A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám
A bulgáriai Pravec faluban a legújabb típusú elektronikus órákat és karórákat gvárt ják. Az üzem új és a maga nemében egyetlen az országban, de nemcsak a hazai piacot látja el áruval, hanem kivitelre is termel. A magyarországi Párádon újra megnyílt a hintómúzeum. Nemcsak hintóit, hanem magát az épületet is érdemes megtekinte ni. Negyvenöt éves a moszkvai metró első — 11,6 kilométeres — szakasza. Negyvenöt év alatt 180 kilométerre nőtt a föld alatti útvonal, csupán a menetjegy ára változat-Mindeddig igen körülményes volt a biztonságos tengeri és folyami hajózásban nélkülözhetetlen világítóbóják akkumulátorainak töltésé. A holland Philips cég szakemberei nemrég új megoldást dolgoztak ki. Nem kell többé feltölteni vagy kicserélni a vízen ringatózó bóják akkumulátorait, mert egy napelemes kiegészítő rendszer mindig pótolja az irányjelző lámpák által felhasznált energiát. A Bolka és Lolka kalandjai című rajzfilmsorozat kis hősei nemcsak a lengyel gyerekek körében, hanem szerte a világon igen nagy népszerűségnek örvendenek. Az ismert rajzfilmsorozat az 1947-ben alapított Bielsko-Biala-i Rajzfilmstúdióban készül. • Melyik a legdrágább hal? A legelső díszhal a világon az úgynevezett kínai aranyhal voit, ameiyet az ezústkárászból tenyésztettek ki a Távol-Keleten. A világ legdrágább díszhala viszont vélhetőleg a fátyolfarkú aranyhal volt, amelyért egykor annyi aranyat adtak, mint testsúlyának húszszorosa. lan: öt kopejka. A HALOTT VADUBÁK Találkoztam a Kövér úrral. Szembe jött velem a járdán lassan, komótosan, látszott rajta, hogy céltalanul ténfereg. Meg-megállt, bámészkodott a kirakatok előtt. Meglepődtem a láttán. Mellé érve „Jó napot kívánok!" csúszott ki a számon önkéntelenül. Azelőtt sohasem köszöntem neki, nem is találkoztunk, csak én láttam öt reggelenként keresztül autózni a falun. Eleinte szórakoztatott, nevettem rajta, aztán észrevettem magamon, hogy gyölölőm őt. Mikor föltűnt kisméretű kocsijában begyömöszölődve a sofőr mellé, olyan volt, mint a szakajtóból kidagadt kenyértészta. A hátsó ülésen két fiatal nő ücsörgött, néha kimosolyogtak rám a párás ablak mögül. Babaarcú, göndörhajú lányok, az egyik szőke, a másik fekete. A Kövér úr, mint lomha vén kan. csak ült löttyedten, mit sem törődve a járókelőkkel, mereven nézett előre. Ki volt. hova utazgatott reggelenként a két csinos nővel, nem tudom. Visszafelé jövet sose láttam őket. Én neveztem el magamban Kövér úrnak. Hasonlítgattam mindenféle alakokhoz, legjobban Dzsingisz kán illett volna rá. Arca petyhüdtsége, mongolos szemei, gyér pofaszőrzete, réveteg nézése miatt szolgált rá. — Nicsak, a Kövér úr, tatárfejedelem, a kivénhedt hárembasa. — Miért gúnyolod öt? — kérdezte barátom. — Nem tudom, egyszerűen undorodom tőle. — Csacsiság, mindennek megvan a maga oka. — Lehet hogy így van. — Többet nem beszéltünk róla. Ahogy ráköszöntem, ö is megtorpant, de nem köszönt vissza. Csak elhúzta a száját, mint aki nem biztos a dolgában. Körülnézett és talán keresgélt az emlékezetében, vajon hová tegyen. — Ugyani — vontam meg a váltam és tovább mentem. Most láttam először a termetét. Alacsony, széle-hossza mindegy. Gurulós lehetett már fiatalkorában is. Szerettem volna az arcába kiáltani — Kövér úr, te hájas disznó! Ostobaság. Hisz nem bántott sohasem. Egyszerűen csak ellenszenves. Talán csak az alakja, az üres nézése vagy talán a két hozzá nem illő fiatal nő volt az oka. Tisztán emlékeztem mindenre, pedig lehet vagy húsz éve, hogy utoljára láttam. Eleinte mikor kezdett bosszantani a látása, próbáltam magam csillapítani. Ez az ember lehet, hogy fontos személyiség. Biztosan az. Hiszen látszik rajta. Sofőrje van, állami kocsin utazik. A két lány pedig a titkárnői, akik hordják utána az írógépet is. Az írógépet! Cipelteti a fiatal, törékeny lányokkal. Nem szégyelli magát. Ah! Marhaság. Elragadott a fantáziám. Utálom ezt a pasast és kész. Arra is gondoltam, hogy a nőket irigylem tőle, hisz annyira ártatlan az arcuk. Annyira bájosak ahogy mosolyognak kifelé a kocsiból, sugárzik róluk a vidámság, az életöröm. És ez a ronda ártány, a varangy, a lötty az első ülésen pedig cipeli magával őket ki tudja hová és miért. Kéjeleg velük. Megzabálja szépségüket. megöli lelkűket, izzadt, penészpuha tenyérrel végigtapogatja sziromtestüket. Fuj! Látni se bírom. Legszívesebben belerúgnék ... És most itt van ni. Évek múltán elém hemperedik és én bolond jónapottal fogadom. Csak tudnám, hogy miért. Miért! A kibuggyanó köszönést éppen úgy nem tudom megmagyarázni, mint a gyűlöletté vált ellenszenv okát. Felbukkant előttem a múltból egy ismerős arc, önkéntelenül köszönök neki, ez természetes, hisz annyiszor elment mellettem. Egy ideig hozzátartozott az életemhez. Napjaim pergő pillanatai közül akaratlanul is pár az övé volt. Hányszor megesik az emberrel, hogy futó perc nyomán rokonszenv vagy éppen a fordítottja fogan meg lelkében valaki iránt. Mi lenne, ha minden embert, aki kellemetlen benyomást vált ki bennünk, kiutálnánk a világból? Az emberiség rövid hónapok alatt kipusztulna. Ahogy elémtoppant a Kövér úr, most inkább szánalomra méltó, mintsem megvetésre, akár csak gondolatban is. Menjen dolgára, élje békességben öreg napjait! Azért kissé odébb, túl a parkolón egy diszbokor mögött észrevétlenül megálltam és utána lestem. Vadlibák húztak el fölöttünk éles gágogással. Fölpillantottam rájuk, ezért a Kövért majdnem elvesztettem. De mégsem. Megállt egy zöld színű ütött-kopott Tudor mellett, kinyitotta az ajtaját és bepréselődött a volán mögé. Mintha megszédültem volna. Majdnem felkiáltottam. Ez az a kocsi, amiben hordták őt. Alig fut már e típusból egy-kettő. Hát ez az. Ennyi év múltán ébredtem rá, hogy én talán nem is az embert gyűlöltem, hanem az autót. A fenébe is! Visszapergett előttem az idő. Nyolc-tízéves lehettem, mikor a zöld Tudor végigzötyögött az utcánkon. Elhízott emberek ültek benne. Lottyadt tokájukat a gallérjuk támasztotta. Eldöcögtek mellettem a fagyos hepe-hupás úton és a házunk mögött, ahol a falu véget ért, bekanyarodtak a szántóföldekre. Hová mehetnek, futottam utánuk kíváncsiskodva. Az autó szinte beleolvadt a terepbe. Lassan gördült, alig adott hangot a motor. Egyszer csak megállt. Az emberek kiugráltak bejőle, s ahányan voltak annyian tüzeltek a vetésen legelő vadlibákra. Azokra a madarakra, amiket rajongva szerettem. A természet szabad gyermekei. Messziről jártak hozzánk. Messze északról, ahol a tenger télen befagy. Néha egészen közel merészkedtek a házunkhoz. Csipegettek, büszkén illegették magukat és közben beszélgettek. Szüntelenül gügyörésztek egymáshoz és én a sövénykerités mögül meglestem őket, kihallgattam titkaikat. Szép idegen madarak voltak, nyílt tekintetűek, bátrak. Kiáltani akartam nekik, de nem jött ki hang a torkomon. Láttam ahogy a négy férfi őrjöngve rájuk ront és kaszabolja őket. Meglepetésükben alig bírtak fölrepülni. A gyilkosok újra töltöttek és lőttek. A libák véresen kapálóztak. Földre zuhanva tompán puffant a testük. A fegyveresek, mikor a maradék falka elszállt és nem volt már mit megölni, fürgén nekiláttak összekapdosni a zsákmányt. A vergödök nyakát bicsakkal metélték el. Annyi volt az áldozat, hogy alig bírták őket a csomagtartóba tömködni. Az idegenek, amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen távoztak is. Láttam az elégedetten vigyorgó arcukat. Zabálásra termett bulldogpofák. Torkomat fojtogatta a sírás, de nem tört ki rajtam. A Kövér úr már régen eltűnt előlem, s én csak álltam a parkolónál. Már nem is a személykocsikat figyeltem, a járókelőket sem, hanem a belül felgyülemlett régi haragot. CSICSAY ALAJOS 9
