A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-11 / 41. szám
1 Három egymást követő héten utaztam le a Bodrogközbe, hogy a Boly-Zétény-Vék-i egyesített szövetkezetben egy kicsit körülnézzek. Csakhogy az idei nyár itt a keleti végeken nem kedvezett az ideutazó vándornak, de nem kedvezett sok másnak sem. Végül, amikor egy olyan nap köszöntött ránk, amikor nem zuhogott az eső, bizony nem tárult elénk szívderítő kép. Előbb a jégverés pusztította a terményt, azután az esőzések, a talajvíz, s végül az áradások. Amikor az egyesített szövetkezet alelnökével. Illés Jánossal kiértem a Latorca töltésére a szivattyúállomáshoz, ahol két nyugdíjas szövetkezeti tag vigyázta a folyót, azzal fogadtak, hogy „ötvenhatodik napja esik az eső." S milyen eső! Inkább felhőszakadások voltak, hiszen az egyik délutánon például be kellett kapcsolnom az autó reflektorát, nehogy az árokban kössek ki, olyan sötétség támadt a vihar jöttével. 2 Szeretek visszafelé kalandozni az időben. A nagyobb és a kisebb közösségek történelme, múltbeli valósága nemcsak izgalmas olvasnivalót kínál, de végigvezet olyan titokzatos ösvényeken is, amelyeket a századok omladékái már-már elfedni látszanak. Nos, a bolyi krónika is ilyen olvasmánynak bizonyult. Kitűnt belőle, hogy Boly „ősi község, amely a honfoglaláskor már megült hely". Továbbá, hogy a „XII. században halászok és szénégetők lakták". Később a falu lakóinak — akiknek zöme jobbágy, zsellér, urasági cseléd — fő foglalkozása a földművelés és az állattartás. De voltak gubások és molnárok is a faluban. A község fekvése ugyan nem a legkedvezőbb — a Latorca árterülete —, az itt élő emberek megélhetését azonban ősidők óta megkönnyítették a faluig benyúló kiterjedt erdőségek, — Vilhány, Martinya, Fehérerdő, Malomoldal — amelyeknek gazdag makktermésén híztak a falu sertései. Az évről-évre megáradó és kiöntö Latorca az erdei tavakat töltötte meg hallal bőségesen. Az előbb említett erdők gazdag vadállománnyal rendelkeztek; volt elég vaddisznó, őz, nyúl, s egyéb apróvad. Mindebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a halászat és vadászat szinte mindenkinek a második foglalkozása volt Bolyban. De a zétényiek és vékiek is éltek ezzel a természetadta lehetőséggel. Pár évvel ezelőtt magam is a zétényi vizek mentén jegyeztem le a legősibb halászati módokat és a halászathoz használatos eszközöket . .. Bolynak a múlt század derekán 780 kataszteri hold szántója volt, amely 1940-re 1905 holdra nőtt, főleg a lecsapolások s az erdöirtások eredményeként. Bolyban a szövetkezet 1952-ben alakult meg. A krónika szerint 1953-ban három korona volt az „osztalék." A kővetkező évről följegyezték, hogy a „szövetkezetben 55 vagon szemestermény termett." (Egyébként Véken 1949-ben, Zétényben pedig 1950- tten alakult meg a szövetkezet, s az ottani eredmények sem különböztek sokban a bolhákétól.) A három szövetkezet négy évvel ezelőtt egyesült. Az egyesített szövetkezet mezőgazdasági területe 3200 hektár, amelyből 1840 a szántó, a többi rét és legelő. Ebből 726 hektár az árterület. Az egyesített szövetkezetnek — a nyugdíjasokat is beleszámítva — 540 tagja van, ebből 470 az állandó dolgozó. 3 A Latorca töltésére kivezető úton hatalmas víztócsák őrzik az éjszakai nemkívánatos áldás emlékét. Az égen azonban a felszakadozó felhörongyok között olykor már áttörnek a Leczo István mérnök nap sugarai: valami kevés remény az idő jobbrafordulására. A szivattyúház zsilipjének vaskorlátjánál két idős ember szemléli a lábuk előtt hömpölygő, vége-nincs áradatot. Illés Jánostól tudom, hogy mindketten alapító tagjai a szövetkezetnek, s hogy több mint két évtizeden át ott is dolgoztak. Most a vizet vigyázzák, hogy nö-e, apad-e,: s a töltést, hogy nincs-e átszivárgás . . . Rigó Lajos hetvenöt, Bálint István pedig hetvenhat éves. Magam is a vizet kémlelem, a szelídnek ismert Latorcát, amely most inkább tenger, mint folyó, a csak úgy, szinte mellékesen, látványhoz nem illőn kérdezem a két hallgató önkéntes gátőrtől, hogy hát az ö idejükben, gondolva a fiatalságukra, mi, s mennyi termett ezeken a földeken, itt a vizek partján. — Te mondd — évödik Bálint István —, te csoportvezető voltál, én meg csak kocsis. Rigó Lajos erre felém fordul. — Tizenkét mázsánál több magyarholdanként nemigen termett. Nekem legalábbis nem. A szövetkezetben kezdetben úgy huszonkét mázsát adott egy hektár... Egy kis csalással — teszi hozzá. — Hatszázhetven hektár szántónk volt akkor és huszonkét kocsisunk . . . Először bizonytalanra dolgoztunk. Igaz, terveztünk harminckét koronát egy munkaegységre, de csak a felét kaptuk meg, azt is négy hónap elmúltával. Addig mindenki a maga kenyerén dolgozott. Kézzel arattunk. Megbillenti a kalapját, hogy a kalapkarima felfogja a felhők mögül idetüző napsugarakat, aztán folytatja az emlékezést, mintha mesét mondana. — Ej, buta parasztok voltunk mi, még a kalászt is felszedtük a tarlóról a kasza után. — Elneveti magát. — Aztán kaptunk két rossz kombájnt... — Azelőtt mekkora volt Lajos bácsi gazdasága ? — Saját földem hat hold volt, de mindig Rigó Lajos és Bálint István A LATORCi
