A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-14 / 11. szám

— Igen. Ismerem a produkciójuk minden egyes trükkjét. — És a létrával végzett szám? — Megcsinálom. Ne féljen. Mindenben tökéletesen helyettesítem Agathont. Tudtam, hogy Otte Kreuger megérkezése óta mindennap végignézte a fellépésünket, isten tudja, mi késztette rá, hiszen Agathon bácsi már nagyon gyatrán dolgozott, nekem mint asszisztensnek pedig alkalmazkodnom kellett a tempójához. Kreuger azonban minden alkalommal ott állt a függöny előtt, és szótlanul; mereven figyelte minden mozdulatunkat. Amilyen virtuóz volt, nyilván könnyen átvehette a nagybátyám szerepét, hogy megmentse cégünk becsületét. Nyomban visszaszaladtam a kocsinkba, és azon melegében izgatottan elmondtam mindent a bácsimnak. — Kreuger nagy művész — mondta erőlködve — és végtelenül jó ember, biztos vagyok benne, hogy ő képes lesz rá. És a nevem a műsorban marad! Mondd meg neki, hogy nagyon, nagyon köszönöm. Hiszen csak a mai napról van szó. Holnap már ismét fellépek. És azt is mondd meg neki, hogy nagyon szép töle. Hogy jó kolléga ... De nesze... — vette le a nyakláncon függő talizmánját —, add neki oda ezt is, akassza a nyakába, és fellépés előtt érintse meg ezt a kis érmét. . . Mikor a lakókocsi lépcsőjéről intettem Kreugernak, hogy a bácsim beleegyezett, ismét felragyogott az arca, és felkiáltott: — Akkor siessünk öltözni! — Igen, de a bácsim még ezt küldi magának. Azt üzeni, fellépés előtt érintse meg ezt az érmet... — Ó, a talizmánja ... Agathon életének talizmánja ... — suttogta Otte Kreuger, és megbűvölten nézte a láncon függő apró érmét. Aztán felemelte a jobbját, és a középső ujja hegyével gyengéden és óvatosan megérintette, mintha izzó vasból lett volna. Csak mikor meggyőződött róla, hogy nem éget. és szikra sem pattan ki belőle, akkor szorította rá jobban az ujját, és lassan megsimogatta a kidomborodó angyalokat. A szemét lehunyta, arcvonásai megenyhültek, az egész ember megszürkült, hervataggá vált, megöregedett. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy Otte Kreuger most valahogy hasonlít a kocsinkban pihenő Agathon bácsira. Kifestettük magunkat, és mikor Kreuger felrakta Agathon bácsi parókáját, és belebújt az öreg kopott bohócruhájába, mindenki, aki a folyosón találkozott vele, azt hitte, hogy Agathont látja. De teljes átváltozását csak én láttam igazán, mikor berobbantunk a porondra. Produkciónk minden egyes részletét egyetlen hiba nélkül hajtotta végre, mintha már évek óta együtt dolgoztunk volna. De ez még hagyján! Elhűlve tapasztaltam, hogy Kreuger nemcsak a bácsim szerepét játssza, hanem magát Agathon bácsit is. Bevallom, hogy én tulajdonképpen örültem ennek a fellépésnek. Sminkelés közben eszembe jutott, milyen élvezet lesz végre egyszer egy fiatal, fürge partnerral föllépni, akivel egy kis életet lehelhetnénk elcsépelt produkciónkba. Már el is gondoltam magamban, melyik résznél kapcsolok majd rá, és arra ösztökélem Kreugert is, hogy fokozza az iramot. Ehelyett azonban azt kellett tapasztalnom. hogy a porondon egy ugyanolyan kimerült, megfáradt emberrel kell együtt dolgoznom, mint Agathon bácsi, Kreuger görnyedten, kiálló lapockával, ernyedten előreeső vállal csetlett-botlott a közönség előtt, meg-megroggyant a térde és elnehezedett lába keservesen lendült futásba. I.folytatjuk) Nagy a siker a kassai (KoSice) Tháliában. A február elején tartott premier lelkes fogadtatása láttán joggal örülhet a színházigazgató, a színész és a néző is, hiszen ez az átütő siker egyben azt is jelzi, hogy a sok gonddal bajlódó kassai társulathoz szegődött állandó rendező (Gágyor Péter) és az új dramaturg (Szigeti László) együttes törekvései s újszerű elképzelései nem maradtak visszhangtalanul. Sőt, színházunk kelet-szlovákiai részlegében ismét egyszer olyan produkció született, amit majd az emlékezetes előadások mércéjével lehet mérni. Ugyanakkor azonban szinte természetszerűleg merül föl a kérdés is, vajon milyen tartalmi értelmezés, miféle rendezői lelemény vagy színészi bravúr révén válik A búsképű lovag története olyan izgalmas színházi élménnyé, amely egyből, a búvópatakok sodró erejével talál utat a nézők szívéhez. Don Quijote és Sancho Pansa történetét idézve Gyurkó László nem Cervantes regényét adaptálta színpadra, hanem e két halhatatlan regényhős viszontagságait idézve korunk számos emberi, fontos erkölcsi, etikai s társadalmi kérdését jeleníti meg a szatirikusán csengő filozófiai példázat és a művészi ábrázolás eszközeivel. Gyurkó — mint ahogy ezt az elmúlt századokban annyian tették — felhasználja, variálja, újrafogalmazza ezt a klasszikus veretű müvet; s ennek keretében (a legendás donkihotizmus ürügyén) a felelősséggel gondolkodó embert foglalkoztató problémákról szót. A hagyományosan értelmezett szélmalomharc és a reménytelenül fölöslegesnek tűnő küzdelem jelképe helyett azonban a Don Quijote-i harcot az egyenes jellem és a nyílt magatartásforma egyik nélkülözhetetlen alapjának tekinti. E Cervantes regényéből merítő, korunkra utaló példázat így az érzelmi s jellembeli összecsapások sorozata, vagy ha úgy tetszik, hát egy tragikomédia köntösébe bújtatott vitadráma, ahol az egyik vitázó mindig a Sancho Pansa támogatta Don Quijote — a többi vitázó pedig a főhőst és hűséges társát körülvevő világ számtalan figurája. Mert voltak, vannak és lesznek kalmárlelkek. kapzsik, hazugok, gonoszok, képmutatók és erőszakosak, hiszen hiába változik a világ, a jellemek — sajnos — változatlanok maradnak. Ezért Don Quijoték is mindig lesznek, akik bármennyire is jók és nagylelkűek, az igazság tántoríthatatlan bajnokaiként újra meg újra nevetségessé válnak s ábrándvilágukban összezúzódnak a tények kegyetlen sziklafalán. Ezt az örök időszerűsége miatt aktuális, keserű valósággal teli igazságot mondja ki Gyurkó László példázata, de egyben azt is hozzáfűzi, hogy a gonoszság, az önkény, a kapzsiság, a kétszínüség embernyomorító szélmalmai elleni (mindennapos) Don Quijote-i küzdelem korunkban a forradalmi magatartás egyik leghatásosabb fegyvere. Mert ha a világ nem is, de a kor mindenképpen megváltozott, és ezért magatartásunkat, jelképeink értelmét is meg kell változtatnunk. Szigeti László dramaturgi leleménye és Gágyor Péter „szókimondó" rendezése sajátos, mondhatnám úgy is: egyéni mondanivalóval gazdagítva eleveníti meg az írói szándékot a kassai Thália színpadán. Tulajdonképpen még el sem kezdődik az előadás, de Gágyor a Gombos Ilona és Szabó fíózsi játszotta, már-már lelketlenül indolens takarítónői kettőssének találó prolögpséval leüti az alaphangot s feltárja rendezői szándékét: takarítani kíván a fejekben, a szívekben, az emberi magatartásformákban. Ehhez részleteiben is kialakult terve, pontos elképzelése van, amit a DON QUIJOTE IGAZA Bemutató a Magyar Területi Színház Thália Színpadán Gyurkó László: A búsképű lovag Várady Béla, Szögyéni Tibor, Kiss László és Csendes László az előadás egyik jelenetében. Sancho Pansa és Don Quijote kettőse (László Géza és Lengyel Ferenc) színészek nagyszerű csapatmunkát eredményező együttes játéka révén érvényre is tud juttatni. Ennek eredményeképpen — tragikomédiáról lévén szó — részben a játék öröme, költészete, színessége, részben pedig a mondanivaló elevenbe vágó kegyetlensége sugárzik felénk a színpadról. Az igazi mondanivaló itt nem is annyira a főhős pszichiátriai kezelésének szimbóluma vagy az elvekért való mártírium, hanem a valódi vagy vélt igazságért harcoló magányos hős személyes állhatatossága. Gágyor Péter szándékosan emeli ki az előadásból a hangsúlyos gondolatok egész sorát, mert ezek lendítik túl Gyurkó László darabját a szűkebb jelentéskörön; ezek teszik általános érvényű és helyenként (például az öntetszelgő kórus vagy a dilettáns bábcsoport „szerepeltetésével") akár nemzetiségi kulturális életünk boszszantó hibáira is utaló példázattá. Kopócs Tibor díszlete is arra ösztönzi a rendezőt, hogy minden tényezőt a nyílt játék szolgálatába állítson. Kopócs díszlete nemcsak helyszínteremtő erővel bír, de nagyszerűen alkalmazkodik a Thália tájolási feltételeihez is, hiszen a könnyű térelemek nemcsak ötletesen mozgathatok és gyorsan változtathatók, hanem játékosan alkalmazkodnak a cselekmény fordulataihoz is. Ám nemcsak prológusban, díszletben, jelmezben követhető nyomon a kóborlovagi történet mai üzenetének kibontási szándéka, hanem a szokatlanul jól sikerült műsorfüzetet forgatva hasonlóképpen hamar szemet szúr az előadásra várakozó nézőnek a dramaturgi célkitűzés és a rendezői elgondolás lényege. Színházunkban nem csupán külalakjában újszerű színlap ez, de tartalmában is játékos és didaktikus; vagy hogy stílszerű maradjak A búsképű lovag históriájának szelleméhez, hát a didaktikusságot a játékossággal oldó, illetve a játékosságot a didaktikussággal komolyító füzetke. A kettő együttes eredménye pedig a produkció alkotóinak kendőzetlen vallomása arról, hogy mit miért és hogyan akarnak ábrázolni s megjeleníteni ... Don Quijote színészpróbáló szerepét Lengyel Ferenc játssza. Okos mértékkel, belső fegyelemmel, az elvakult jóságkeresés útvesztőjében bolyongó figura belső lelki világát érzékeltetve. Izgalmasan, a tisztaságba vetett hit legyűrhetetlen makacsságával emeli ki Don Quijoté-ből, ami a legfontosabb: a lovag kérlelhetetlen igazságszeretetét. Sacho Pansát László Géza alakítja kiváló érzékkel. Nagyszerűen ráérzett a figurában rejlő ellentmondásokra. Ha kell, hát egy gátlásos, szögletes mozgású, félszeg és groteszk alakot kelt életre; máshelyütt viszont energikus mozdulataival s lépteivel megrendítő erejű, mélyen átélt hangsúlyt ad figurájának. Színészi remeklés Csendes László játéka is, aki nem kevesebb, mint tíz különböző figurát kelt életre. Következetesen végiggondolt Tóth Erzsébet játéka is. aki főként a fönövér szerepében nyújt emlékezeteset hiszen egyszerre tud szép és hervadó, erélyes és cinikus, érzékeny s egy bizonyos ponton szánandó is lenni. Az előadás többi szereplője: Mihályi Mária, Murányi Anikó, Kiss Ágnes, Kiss László, Szögyéni Tibor és Várady Béla szintén több figurát játszik el őszinte tehetséggel s odaadó igyekezettel. Várady fegyelmezett rutinját és a fiatal színészek igyekezetét dicséri, hogy epizódfiguráik egész sorát néhány vonással is élővé, élethűvé tudták tenni. Végül már csak egyetlen megjegyzés kívánkozik tollvégre a Thália Színpad legutóbbi premierje kapcsán. A Gyurkó-darab színre kerülése ugyanis a fennállásának harmincadik évfordulójához közelgő Magyar Területi Színház 200. premierje volt! A sors szeszélye úgy akarta, hogy ez a bemutató napnyi pontossággal egybeessen azzal a dátummal, amikor 150 évvel ezelőtt: 1831. február 5-én a kassai magyar színpadon Déryné énekelte Weigl: A helvetziai háznép című dali-játékának főszerepét ... Ez az esemény külön érdekessége volt a legutóbbi premiernek; a kétszázadik bemutató bosszant^ „pikantériája" azonban abban rejlett, hogy ezen a hazai magyar színháztörténeti szempontból is fontos eseményen (és a Thália új rendezőjének és dramaturgjának első bemutatkozásán) sajnos senki sem képviselte színházunk vezetőségét! Akaratlanul ötlik az ember eszébe a párhuzam A búsképű lovag színpadon pergő történetének lényege — és a donkihotizmus hétköznapiassága között. MIKLÓSI PÉTER Ján Kozák felvételei 11