A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-11 / 41. szám
I Öb hárman Hajdanában, a XVIII. század vége felé, volt egy olyan időszak, amikor Kassán ringott a megújhodó magyar irodalom bölcsője. Itt született meg az első magyar nyelvű irodalmi és kritikai folyóirat, a Magyar Museum. Három ember, három különböző lelki alkatú költő, iróember, — a Kassai Magyar Társaság alapitója — állt a bölcsőnél. Kazinczy Ferenc, aki ekkor királyi iskolafelügyelö volt Kassán, a Pályám emlékezetében Így írja le a kezdetet: „Egy estve (1787. nov. 13.) meglátogatám Barótit. Felmelegülve a beszédben, tudatám vele, mit forgatok. Baráti nem vala az, kitől verseken kívül egyebet kellene várni, de melyikünktől kelle mindent? Nagy örömmel vette a hirt, s kére, hogy amit céljaimra gyüjtögeték, láttatnám vele. Batsányiról felel, hogy az kész lészen igyekezetimet segélleni. Kassán lakván ö is, ötét el nem mellőzhetjük." Baráti Szabó Dávid a „kassai főiskolákban a szolidabb tudományok első királyi oktatója" volt, Batsányi pedig joggyakomok. Kazinczy és Batsányi: akár a víz és a tűz, két ellentétes lelki alkat. Kazinczy csak a magyar irodalmat, a nemzeti nyelvet akarta pallérozni, megújítani, főként fordítások révén a nyugati nyelvek, a német irodalom mintájára. Batsányi az irodalmat viszont csak eszköznek tekintette és a „franciaországi változások" mintájára tudatos politikai céljai, törekvései is voltak. S mivel Kazinczy bevezető, beharangozó cikkét ebben a szellemben átírta, sőt további írásainak szövegét is meg akarta változtatni, melyet a Magyar Museumnak szánt, Kazinczy, a „szelíd" Baráti minden békéltető szándéka ellenére megvált a laptól és Orpheus címen új irodalmi folyóiratot alapított. A második magyar irodalmi folyóiratot ugyanabban a városban! A két irodalmi lapnak országszerte nagy visszhangja támadt az írók és költők körében. Áradnak hozzájuk a dicsérő, lelkes köszöntő levelek és kéziratok. Pálóczi Horváth Ádám így ír: „Vajha kiterjeszthetném elődbe szivemet, hadd látnád, mint repdes azon, hogy Társaságtokból Szabótól választ. Tőled pedig levelet nyert az a gyenge poéta, aki bizony csak Hazája s nyelve szereléséért is erősödést érdemel és tőletek kölcsönös barátságot .. A hazai politikai élet fojtogató légkörében azonban mind a két lap csak tiszavirág életű lehetett és 1792-ben egyszerre megszűnt. De szellemük nem veszett el nyomtalanul. Ők hárman: Baráti, Batsányi és Kazinczy ezzel a tettükkel is a magyar irodalom úttörő egyéniségeihez tartoznak. Felbecsülhetetlen érdemeket szereztek a magyar irodalom és nyelv megújhodásában, a nemzetté válás és a társadalmi haladás elősegítésében. OZSVALD ÁRPÁD Fotó: archív BARÓTI SZABÓ DÁVID: Egy ledőlt diófához Mely, magas égnek szegezett fejeddel. Mint király, állasz vala társaid közt; Tégedet látlak, gyönyörű diófa Földre terítve? Elszakad tested derekad tövétől. Csak kicsiny kéreg maradott kötésül. Ágaid csüggnek, levelid kivesznek, Nedved elhagyván. Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak Ők; s nem is tudván rövid életekről; Rendre kihalnak. Annyi szélvészen diadalt nyerett fa! Nemtelen porban hever a nemes dísz? Ezt leendőnek lehetett e vajon Vélni felőled? Senkinek kárára nem örült; sokaknak Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó, S kedvek étkeddel kereső kegyes fa! Monddsza, ki bántott? Ah, minek kérdem! szemeimbe tűnnek Gyilkosid. Nem volt kül erőszak: ottbenn Önmagadban volt megölő mirigyed, S titkos e/ejtőd. lm egész bélig gyökered kirágták A gonosz férgek, s az el-ett odóba Hangyabolyt hittak! mi nyüzsögve járnak Most is alattad! Átkozott vendég! viperák szülötti! Ah szerencsétlen fa! — Hazánk, szelíd ég, Szűz virágjában tehetős karoddal Tartsd meg örökké! (1791) BATSÁNYI JÁNOS VERSEI: A franciaországi változásokra Nemzetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötetében; S gyászos koporsóba döntő vas igátok Nyakatokról eddig le nem rázhattátok; Ti is kiknek vérét a természet kéri. Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri, Jertek! s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párizsra vessétekI (1789) Etendire Sem vers, sem nyehünk nem tetszik néked, Etendi: Hasztalan ez; nem fér úri nemedhez amaz. Úgy van. Apollónak gyűlölnek húgai; s nyeNünk Mennyei szépségén nem kap akármi majom! (1787) Leczó Mihály útlevele Aztán bőrömhöz érintem a hideg vas hegyét, és nyomom, szorítom, amíg csak vér nem serked belőlem. Szúró nyilallás. ismeretlen fájdalom. Félelem és borzongás villan át rajtam. Próbálgatom a halál első pillanatát, a váratlan halál állapotát képzelem játékosan, naivul. Veszélytelenül. Az anyja testéről milyen darabot tör le születésével az ilyen ember? Akit puskacsö elé állítanak, vannak-e gondolatai? Van-e utolsó gondolata? Nagyapja neki is mesélhetett hegyekről, szelekről és még öregebb emberekről. Lehet, hogy akkor kezdett el gondolkodni önmagáról, két mese között. És akkor indult el először világjáró szegény szabólegényként a világ pereméről, hogy megérintse az embereket. A távolság nagy, alig is kifejezhető. Át kell lépnie az öregek visszafelé mosolygó emlékezetét, a lemondó imádkozást, a bakaemlékezetet, parasztok önzését, zsidók félelmét, a szegénység sóhajtozásait s a tehetetlenség iszonyú erejét is. Előbb le kell győznie e távolságokat, hogy elérhessen mások gondjaihoz, a világ gondjaihoz. A szabómester élete hasonlítható sok emberéhez, halála senkiéhez. Másként halt nagyapám, másként Kőműves Kelemen, Kormoskendi, Fánika, Salamon. Másként haft apám is. Nagyapám, apám, életem öregjei csak a visszafelé utat ismerték. Ez az ember másfelé fordult, szembe mindennel, ami kicsinnyé és megalázottá teheti az embert. Másokért halt. Vallatták, alávetették mindennemű kínnak. — Kik a társaid? Hol rejtőznek? Ha beszélsz, meghagyjuk az életed, beszélj! — Nem! Éjszakák és nappalok hosszán megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el az élet kísértése: — Beszélj! — Nem. — Értelmetlen halállal halsz, elfelejtenek, kinevetnek. — Nem. — Fiatal vagy, alig tudod a test örömeit is. Megcsonkítunk. Beszélj! — Nem! — Egyedül vagy. — Nem. — Társaid, a kommunisták nem érdemlik ezt tőled. Beszélj! — Nem. Akkor még nem tudtam, hogy az ilyen emberek élete és halála jelenti a más világ teremtésének első napját. Hányszor ütöttek testére, hányszor csavarták fájdalomba végtagjait, nem számolta senki. Talán ö maga sem. Szóbeli tanúság nem maradt, írásbeli sem. Nem tudni búcsúját, az utolsó percek történetét, amikor a másodpercek már éveket fognak át. Nem tudni, ismerte-e az áruló nevét, de azt tudta, hogy a nagy emberi elszánások árnyékában ott vannak az emberférgek, a halálba menők mellett a gyávák. Hogyan terem az ilyen ember? Nagy síkság szélén vagyunk. Innen messzire látni. Az emberek közel vannak, itt azt is jól látni, aki rejteni kívánja magát. Itt nincs városok embertömege, ahol könnyebben alakul a közös akarat: összebújások vannak, kicsiny csoportok egymásba fogózása, szorítások görcse, rövid, sovány embersorok .. . S mégis, az idő nehéz kérdéseire készen vannak a válaszok, vérrel fizetnek, élettel, mint más nagy történések színhelyén. Volt egy ember, akinek testrészeiben s idegeiben naggyá, erőssé, leküzdhetetlenné terjedt az igazság. Ilyen emberi magasságot nem láttam parasztoséira között. Sok év távlatából elém nö a szabómester fájdalmas, megkínzott arca: nagy dolgokra szánta el magát, amit születésétől haláláig cselekedett. Próféták sorsát választotta. A hamis ítélkezés napján egyedül állt ott, egy szál ingben. Utolsó gondolatával vajon kinek adta ót éveit, apjától, anyjától örökölt életét? S e megkínzott arc kísért. Jelen van az időben, és sápadt, cserepes ajkaival kérdez: Hirdeted-e az én halálomat is? (Regényrészlet) 11 forms ATl-Rf IH' !!«► IIO HAS’ZftKV V VÁ fTMHI
