A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-14 / 11. szám

1Л Mikor Svédországba mentünk, már О • közel volt a hetvenhez. Hatvanhét vagy hatvannyolc éves lehetett. Ebben a korban még sokan közülünk jól bírják magu­kat, de Agathon bácsi már teljesen kimerült. Belerokkant a fél évszázadon át végzett min­dennapos robotba. Isten különös kegyelmé­ből azonban nemcsak a testi ereje hagyta el, az emlékezete is egyre gyengült. Lassanként kihullott belőle minden, amit valaha átélt. Elfelejtette, hogy rokonok vagyunk. Elfelej­tette a nevemet is, és mivel a plakátokon Agathon & Partner címen szerepeltünk. Part­nemek kezdett szólítani. Mikor először szólt így hozzám, végigfutott a hideg a hátamon. Éreztem, hogy elszakad mindattól, ami földi, és lelke egy ismeretlen és megfoghatatlan idegen világ felé távolodik, amely lassan magába zárja. Még én is, akit eddig fiaként szeretett, csak a produkciónk részévé váltam számára. Aki ismer, tudja rólam, hogy edzett ember vagyok, nem ismerem a félelmet; de ha valami természetelleneset tapasztalok, például, ha ez az ember, aki felnevelt, ide­genként szól hozzám, mintha egy más világ­ból érkezett volna, boaalom fog el. Aztán beláttam, hogy Agathon bácsinak tulajdonképpen szerencséje volt. Elfelejtette, hogy a húgának a fia vagyok, de elfelejtette azt is, hogy ki volt egykor, és mit tudott. Ennél nagyobb kegyelemben nem részesít­hette volna az Úr. Mert tudják, más foglalko­zások esetében, ha az ember becsületesen dolgozott, élete végén kedvtelve nézegetheti vagy legalább emlékezetében felidézheti munkája gyümölcsét. Ha olyan munkából él, amelynek eredménye mindennap felhaszná­lódik és elenyészik, úgy gondolhat rá, mint valamire, amit megteremtett, ami létezett, ami elvált a személyétől, és hasznára vált a világnak. Mert ha úgy vesszük, a szakács munkája is mindennapi robot, amelynek semmi látszatja, felemésztik az éhes embe­rek. De még ez is jobb, mint amit a komédiás csinál. Mert az artista saját magából alkotja meg müvét, és mikor elerőtlenedik és megö­regszik, nyomasztó árnyként vonszolja ma­gával azt, ami egykor a büszkesége volt. A szakácsnak nem kell gyötrődnie amiatt, hogy mindaz a szemet gyönyörködtető ételcsoda, amelyet megalkotott, végül is csatornába kerül, hiszen remekmüvét idegen anyagból hozta létre; de a komédiás, uraim — a komédiás a végén kénytelen belátni: én vagyok a salak, én aki Isten remekmüve voltam, és annyit sem érek, mint a moslékba szánt ételhulladék. Ez az, ami mindannyiun­kat irtózattal tölt el, amiért keserűvé válik a dicsőségünk, amiért foggal-körömmel ra­gaszkodunk az élethez és a munkánkhoz, amiért elvitatjuk a rohanó idő gyilkos, évszá­mait. Ezért mondom, hogy az Úristen nagy jót tett Agathon bácsival, mikor ködbe borította az emlékezetét; a bácsi ugyan tudta magá­ról. hogy roncs, de nem tudta, mibe rokkant bele, és nem gyötrődött miatta. Egyik napról a másikra élt, mint egy kis oktalan állat. Csak azt tudta, hogy ha a principális belefúj a trombitájába, fel kell kapaszkodnia a pódi­umra a díszfelvonuláshoz, kidüllesztenie a mellkasát, és megfeszítenie meggörbült kar­ját, mintha izmai játékát mutatná be. Majd miután színes festékkel bemázolta ráncos arcát, és véget ért az első lovasszám, tudta, hogy meg kell érintenie a nyakában függő angyalkás érmet, jódlizni egyet, hátba vágni a Partnert, befutni a porondra, és az ötödik lépés után megbotlani. Ilyen nyomorúságos állapotban érkezett meg velem akkor Svédországba. A Phillips Cirkus jóhírű cég volt, a mi számunk meg nagyon gyenge. A műsor elejére tették, azt is csak az öreg Agathon iránti sajnálatból, mivel már több mint harminc éve dolgozott együtt a Phillipson családdal. Én aztán hely­rehoztam a dolgot az ekvilibrista számom­mal a műsor második felében. Egyébként a Phillips műsora csupa szolid számból állt, de Göteborgban valahogy elmaradt a siker. Az igazgatónk bosszúsan kutatta az okát, svéd ismerőseink pedig azt mondták: — Kérem, a műsoruk nem rossz. De ha azt akarják, hogy sikerük legyen, fel kell léptetni­ük Otte Kreugert is. Itt csak az ő kedvéért látogatják az emberek az előadásokat. Ha ö nem szerepel a műsorban, a mi közönségünk számára megszűnik a cirkusz. Megkérdeztük, ki az az Otte Kreuger. Azt válaszolták, a világ legjobb clownja és a svédek nemzeti bohóca, A közönség iste­níti. és a neve elég hozzá hogy minden jegy elkeljen. És hol lép fel? Sehol. Tudják, az egy különc. Északon él az erdőben, horgászik, vadászik, és merő kedvtelésből saját magának komédiázik. Csak ha cirkusz érkezik Svédországba, akkor hajlandó elhagyni a faházát, a tavakat és az erdőket, olyankor aztán városról városra uta­zik, hogy felléphessen: és a játéka egyedül­álló látványosság. Egyébként évente csak egyszer, legföljebb kétszer lép fel Stock­holmban egy-egy jótékonysági előadáson, aztán ismét visszahúzódik erdei magányába. Vagyis műkedvelő dilettáns, és ez nekünk, szakmabelieknek nem volt nagyon az ínyünkre. De már annyit hallottunk róla újra EDUARD BASS meg újra, hogy végül az öreg Phillips kijelen­tette, nem árt, ha tiszteletben tartjuk a helyi szokásokat és a nemzeti hagyományokat, ő megpróbálja felhajtani azt a Kreugert. Aztán egy napon valóban megjelent köztünk a svéd fenomén. Nem állíthatom, hogy Kreuger valamiféle világklasszis vagy rendkívüli felfedezés lett volna. Mindaz, amit csinált, ismert régi trükk volt, összelopkodva a világ összes clownja­inak a repertoárjából. Valamivel azonban mindenkit fölülmúlt: az elképesztő átalaku­lóképességével. Nem maszkok segítségével: úgy ahogy volt, fehérre mázolt képpel és vörös orral alakult át a közönség szeme láttára óriási bravúrral. Kijött mint felfuvalko­dott városi kispolgár, aki alig bírta tolni a pocakját, és zsupszl, a következő percben már egy rakoncátlan utcakölyköt alakított, aztán zsupszl. és béna kintornás lett belőle, majd bumfordi tűzoltóparancsnok vagy ke­sergő gyászhuszár. Egyetlen szót sem kellett szólnia, semmit sem kellett bejelentenie, másik kalapot vagy sapkát nyomott a fejébe, és máris mindenki számára világos volt, kit személyesít meg. Sőt a közönség soraiban akadtak emberek, akik megesküdtek, hogy egy-egy típust nemcsak úgy általában jelenít meg, hanem hogy pontosan Ericson tűzoltó­parancsnok vagy Larson, a sarki fűszeres, esetleg Engström polgármester az, akit ala­kit. A publikum tombolt az elragadtatástól. S talán volt is benne valami. Néhány számban Agathon bácsival is eljátszottunk egy-két jellegzetes típust, de ha egy ma­gunkfajta egyszer kidolgozza, mondjuk, a tűzoltó vagy a gyászhuszár figuráját, akkor az egy életre szól. Húszéves koromban ötször láttam a Fratellini fivéreket, de ami a figurá­kat illeti, a számuk hajszálnyit sem változott. Ez az Otte Kreuger azonban minden este más volt. Harmincszor néztem végig a szá­mát. és harminc különböző tűzoltót, harminc gyászhuszárt, harminc kövér urat láttam. Mindegyik másképp szuszogott, másképp mozgott, mindegyiket másvalami feszélyez­te, az egyiket a szűk gallér, a másikat a szoros derékszíj, a harmadikat a tyúkszem gyötörte, a negyediknek meg hasogatott a dereka. A végén már valósággal vártam a fellépését, hogy lássam, hogyan valósítja meg ezt a csodát. Tudják, ő mindent a lábával csinált, a lábmunka volt számára a legfontosabb. Mert a jó smink, néhány találó fintor nem nagy kunszt, de lábbal jellemezni valakit, az igen! Aki színész akar lenni, annak ez legyen az első! És az az átkozott svéd erdölakó aztán értette a módját. Ö nemcsak járt, hanem százféleképpen lépdelt, lépke­dett, botladozott, vánszorgott, somfordált, csoszogott, bicegett, az ő lába meg-megrán­dult, rezgett, megbotlott, rángatózott, reme­gett és összeakadt a legkülönfélébb változa­tokban, ó-ban és x-ben, mindkettő egyfor­mán vagy mindegyik másképp, és ennek megfelelően alakult ki az egész figura bizo­nyos megrögzött szokások rabjaként. Iste­nem, micsoda színész, mondogattam ma­gamban az első napokban, de később rájöt­tem, hogy nem ez a megfelelő kifejezés. Otto Kreuger inkább csak utánzó volt; jártában­keltében megfigyelte az embereket, és este hihetetlen virtuozitással eljátszotta őket. Tudják, volt valami embertelen abban, ahogy kegyetlen karikatúráiról elhitette a közönséggel, hogy azok is Isten teremtmé­nyei. Annál furcsább volt ez, mert б maga rendkívül szép termetű, férfias jelenség volt, minden mozdulata tökéletesen csiszolt és elegáns. De hát mennyi mozdulatot tett б civil életében ? Ahányszor csak megpillantot­tam, emelt fővel állt, mint egy kőszobor, homlokát ráncok barázdálták, a száját kemé­nyen összeszorította, szemét fáradtan és megvetően lehunyta. Mefisztó sem nézhette hűvösebb közönnyel az emberi nem balga nyüzsgését. Néha mintha szólásra nyílt volna a szája, de aztán továbbra is hallgatásba burkolózott. Azt hiszem, csak azért nyitotta ki a száját, hogy szippantson egy kis levegőt, nehogy belefulladjon saját keserűségébe. Mert ennek a megközelíthetetlen, büszke embernek és csodálatos bohócnak minden porcikáját keserűség hatotta át. A porondon istenitették az emberek, de az életben senki sem férkőzött közelebb hozzá. Valójában magányos remete volt; de minél tovább figyeltem, annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy csupán iszonyú, embertelen gőg­ből zárkózik el a világtól a hegyekbe és önként vállalt némaságába. Nehéz ezt sza­vakkal kifejezni; egy ember, aki tudta magá­ról, hogy bárkivé képes átalakulni, királlyá és koldussá, hőssé és nyomorékká, és ez a tudat valamiféle sátáni megvetést szült ben­ne. Ha szerette volna az embereket!... És éppen ez az a kérdés, amelyre nem kaptam feleletet. Mert történt valami, ami a javára és az ellenére is szólt, és amiről még ma sem tudok véleményt alkotni. Egy este, mikor a fölvonulás után indul­tunk vissza a kocsinkba, hogy felkészüljünk az előadásra, Agathon bácsi megtántoro­dott, tétován a levegőbe kapott, megkapasz­kodott egy faoszlopban, és erőtlenül össze­rogyott mellette. Odaugrottam hozzá, a sze­me fénytelen volt. bal kezével végigsimította a homlokát, és azt motyogta: — Nem léphetek fel... kicsúszott a talaj a lábam alól... Átkaroltam, felemeltem, és a kocsinkba vittem. Mikor lefektettem az ágyára, a szeme be volt hunyva, de néhány pillanat múlva kinyitotta, és feljajdult: — Uramisten, a számom! Ha Agathont törlik a programból, én belehalok! Néha az ember azonnal megéai, mennyi igazság van egy dőreségnek tetsző kijelen­tésben. Egy perccel azelőtt azt mondtam magamban: a számunkat ki kell hagyni, mert ha a nagybácsim ma fellép, az végzetes lesz számára. Most meg épp fordítva, rádöb­bentem. hogy meghal, ha nem szerepelhet. Az élete függött tőle. De hogyan rendezzem el a dolgot? Csupán egyetlen lehetőség volt: elhalasztani a számot, amíg egy kissé össze­szedi magát. Kisiettem hát a lakókocsiból, hogy megbe­széljem a dolgot az igazgatóval. A kocsink előtt a szokásos lótás-futás közepette moz­dulatlanul ott állt Otte Kreuger. — Nem látta az igazgatót? — kiáltottam rá, és röviden elmondtam neki, mi történt a nagybátyámmal. Figyelmesen végighallga­tott, és amióta megismertem, most először emelte föl fáradt pilláját, gyönyörű nagy szeme fölragyogott, mintha a porondon len­ne, és az arcán együttéaö feszültség tükrö­ződött. Mikor befejeztem, а vállamra tette a kezét: — Fiatalember, ne menjen sehova, mond­ja meg a nagybátyjának, hogy a száma továbbra is műsoron marad, még ha néhány napot feküdnie kellene is. Átveszem a szere­pét, amíg gyengélkedik, és senkinek sem kell tudnia róla. Minden ugyanúgy fog menni, mintha ő maga volna a porondon. — Ön be akar ugrani helyette? Próba nél­kül? I л

Next

/
Oldalképek
Tartalom