A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-07 / 6. szám

Az a héhany közönséges deszkából összetá­kolt lépcső, amely a bódéja előtt a pódiumra vezetett, valósággal lenyűgözte. Éppen az egyszerűségük ragadta meg: függőleges, vízszintes, függőleges, vízszintes, függőle­ges, vízszintes, folyton ugyanaz, csupa de­rékszög; ha felfordítaná, megint csak ugyan­az lenne. „Szeretném tudni, kinek jutott ez az eszébe — mondogatta nagyanyámnak, a kigyóhölgynek —, micsoda koponya volt az!" Nagyapám úgyszintén nagy koponya volt, mert miközben minden lépcsőt megcsodált, kieszelte a maga fortélyos trükkjét. Eszébe jutott, hogy ha a lépcsőt egy ferde tükör elé állítja, a tükörben a lépcső hosszabbnak fog látszani, mintha a lépcsőfokok folytatódná­nak. Aztán az is eszébe ötlött, hogy ha valamit a tükör felső szélére tesz, az mintegy lebegni látszik a lépcső fölött. És már kész is volt nagyanyám új száma. Nagyapám csinál­tatott neki egy hat lépcsőfokból álló lépcsőt, egy ferde tükörlapot erösitett föléje, s aki elülröl nézett a tükörbe, annak az volt a benyomása, hogy tizenkét lépcsőfokot lát, noha csupán hat volt belőlük. Csak az volt a baj, hogy látszott a tükör felső éle. Nagya­pám erre vastag kóckötelet kerített, végig­húzta a tükör élén, hogy eltakarja, aztán cikcakkban egyre följebb vezette előre, hátra és föl, míg a tükör fölött elegáns pókhálót nem szőtt. Csináltatott egy hatalmas, szőrös -lábú, kasírozott pókot fej nélkül, és beültette a pókhálóba. Ezt követően nagymamát a tükör mögé állította, úgyhogy a tükör elta­karja. csak a feje látsszék ki, a fejét pedig odaillesztette a pók testéhez. Egy kicsit iga­zított rajta, aztán az egész elé fekete füg­gönyt dobott, és már kész is volt — a csodapók. Aki megnézte, egy lépcsőt látott, a lépcső fölött egy pókháló lebegett, s abban egy pók, amelynek eleven feje volt. Ha tehát arról esne szó, miként hat egy nő a férfi fantáziájára, a nagyapám és a nagya­nyám rendkívül tanulságos példával szolgál­na. De apámat sem hagyhatnánk ki, mivel­hogy a családban mindannyian találékonyak vagyunk. Apám nagyban bűvészkedett, sok kelléket használt, némelyik valóságos kis gépezet volt. Mert teszem azt, egy fémcső, amelyen keresztüllátni, mintha üres volna, s amelyből a bűvész mégis egy tucat színes kendőt húz elő, az, kérem, nem nagy kunszt, a kendők egy toldalék csőben vannak elrejt­ve, amelyet az ember az utolsó pillanatban a tenyeréből rácsúsztat a cső végére. Az sem számit extra trükknek, ha egy kis kofferból egy nagy kalitkát varázsolunk elő, élő kanári­val, minthogy az összecsukható kalitka bár­melyik büvészszaküzletben készen megvásá­rolható, kanárit meg vehet az ember a ma­dárkereskedőtől. Csak a kanárival néhány­szor meg kell próbálni a dolgot, mert ezek­nek a madaraknak általában gyenge a szivük. Az ember gyengéden beleteszi a kanárit a kalitkán kialakított mélyedésbe, de amikor kipattan a rejtett rúgó, és az összehajtott kalitka szétnyílik, előfordulhat, hogy a szív­beteg kanári szívszélhűdés! kap az ijedség­től. Néha bizony sok utánajárásba kerül, míg az ember egy erős szívű, bátor kanárira akad, amelyik nem ijed meg egykönnyen. De Lip­csében van egy büvészkellékeket gyártó vál­lalat, ott mükanári is beszerezhető, úgy hin­tázik a kalitka karikáján, és verdes a szárnyá­val, mintha nem is kaucsukból volna. Apám leghíresebb trükkje anyám gondo­latolvasása volt. Akkoriban a látnokok rendkívül népszerűek voltak, és minden bű­vész, aki adott egy kicsit a szakma becsüle­tére, beiktatott egy ilyen számot a műsorába. Csak az volt a bökkenő, hogy anyám eredeti­leg kötéltáncosnö volt, és a gondolatolvasás­hoz nehéz volt a felfogása. A gondolatolva­sás ugyanis rendkívül nehéz trükk, legalább száz kérdést kell hozzá fejben tartani. tfolytatjuk) A Budapesten 1980. december 31-én el­hunyt Jócsik Lajos ahhoz a kisebbségi értelmiségi nemzedékhez tartozott, mely­nek tagjai már az új viszonyok között nőttek fel. s a kisebbségi valóság jelentős mértékben befolyásolta társadalomtudatu­kat, magyarság- és világképüket. Amint tudjuk, a sarlósok ebből az első kisebbségi fogantatású nemzedékből léptek elő, s mozgalmi szervezetüknek, a Sarlónak Jó­csik az egyik legaktívabb tagja, alakitója, vezetője volt. A sarlósok nagy részéhez hasonlóan 1945 után ő is kisodródott közülünk, de a kapcsolatot élete végéig tartotta velünk. Új sajtónkba ugyan keveset irt, de az aktívabb olvasók jól ismerik a nevét és munkásságát Balogh Edgár Hét próba-jából és azokból a hazai munkákból, melyek első fejlődési szakaszunkkal foglal­koznak. Fábry Zoltán nem irt róla részlete­sebben, de számtalanszor idézte azokat a tömör, veretes mondatokat, melyekkel a visszaemlékező Jócsik a sarlós Ifjúság he­roikus erkölcsi magatartását fogalmazta meg: „Birtokon kívül éltünk, s más népek gondjait is nyakunkba vettük. Olyanok vol­tunk, mint akik szakmányban végzik az álmodást, mások helyett is álmodtunk, nemcsak a magunk számára. Kisebbségi magyarok voltunk, és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették. Van még egy példa erre a történelemben?" Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ezek a jócsiki sorok igen jelentős szerepet játszottak Fábry vox humána-jának 1945 utáni to­vábbformálódásában. Jócsik Érsekújvárott született (1910-ben), s a húszas években az ottani reálgim­názium növendéke és Krammer Jenő egyik legkiválóbb tanítványa volt. A könyveiből (nemzedék-memoárjaiból és önéletrajzi re­gényeiből) tudjuk, hogy vasutas gyerek volt, de az apja — száz meg száz sorstár­sával együtt — az 1918-as novemberi vasutassztrájkban való részvétele miatt el­vesztette az állását és proletárrá lett. Prole­tár vagy kispolgár családokból származtak azok az iskolatársak is (Balázs András, Berecz Kálmán, Dobossy Imre, Dobossy László, Horváth Ferenc), akik Jócsikkal együtt a bontakozó diákifjúsági mozgalom ersekújvári szárnyát alkották. Búcsú Jócsik Lajostól Jócsik publikációs tevékenysége már gimnazista korában megkezdődött. Először a híres középiskolás folyóiratnak, A Mi Lapunknak a hasábjain találkozunk a nevé­vel olyan cikkek alatt, amelyek az önképző­körök korszerűsítéséért szállnak síkra és a regösmozgalmat, regösjárást népszerűsí­tik. A Sarló alakulása idején a Vetésbe írja cikkeit, és a Sarló vezetőségében ö lesz a leglelkesebb szervezője, résztvevője és propagálója a szociográfiai vándorlások­nak, melyeknek egész magyar viszonylat­ban úttörő szerepük lett. A szociográfiai munkába való bekapcso­lódásnak Jócsik alkotói pályájának alakulá­sára is nagy befolyása volt. Ez vezette el öt a szociológiához, amelyhez az alapismere­teket főleg az érettségije utáni egyéves franciaországi tartózkodása idején sajátí­totta el. A franciaországi útra őt és Dobos­sy Lászlót is Krammer Jenő inspirálta. Franciaországban először egy orosz szár­mazású vidéki körorvos sofőrjeként dolgo­zott, majd Párizsba ment és ott a Sorbonne hallgatója lett. Nyomorgó, de tudásra, is­meretekre szomjas diákként alaposan kö­rülnézett a francia fővárosban. Megismer­kedett Bölöni Györggyel. Karikás Frigyessel és tanulmányozta a Humanité kiadásában megjelent alapvető marxista munkákat. Szociológiai és közgazdasági tájékozódása főleg Le Play, Charles Gide és Francis Delaisi munkáira irányult. Párizsból hazatérve a brünni és bratisla­vai egyetemen végzi jogi tanulmányait, s amellett rendkívül aktívan dolgozik a Sarló vezetőségében. Az 1931-es kongresszu­son ö tartja az egyik föbeszámolót Gazda­sági és társadalmi változások a csehszlo­vákiai magyarság életében címmel, s moz­galmi jellegű cikkei a Magyar Diákszemlé­ben és a Jövőben jelennek meg. A harmin­cas években a Korunkba, Az Útba. a Ma­gyar Napba és a Magyar Újságba kitűnő szociológiai tanulmányokat ir (A szlovensz­kói magyar középosztály, A kelet-európai parasztrétegek eladósodása, A kisebbségi falutól a városig stb.) és várostörténeti írásaiból az Érsekújvár című monografikus tanulmány emelkedik ki (Tátra-alma­nach—Szlovenszkó városképek, Bratisla­va-Pozsony 1938, 87-135. o.). 1938 végén Jócsik Budapestre költö­zött. íróként a népi írók mozgalmához csatlakozott és a sarlósokat rendkívüli mó­don kedvelő Móricz Zsigmond mellett résztvett a Kelet Népe szerkesztésében. 1939 és 1945 közti alkotómunkásságában a központi helyet az Iskola a magyarságra című önéletrajzi és nemzedéki emlékirat foglalja el, mely a Sarló fejlődéséről is képet ad. Ebben az időszakban az Anna és Mária cimü műben Jócsik a regényírással is megpróbálkozott, de művészileg jelentő­set nem alkotott. Későbbi önéletrajzi regé­nyeinek (A fekete kecske, Hét ember meg egy fél) és inkább dokumentumértéke van. Az alkotópálya impozáns betetözödése 1945 után következett be. Ekkor Jócsik néhány évi politikai működés után (or­szággyűlési képviselő s államtitkár volt) olyan gazdasági funkciókba került (például a Talajerögazdálkodási Tröszt vezérigazga­tója volt), amelyek új lendületet adtak szer­vezői és tudományos tevékenységének, és a talajerögazdálkódás, a mű- és szerves­trágyázás elméleti és gyakorlati kérdése­inek korszerű megoldása révén nemzetközi viszonylatban is ismertté tették a nevét. A talajerőgazdálkodás problémái ébresztet­ték fel figyelmét a világ élelmiszerellátott­sága (ellátatlansága) iránt, és ebben a tárgykorben A világ kenyere ma és 2000-ben cimmel testes könyvet jelentetett meg. A sarlósokra jellemző tenniakarás és er­kölcsi lelkesültség idős korában is jellemző volt rá. Életének utolsó, nyugdíjas évtizedé­ben a mai világ egyik legégetőbb ügyével, a környezetvédelemmel foglalkozott. Ekkor már súlyos cukorbetegséggel küzködött, de nem a saját életét, hanem a világnak, az emberiségnek a jövőjét féltette. Nagysza­bású utolsó müveit (Öngyilkos civilizáció. Egy ország a csillagon) egy tetterős és felelősséggel teljes ember aggódó figyel­meztetésének, mementójának érezzük. TURCZELLAJOS ÉJFÉL/ ELÉG/A KÖVESDY KÁROLY: ÉJFÉL/ ELÉG/A Villámfény lobban, vagy sárga körök A nap lábnyomai régen kihűltek, fonódnak rám az éjszakából? szétfolytak a horizont utolsó cseppjei. Fojtani jönnek vagy ébreszteni? de a kivégzésre kirendelt hegedűsök Elmaradt viharok az üres nyárból. hazamenve tovább dalolnak, vagy a félrenyelt szavakat kell ordibálnak, isszák a vodkát reggelig. végre már kiöklendeni? Ül, bohócsipkában, to/l-glóriásan, Nagy, rohasztó súlyok alól riad az alvó, vetkezi le utolsó díszeit. mintha a koponyáját verő hollókat Egy-egy dalfoszlány repül a sarokba. kéne hirtelen elriasztani; zizegés, fojtott hangok. keze csak a dunyhát veri. arcok, ősök csontjai neon-zizegéssel. a négy falat. legvégül a szerelem illata szemmel látható világtájait. a halom tetejére; reggel ki tehet ezt is söpreni. Mire vár? Mit néz? Mit igéz ez a szempár, mefy a kacagást Ül, meggyalázva, pucéron. feledni oly régen tanulja ? mint egy bomlott agyú isten. Mintha két gyémánt-fejű fúró s tehet, nagy, furcsa madárként fölemelkedik indulna meg az éjszakába. s elhúz a város fölött lassú, árnyékos repüléssel mint meredten bámul az ablak mögé. Chagall hegedűse, mintha várhatna valakire. mint egy alkalmatlan időben föltett lemez ki a távolban is jelen marad. utolsó, fáradt hangjai.

Next

/
Oldalképek
Tartalom