A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-20 / 38. szám
A KOMENSKÝ EGYETEM MAGYAR NYELVI ÉS IRODALMI TANSZÉKÉNEK 50 ÉVE A bratislavai magyar tanszék elődje a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán 1920-tól a Magyar Szeminárium volt, amely leggyakrabban a Szláv Intézethez tartozott. A Szemináriumnak jelentős könyvtára és állandó hallgatói voltak, de a két világháború között a magyar szakos tanárok többsége a prágai Károly Egyetem hasonló intézetében szerezte tanári oklevelét. 1924-ben ott nevezték ki az első magyar szakos docenst is, Pavol Bújnák szlovák irodalomtörténész személyében. A Magyar Szeminárium önálló tanszéknek 1930 őszétől — Bújnák professzori kinevezésétől — számított. Ő mind a prágai, mind a bratislavai egyetemen egyetlen magyar szakos tanár volt, egészen 1933-ban bekövetkezett haláláig. Akkoriban tehát egyetlen professzor jelentette a tanszéket, rajta kívül csak külső előadók voltak. Bújnák főként összehasonlító irodalomtörténettel foglalkozott, ma is figyelemre méltó müve a Ján Arany v literatúre slovenskej (Arany János a szlovák irodalomban). Az akkori egyetemi bürokráciára jellemző, hogy habilitálnia csak finnugor nyelvtudományból lehetett; így született a Praefixa verbalia v jazykoch ugrofinskych a zvtášte v maďarskom (Az igekötök a finnugor nyelvekben, főként a magyarban) című erősen vitatható könyve. Dr. Bújnák halála után a magyar tanszékre senkit sem neveztek ki tanárnak, s hosszú ideig mint külső munkatárs, Ján Bakos orientalista adta elő a nyelvészetet, František Jančovič pedig az irodalomtörténetet. A negyvenes évek végén megbízott előadóként működött itt Emil Boleslav Lukáč, a költő is. 1951 -ben Sas Andor és e sorok szerzője kezdett először magyar nyelven tanítani a Pedagógiai és a Bölcsészettudományi Kar akkor egyesített tanszékén. Hallgatóink döntő többsége a Pedagógiai Fakultásra iratkozott be, míg a Bölcsészkaron, hagyományosan, csupán néhány hallgató volt. 1953-ban megalakult a Pedagógiai Főiskola és a Felsőbb Pedagógiai Iskola magyar tanszéke, s különvált a Bölcsészkar magyar szemináriumától. Az utóbbin ekkor Sima Ferenc nyelvész tanított, az irodalomtörténeti oktatást pedig külső munkatársak látták el. 1959- ben alakult meg a Bölcsészettudományi Kar önálló magyar tanszéke Sas Andor docens vezetésével, a Pedagógiai Fakultás magyar tanszéke pedig Nyitrára került. Sas Andor halála után, 1962—1974 között, Turczel Lajos volt a tanszék vezetője. 1977-ben az újabb reform szerint a magyar tannyelvű iskolák magyar szakos tanárainak képzését (az általános iskolák felső tagozata és a középiskolák számára is) a Komenský Egyetem magyar tanszékén egyesítették. A nyitrai Pedagógiai Fakultáson az 1 —4. osztályok számára való magyar tanítóképzés maradt. A prágai egyetem magyar szemináriumán pedig a fordítók és a cseh nyelvi szakiskolák tanárai nyerhetnek diplomát. A brünni egyetem bölcsészettudományi karán magyar szakos tudományos kutatással és képzéssel is foglalkozik a Történelem Tanszék balkanisztikai és hungarológiai csoportja. Az anyanyelvi magyar szakos tanárképzésnek nálunk való összpontosítása óta hallgatóink száma egyre gyarapszik. A hallgatóknak több mint nyolcvan százaléka magyarszlovák szakos, de különböző években kombinálták a magyar szakot orosszal, latinnal, angollal, némettel, sőt matematikával is. 1979-ben a szakiskolák tanárai számára kétéves továbbképző tanfolyam is indult. A tanári oklevélen kívül egyetemi doktorátust is lehet tanszékünkön szerezni, jelenleg egy belső és három külső tudományos aspiránsunk van. Doktori címet magyar irodalomtörténetből évenként egy-két végzett hallgató szerez. A tanszék tudományos kutatása a pedagógiai munkássággal áll összhangban; jómagam a régi magyar irodalom köréből írt disszertációkkal nyertem kandidátusi és a tudományok doktora minősítést, Turczel Lajos és Jaroslava Pašiaková az új magyar irodalomtörténetből írta tudományos minősítő értekezését. Sima Ferenc és Jakab István pedig magyar nyelvészetből. Jelenleg a tanszéken egy professzor (Csanda Sándor), három docens (Turczel Lajos, Sima Ferenc, Jaroslava Pašiaková), három adjunktus (Garaj Lajos, Jakab István, Zeman László), egy magyarországi lektor (Kázmér Miklós docens), egy tudományos aspiráns (Szabómihály Gizella) működik. Kollektív tudományos munkánk eredménye a Madách Kiadónak már régebben átadott Lexikon, amely szülőföldünk régebbi irodalmi hagyományait 1918-ig gyűjti egybe, s most dolgozunk a csehszlovákiai magyar irodalom lexikonén. Nyelvészeink a Szlovák Tudományos Akadémia kontrasztív nyelvészeti kutatócsoportjával működnek együtt, s több tudományos gyűjtemény társszerzői. A magyar tanszék tagjai eddig több mint harminc hungarológiai témájú tanulmánygyűjteményt és monográfiát, több száz tanulmányt, recenziót, kritikát s mintegy húsz középiskolai és főiskolai tankönyvet írtak. A tanszék nyelvésztanárai és aspiránsai a szlovák-magyar összehasonlító nyelvészet, a szlovákiai magyar nyelvjárások és a nyelvhelyesség vizsgálatával foglalkoznak. A Szlovák Tudományos Akadémia munkatársaival együtt 1977-ben adták ki Z konfrontácie maďarčiny a slovenčiny (A magyar és a szlovák nyelv kontrasztív vizsgálata, szerk. Sima Ferenc) című tanulmánygyűjteményüket. A nyelvhelyességgel foglalkozó tanárok írásai Hogy is mondjuk? címmel, Jakab István irányításával és szerkesztésében kerültek kiadásra. A stilisztika és műfordítás kutatásával tanszékünkön Zeman László foglalkozik, aki ebből a tárgykörből irta kandidátusi munkáját. Stilisztikai jellegű Zalabai Zsigmond tudományos aspiráns kandidátusi értekezése is (Metafora és ikonitás). A tanszéken megvédett valamennyi tudományos minősítő tanulmány megjelent nyomtatásban (némelyik átdolgozott változatban): Csanda Sándor és Turczel Lajos könyvei újabban a Madách Kiadónál, Jaroslava Pašiaková Kassák-monográfiája a Bölcsészettudományi Kar kiadásában. Tanszékünk externista aspiránsaként védte meg Győry Dezső költészetéről írt kandidátusi értekezését Szeberényi Zoltán, a nyitrai Pedagógiai Fakultás adjunktusa. Az utóbbi évtizedben évenként egy-két doktori értekezés is elkészült magyar irodalomtudományból, s ezek közül nyomtatásban is megjelentek a következők: Zsilka Tibor: A stílus hírértéke (1973), Révész Bertalan: Czuczor Gergely pályakezdése (folyóiratokban közölte), Popély Gyula: A Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság (1973), Kováts Miklós: Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában (1974, Párkány Antal: Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben (1975). A tanszék 1971-ben rendezett filológiai szimpozionjának anyaga 1973-ban jelent meg a Bölcsészettudományi Kar évkönyveként (Universitas Comeniana, Philologica XXV.). A magyarországi vendégtanárok közül legtöbbet publikált nálunk Deme László, aki általános nyelvtudományból egyetemi tankönyvet. Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról (Bratislava, 1970) címmel pedig tanulmánygyűjteményt adott ki. A tanszéknek jelenleg mintegy kilencven nyilvános és tíz externista hallgatója van. CSANDA SÁNDOR, DrSc. egyetemi tanár (Prandi Sándor felvétele) Nagy Ignác: URACSOK, ARSZLÁNNŐK Legszívesebben csupa idézettel tölteném meg ezt a szerkesztő által engedélyezett másfél flekket Nagy Ignác nyelvi fordulatainak, éleslátásának — és az ezzel általában összefüggő — karikírozó hajlamának bizonyítására. Van egy leleménye, amelynek irodalmi szabadalmaztatása ugyan nem az ő nevéhez fűződik, ám kitűnő érzékkel tud élni vele: amit mond, annak holtbiztos, hogy az ellenkezője igaz, amit jónak állít be és felmagasztosít, az valójában rossz és meg-, illetve elvetendő; legelmésebb írásaiban színe helyett a fonákjáról mutatja meg a késélen táncoltatott való világot. De hogy egy ilyen bevezetéssel ne vezessük félre és ne csaljuk be a túlértékelés zsákutcájába a nyájas olvasót, sietnünk kell leszögezni, hogy ezúttal valóban nem az ő emlékezetével és jó ízlésével van baj, ha a reformkor eme tisztes alakjának neve már üresen cseng előtte. Nagy Ignác szépirói opuszai — talán az egy Tisztújítást kivéve — szerencsésen belevesztek a feledés jótékony homályába. Pedig rövid életében (1810 és 1854 között) megadatott neki a teljes siker és elismerés; a felkapott és méltányolásból bőven részesülő literátorok közé tartozott. A legszorgalmasabb magyar író volt; életműve — mennyiségében, hát persze hogy csak mennyiségében! — Jókaiéval vetekszik. noha az írófejedelemnek majdnem kétszer annyi idő állt a rendelkezésére, mint Nagy Ignácnak. Van azonban mégis valami, amit még ma is érdemes és tanulságos újraolvasni Nagy Ignácból. Ez pedig újságírói működésének egy jelentős szakasza. Lexikonok az első modern értelemben vett újságíróként beszélnek róla; van egy műfaja, amelynek a maga idejében aligha volt érzékenyebb tollú művelője. Ez pedig az életkép. Pontosabban: Budapest. Plasztikus képekben, élénk színekkel festi meg az éppen fejlődésnek indult és rohamosan terebélyesedő „ikerváros" nyomorúságos és az ellentmondások hálójában vergődő életét a reformkor utolsó évtizedében. Kis napihírek és krokik ezek az írások csalókról, éhezőkről, temetőben takaratlanul heverő csontokról, háromnapos szenzációkról, találó jellemzések és jelentések lumpoló uracsokról és arszlánnökről, mulatozó szolgálólányokról és mesteremberekről, polgári estélyekről és mindenféle „majmomániás" szokások dívásárói Lelkiismerete kényszeríti rá Nagy Ignácra e műfaj legalapvetőbb követelményét, azt, hogy mindig pontos és hiteles legyen: „kerülve a túlzást, de nem szépítve a valót" hirdeti, hogy „az ember maradjon minden helyzetben ember". Nagy Ignác azt írja meg, ami a történelemkönyvekből szükségképpen (?) kimarad. S nem mellékes, hogy helyenként a mai olvasó is önmagára ismerhet ezekből az írásokból. Ezért nem lesz tehát minden haszon nélkül való olvasmány az a publicisztikai munkáiból készült gondos és sokszínű válogatás, amely a közelmúltban jelent meg a Magvető Könyvkiadó Magyar Hírmondó sorozatában Szigethy Gábor búvárkodásának eredményeként. (tóth 1.)
