A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-06 / 49. szám
Az ö hallgatásáért azonban bőségesen kárpótolt az oldalamon ülő barna fiatalember, a veronai Lorenzo Gioberti, a párizsi olasz követség másodtitkára, esszéiró és szárnyaló képzeletű költő, a Tragikus tavasz, a Himnusz a Naphoz és a Beatrice Cenci című dráma szerzője. Felidézni ennek az asztaltársaságnak a beszélgetését éppolyan meddő kísérlet volna, mint rekonstruálni a zúzókon és sellőkön lezúduló víz hullámverését. Én azonban tudtam, hogy elérkezik a pillanat, amikor a Cháteau Laffitte éreztetni kezdi hatását, amikor a commedia dell'arte figurái megfeledkeznek az összjátékról, és mindegyikük kiönti a szívét. Közeledett ez a pillanat, meg-megszakadt a beszéd fonala, a férfiak tekintete sóváran tapadt Lianára. A rejtett gondolatok az ajkakra tolultak, mint ahogy Szent Iván bűvös éjszakája arra készteti a vízben élő lárvák millióit, hogy elhagyják éltető elemüket, és repülő teremtményekké váljanak. Elsőnek az óriás Vieia vesztette el a fejét. Elhallgatott, Lianára emelte tekintetét, szeme elködösödött. Aztán megragadta Liana karkötőkkel, aranyláncokkal és gyűrűkkel pogány módon felékesített kezét, és rátapasztotta húsos ajkát. — Liana, az önért epedők doyenje vagyok — mondta szokatlanul ellágyulva —, ismerem önt az első fellépése óta. Emlékszik, a bécsi Vígszínházban mutatkozott be. Izgatott és sápadt volt, szorongással küszködött, csak a szemében lobogott a győzelem lángja. — Eugenio, hagyjuk ezt. Ami volt, elmúlt. Egészségére, leghűségesebb lovagom! — Ó, köszönöm ezt a szót. Mert van-e szebb kitüntetés a hűség kék érdemrendjénél? E rend lovagjai halhatatlanok. Kővé válnak. Dyckmans, hogy nevezik azokat a szobrokat, amelyek a főúri paloták erkélyeit tartják? Igen, kariatidává válók, s az idők végezetéig vállamon tartom szerelmem terhét. — A szerelmet nem lehet évekkel mérni. — vágott a szavába a fiatal Gioberti —, a szerelemben a másodpercek döntenek. A férfi győzelme vagy veresége egyetlen pillanat müve, s egyetlen éjszaka felér egy egész élettel. Ha van valami, ami a szerelem villámcsapásához fogható, akkor a vers hevesen fellobbanó perzselő tüze az. — Hirtelen fellobbanás vagy örök lángolás — szólalt meg Lucien Forgeret, feljebb tolva a csíptetöjét —, a megismerés mélysége a döntő. Megérezni a nőben azt, ami isteni, ami a mennybe repít. — A lélek! A lélek! — zokogott fel de Vieia elérzékenyülve, nyilván kezdett fejébe szállni a bor. — Uraim, nekem a lélek az istenem. Eltaszíthatnak, kutyába vehetnek, tönkretehetnek, én imádom azt, ami elérhetetlen. Félem Istent, de szeretem a női lelket. Szép testekben volt részem elég... de a női lélek... — A szerelemnek nincs szüksége nagy szavakra — szakította félbe a kapitány —, a szerelmet tettek bizonyítják. Háromszor verekedtem meg a becsületéért, Liana, s az életem ezután is mindig a rendelkezésére áll. Bármivel megvívok önért, pisztollyal, tőrrel, karddal. — Meghalni szép, de élni még szebb! — károgta Forgeret, a vén marabu. — S én ezt a legszebbet is kész vagyok feláldozni — vágott vissza de la Roche. — A legszebb megérteni és megértetni a megértettet — jelentette ki izgatottan a nagy tekintélyű akadémikus, lerázva a frakkjára hullott cigarettahamut. — A legszebb kimondani azt, ami ésszel fel nem fogható — kiáltotta Gioberti. — A legszebb hallgatni és verekedni — vágott az asztalra a kapitány. — A legszebb ... — dünnyögte Vieia —, a legszebb szeretni... Nem vettem részt ebben a részeg hetvenkedésben. Liana a tenyerembe csúsztatta a kezét, s a kis kéz úgy bújt meg az ujjaim közt, mint alkonyatkor a fészkére szálló madár. Jelentéktelen gesztus volt, mégis úgy éreztem, hogy érintése maga a boldog egyetértés. Fölösleges volt minden szó. Ebben a percben Lianának adtam egész valómat, mindenemet, amim volt, a nevemet és a vagyonomat, s Liana elfogadta. A semmibe révedt, s halkan, hogy csak én érthessem, egy ismert keringő refrénjét dúdolta, egy keringöét, amelyet akkor egész Párizs énekelt: Szívem tiéd, te is jól tudod. Szerelmem titkát föl mégsem foghatod ... Hirtelen elfordult tőlem. — Egészségükre, uraim — emelte fel mosolyogva a poharát —, az ön egészségére, legtüzesebb Lorenzóm, s az önére is kapitány, aki a legnemesebb szívű, meg az önére, öreg Lucien, akiből alighanem valamennyiünknél jobban sugárzik a bölcsesség. De miért igyák az ön egészségére, Dyckmans úr? Ön mit tart a legszebbnek? Valóban egyedül Hendrich Dyckmans ült idegenül a társaságunkban. Gondolataiba merülve, szótlanul ivott, s most mintha álomból ébredt volna. — A legszebb? Nem tudom ... Pedig szüntelenül azt keresem ... szüntelenül arra várok. A torontói múzeum felkért, hogy készítsem el számára a tenger habjaiból felmerülő Aphrodité szobrát. Ennek a szobornak kellene a legszebbnek lennie. Az isteni szépség szállna le általa a földre. A női test tökéletes harmóniája. Keresem ... Lianára nézett és elhallgatott. A néma csodálat mellett, amely Lianát egész este körülvette, már-már tapintatlanságnak hatott, hogy valaki látomásai és álmai világába merült e gyönyörű asszony közelében. Dyckmans Lianára szegezett tekintetében sem volt csodálat. Hideg tárgyilagosság áradt belőle, közönyösen hatolt át Liana bőrének bársonyán, végigtapogatta az izmokat és a csontokat, felbecsülte a méreteiket. Lianát bizonyára feszélyezte ez, szempillája idegesen megrebbent. — Azt hittem, Venus a legszebb istennő — mosolygott Dyckmansra, akaratlanul is elárulva, mily keveset tud a görög és a római mitológia egyezéseiről. — Lehet — válaszolta a szobrász közömbösen —, de Venus-szobrot senki sem rendelt tőlem. A megrendelés Aphrodité Anadüomenéra szól, ezek szerint ő a legszebb. — A művészek visszataszítóan anyagiasak — mordult fel Liana jobbján a szardíniakonzul Vieia. — Ó, Aphrodité Küthéreia — áradozott Forgeret akadémikus —, Zeusz igéző leánya, akit a sors a szurtos, bicegő Héphaisztoszhoz láncolt, mint ahogy ezen a földön minden magasztos ki van szolgáltatva a durvaságnak! És mégis ő ajándékozott meg bennünket az elragadó, csintalan Érásszal, aki az ősz fürtöket sem kímélve, lövi a férfiszívekbe a gyönyör és keserűség nyilait. ffolytatjuk) KESZELI FERENC: IMPÚRUM Szekerezgetsz a holdfényben, kúszol hason, bányamélyben, és evezel a kiszárított folyamoknak medrein. Vonatozol szennyesek közt. ott. ahol a hidak alatt átrepülnek kékgerincű repülők, és a fákon minden éjjel menedéket keresnek a csorbacsőrű kondorok. Gyalogszerrel bandukolsz a hullamerev, nyílegyenes utakon, takaródzol tojáshéjjal, amikor a hózivatar kardlapozza arcodon a sarkantyúzott sebeket. Tánckurjantás és sóhajtás, mint homok az üvegen — a vad szélvihar ornátusán lepereg. Bíbor égalj felhasított szalonnája, véres grimaszt utánozva vicsorog. Csatangol a Nap sugara a kifosztott köveken és az erdő minden fája áhítja a korhadást. Moha nő a forró vason, a rezedán horpadás, zsibbadt beton alatt halak, csíramentes kötszerek. Araszol egy tekegolyó, álló idő zöngicsél. CSÁKY KÁROLY: CSENDÉLET ősz lett kinőtték szépségüket a virágok is illatuk elillant s terhesedik immár magvaktól a szár de nézd csak milyen szép a haldoklás ha valahol mindig jelen vannak a gyökerek DÉNES GYÖRGY: ARDÓ Parányi völgykatlanban, bordó földön, borókás dombhátakkal szegve, falatnyi falu, világvégi Ardó. Innen nincs tovább. Az út poros szalagja füstöt eregetve tüzel, ha egy-két fuvaros szekere kidöcög a völgyből s már vidámabb út viszi kerekét, és lószerszám és saroglya csörömpöl. De lent, a völgyben néma csönd, hacsak nem hápognak a megriadt kacsák, midőn egy né ne a hűs patakba lép ... Ardó, de messzi vagy. A porban szunnyadsz még a boldog gyermekkorban, mint szobák falán a régi-régi kép. 11
