, Kassára, ahol a Krón, majd a Halász-Hradil féle magániskolában tanult, és sokat festett. Halász-Hradil Elemér később azt mondta: Jakoby, én nem vállalom a maga kiállítását. Jakoby azt vála-Azt hiszem, máig is személyes szerencsémnek tekinthetem, hogy 1965-ben kamaszfejjel láthattam először Jakoby Gyula festményeit. Előítéletek és sznob elvárások nélkül, amolyan faragatlan akárki minőségében tévedtem be annak idején a Mester kiállítására — méghozzá olyan szemérmetlen módon, hogy nem is a képek iránti vonzalom vezetett oda. A szokatlan és jelzőkkel azóta is nehezen illethető vásznak látványa lenyűgözött, aztán feltartóztatott. És feltartóztathatatlanul lezajlott bennem valami, — talán egy sokkos állapot volt? — amit akár lelki dresszúrának-is mondhatnék, ha nem tudnám azt, hogy a dresszúra fogalmával a lélektelen idomítás módszereit szokás jelölni. A fogalmat nyugodt szívvel mellőzni ennek ellenére sem tudom, mert a „humánus dresszúra" erejét szeretném megsejtetni — azt a körülményt tehát, melyben a müélvező még a saját akarata ellenére sem tud megszabadulni a látvány felforgató kényszereitől. Ráadásul mindez a javára fordul, oly módon, mint a tisztítótűz lángjai okozta fájdalom. Jakoby Gyula festészete nekem egy kicsit a rögeszmén lett. de érdekes módon, soha egyetlen sort sem írtam le erről a festészetről. Nemkülönben rendhagyó az is, hogy az első élmény óta eltelt másfél évtized során sosem kerestem a személyes talalkozás lehetőségét. Most, miután a Mesterrel szertelenül átbeszélgettem egy teljes napot, talán sejtem, miért is nem került sor arra, hogy