A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám
ANDREJ CHUDOBA 1927. november 11-én született Malé Krškany-ban (lévai járás) parasztcsalád gyermekeként. A lévai Pedagógiai Akadémián érettségizett 1949-ben. A kötelező katonai szolgálat letöltése után rövid ideig Žemberovcén tanít, majd 1952-től 1954-ig műszaki rajzoló a tolmácsi (Tlmače) Kirov üzemben. 1955—1959-ig a Dőlné Hámre-ban a Sandrik n. v. tervezője. 1963-tól a pukaneci általános iskolában tanít. Verseskötettel jelentkezett, de aztán végleg áttért a prózára. Fő műfaja a novella. Eddig a következő kötetei jelentek meg: Letokruh srdca (1958; A szív évköre); Kde pijú dúhy (1962; Ahol a szivárványok isznak). Pustý dvor (1965; A puszta udvar). Miesto pre dvoch (1966; Hely-kettőnek), Leto s pehavou pannou (1970; Egy nyár a szeplős szűzzel). Zbohom, Cyrano (1973; Isten veled, Cyrano), Sedemdesiatsedem povestí spod Slovenskej brány (1974; Hetvenhét monda a Szlovák Kapu alól). Obkľúčenie (1976; Bekerítve), Hlinené husle (1977; Agyaghegedű). Konečne bude mier (1979; Végre béke lesz). Egy nyár a szeplős szűzzel című regénye több kiadást ért meg és nemrégiben a Madách Kiadónál magyarul is megjelent. A puszta udvar című művéből viszont sikeres szlovák KORTÁRSAINK tévéjáték készült. Novellái egyéni hangvételű, érdekes, néha kissé romantikus színezetű, költői nyelvezetű írások. Andrej Chudobát mint a Urai próza művelőjét tartják számon a szlovák irodalomban. Ő maga így vall erről: „Nagyon szép gyermekkorom volt, s valószínű, hogy ennek köszönhetem azt a lírikus-epikus világlátást, amely írói felfogásom alapja. Egész fiatalkorom egy Lévához közeli tanyán telt — a paraszti munka örökös körforgásában — ez a tény meghatározta viszonyomat a természethez, a föld és ég állandóan változó arculatához. A gyermekkor volt tehát az, ami döntően befolyásolta viszonyomat a természethez, az emberekhez, és meghatározta emberi és írói krédómat viszonyulásomat az irodalomhoz és a művészethez. Rajta keresztül alakult ki forró szeretetem otthonom és a vidék iránt (értsd a Sitnó, Ipoly, és Garam közötti vidéket), ahol szinte megszakítás nélkül több mint félszázada élek és alkotok. Igen, szeretem azt a hegy és síkság, két nyelv, két kultúra, kétféle hagyomány és gondolkodásmód határán fekvő vidéket; ezek a kettősségek az új történelmi a szociális feltételek között érdekesen infiltrálódnak, átszőve és áthatva egymást alkotják azt a megismételhetetlen légkört, melyet én déli színhatásnak nevezek. Azt hiszem, épp ez a színhatás babonázott meg. Vajon hol lelnék annyi biztonságra és megértésre, annyi fényre és napsütésre, annyi megihlető nőre, mint nálunk délen ? Ez a vidék az én nyersanyagbázisom, s ha valaha mégis elhagynám — álmodozni, ihletet meríteni és írni csak ide térnék vissza." ARDAMICA FERENC Andrej Chudoba: A nap már felkelt, amikor hazaértem. Alig aludtam négy órát. Arra ébredtem fel, hogy valaki megkopogtatta az ablakot. Először azt hittem, a postamester, de a kopogás erősebb, határozottabb volt. Nehézkesen feltápászkodtam. Rádöbbentem, hogy ruhástul aludtam, és nagyon megizzadtam. Az ablakhoz támolyogtam. Az ablak alatt fiatal, khakiszinű zubbonyos férfi állt. Fényképes igazolványt mutatott föl, majd megkért, nyissam ki az ajtót. Elnézést kért, hogy zavar, de nagyon fontos. Bejött, körülnézett a szobában, legjobban a térkép vonta magára a figyelmét. Megkérdezte, mit tanulok. Mondtam neki valamit a gnomikus módszerről. Érdekes — mondta, majd megkérdezte, egyedül lakom-e itt. Bólintottam, és hellyel kínáltam. Leült, én pedig álmosan bámultam rá. Kissé cingár férfi. Inas kun arc, vékony nyak, válla a túl széles zubbonyban keskeny volt. Feljegyezte személyi adataimat, aztán a jegyzetfüzetet a mellényzsebébe csúsztatta. Észrevette a telefont is, megkérdezte, működik-e. Igen — feleltem, mire ő ismét azt mondta, hogy érdekes. Kinyitottam a cigarettás dobozt. Kedvesen megköszönte, és megkérdezte, hogyan utaztam. Illetlenül ásítottam, de nyomban elnézést kértem, valamelyest észhez kell térnem, mentegetőztem. A férfi ezt is válasznak vette, megjegyezte, hogy ő sem utazik szívesen éjszaka. Aztán csak úgy mellékesen megkérdezte: — Ismeri ezt a nőt? Egy fényképet mutatott, olyan kézitükör nagyságút. Lapos arcot, kifejezéstelen szemet láttam. Fejemmel nemet intettem. A férfi kissé elkomorodott, és másképp fogalmazta meg a kérdést. — Nem is látta soha? — Kétlem. / NYARA EGY Bizalmatlanul összehúzta a szemét. — Tegnap sem? — Likát? — Akkor hát mégiscsak ismeri! — Ő az? — Nem hasonlít rá? — De hát én nem ismerem! Majd pontosabban megmagyaráztam: — Illetve ... sosem láttam. Kissé gúnyosan elmosolyodott. — Hm ... és honnan ismeri a fedőnevét? — Egyszer telefonált nekem. — Mit akart? — Beszélgetni akart velem. — Csak úgy, minden ok nélkül... Unatkozott? Csipös hangja kellemetlenül érintett. — Igen, pontosan úgy, ahogy mondja — vetettem oda. Éppoly élesen megkérdezte: — Azt hiszi, viccből vagyok itt? Elvörösödtem. — Bocsásson meg ... de úgy van, ahogy mondom. Felállt. — Kérem, ahogy óhajtja, de akkor velem kell jönnie — mondta fagyosan. — Hová? — Meglátja. — Minek? Mi történt? — Nemsokára megtudja. Az órájára pillantott, figyelmeztetett. — A kocsi az iskola előtt vár. Ha lehetne, minél hamarabb ... Öt perc múlva indultunk. A tiszta levegő fokozatosan átforrósodott, s az éles fény szúrta a szemem. Fásult voltam, mintha gyűlölt italtól részegedtem volna le. Szédültem, a tárgyak gyorsan és váratlanul tűntek el. Nem hagytak emlékeket maguk után. Az üresség aránytalanul felnagyította szorongásomat. Éreztem, valami vár rám, s én rettegek tőle. Úgy tűnt fel nekem, hogy mindenki, akivel találkozunk, nagyon meglepődik. Mintha nem autón utaznánk, hanem narancsszínű vitorláson. Minden idegszálammal aludni kívántam, s az álomra SZEPLŐS 10
