A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-29 / 48. szám
nem mertem megcáfolni a véleményét. Túlságosan elemi erejű volt a mohósága, számára a játék harc volt, küzdelem az ezerfejű hidrával; úgy érezte, képes lenne legyőzni, elállítani a lélegzetét, szinte minden porcikájával érzékelni akarta a sikert. Mennydörgött benne a művészet evangéliuma: Kígyó ha nem néz kígyó szemébe, sárkány sohasem válik belőle! Csakhogy közte és áhított zsákmánya között ott álltunk mi, akár egy fehér szegfűkkel ékes fekete várfal. Liana tudta, mi illik, mindegyikünk számára volt egy villanásnyi mosolya, egy perzselő tekintete, valamennyi egy-egy bizalmas üzenet, s közben mennyire gyűlölt bennünket! Három oldalról élettelen díszletek zárták körül, a negyedik felől pedig frakkok kulisszája meredt feléje. Ez végül is arra késztette, hogy búcsút mondjon a színpadnak, és az önök művészetéhez pártoljon, uraim; a cirkusz porondjára lépett. Akkor történt ez, amikor a művészet bizonyos monoklit és pofaszakállt viselő montmartre-i főpapja meghirdette az antik cirkusz látványos újjászületését. S valóban, abban az időben a cirkusz a művészet valamennyi ágát mozgósította, hogy minél monumentálisabb hatást érjen el. Mo-nu-men-tá-li-sat, szándékosan mondom így, mintegy idézőjelben ezt a szót, mert bármennyire is szeretem az önök művészetét, nem tudok szabadulni attól a meggyőződésemtől, hogy az önök igazgatói akkoriban csak sokaságot és sokrétűséget értettek rajta, holott a monumentális egyszerű, mint a gladiátorok krédója, így hát valamennyi olümposzi múzsa fölkerekedett, és a ripacsok szolgálatába szegődött. A kótyagos irodalmárok után, akik először kürtölték világgá a cirkuszművészet megújításának világrengető találmányát, noha e találmány oly messze volt a felfedezéstől, mint Kolumbusz Indiától, jöttek a rendezők, festők, zeneszerzők, szobrászok, építészek, és nem maradhattak el a kóklerek édestestvérei, a színházak protagonistái sem, mint ahogy a régi Rómában is a mimusból végül pantomimus lett. Mintha csak nekik találták volna fel az áttetsző díszleteket, amelyek körülveszik a cirkusz fényárban úszó kráterét, és keretbe foglalják ezt az új, csalóka világot; készen állt az álcázott pódium, hogy az ókori koturnusoknál is magasabbra emelje művészetüket. És a porondot körülvevő ülések körös-körül látványra éhes tömegtől feketéllettek, ez a tömeg pedig sokkal nagyobb volt, mint az, amelyet a színház nézőtere befogadhat, és tetszésnyilvánításában sokkal ösztönösebb. Liana itt most végre szemtől szembe állhatott üvöltő fenevadjával, hallgathatta vészjósló morgását, és örülhetett a leigázásának. Tudtam, hogy Lianát megrészegíti a győzelem látomása. De még biztosabban tudtam, milyen végzetes tévedés áldozata. Igaz, oly tökéletes magabiztossággal uralta testének minden mozdulatát, kezének minden gesztusát, mintha Pheidiasz aranysisakos Athéné Promakhosza szállt volna alá az Akropoliszból csillogó kopjával a kezében. melynek ragyogása már a Szunionhegyfoknál elkápráztatta a hajósokat. Hanem mi mindenről mondott le a siker talmi csillogásáért! Hálátlanul eldobta a kimeríthetetlen átváltozások és szüntelen átlényegülés utolérhetetlen művészetét; ő, aki képes volt mindazzá lenni, amivé asszony csak lehet, most megelégedett azzal a három-négy hősnőszereppel, amelyre a cirkuszi vállalkozók ízléséből futotta. És lemondott — istenem, hogy lehetnék képes ezt megérteni? —, lemondott a beszédről, istenek és költők hangszeréről, az ajkak fuvolaszaváról, a szerelem édes tolmácsolójárói, a harag kitörő vulkánjáról, átkok zengő harsonájáról. Micsoda szégyenletes, felháborító, égbe kiáltó szentségtörés, ha egy színésznő elveti az emberi szót, elhallgattatja a suttogás fuvallatát, elfojtja a gerlepár turbékolását, megállítja a hullámverés örök morajlását, elnémítja a szél jajongását, megszünteti a zúgó vihar tombolását, elrabolja és eltékozolja a mindenható emberi hang isten adta ajándékát! De jaj nekem, szerettem őt, és ez a vallomás akaratom ellenére szaladt ki a számon, mert nem tudom, mit hozhatnék fel mentségemül, amiért nem volt erőm visszatartani öt és visszatéríteni hivatásához. Gyötrelem volt szeretni ezt a gyönyörű teremtést, mintha saját magamat vontam volna kínpadra. Nem voltam dőre ifjú, sem szenvelgő hősszerelmes; különös, de szerelmem minden kínja Liana színészi képességeiből fakadt. Lianának nem volt „szerepköre". Kurtizán, társaságbeli hölgy, tragikus hősnő, amit a szerepe kívánt, az fölzengett benne, lehelett az társalgás, líra vagy pátosz. Mintha teleszívta volna a tüdejét a szerep szövegével, és azzal dúsította volna fel a vérét, hogy aztán minden szerepben más vér keringjen az ereiben; aligha lehet másként megmagyarázni azt a csodálatos átlényegülést, amely szerepről szerepre végbement benne. Olyan tökéletesen azonosult a szereppel, hogy az ember már-már kétségbe vonta, hogy az egész csak játék. Az arca volt a legmeghökkentöbb, benne tükröződött valamennyi színpadi sorsa. Százszor figyeltem a színpadi látcsövön át szemének, szájának, szemöldökének játékát, és újra meg újra elbűvölt a felismerés, milyen bámulatosan kevésre volt szüksége ahhoz, hogy szinte mindent elérjen. Úgy tetszett, nem is a szemével meg az arcizmaival játszik, hanem valami mással, valamivel ami alattuk vagy netán kívülük rejtőzik, ott. ahol a benyomásai és hangulatai csaponganak, oly gyorsan, miként a fény és árny váltja egymást nyári zivatarok idején, s oly észrevétlenül, ahogy a bárányfelhők alakja változik a kék égen. Liana arca nem játszott, nem mímelt, csupán tükrözte a lelke mélyén kibomló játékot. Azoknak a nagyvárosoknak a neves kritikusai, ahol vendégszerepeit, dicshimnuszaik ellenére egyértelműen az ösztönös színészek kategóriájába sorolták. Itt azonban engedtessék meg nekem egy eretnek megjegyzés: van-e kritikus, aki első látásra képes behatolni az emberi lélek legrejtettebb mélységeibe? Pedig a színházi kritikusnak kétszeresen is képesnek kellene lennie erre: meg kellene sejtenie a költő megálmodta színpadi hőst, ugyanakkor fel kellene fednie a színész alakította figura lényegét. Méghozzá a színmű mind a nyolc, tíz vagy akár tizenöt szereplőjének esetében. Ráadásul megítélni, milyen hatása és része van a szerepek értelmezésében a rendezőnek. Ezenkívül elemeznie kell a dráma felépítését, tanulmányozni nyelvének zenéjét és ízét, megtalálni az összefüggéseket a téma és annak irodalmi feldolgozása között, és természetesen figyelni az összjátékot, a kiállítást, a jelmezeket, a színeket, a megvilágítást, a Közönség hangulatát, esetleg észrevenni, hogy a páholyokban jelentős személyiségek foglalnak helyet. Nem követelünk túl sokat egy embertől egyetlen előadás alatt? Hiszen előfordulhat, hogy indiszponált, s ama bizonyos homéroszi szundikálás is erőt vehet rajta. Minden bizonnyal sokat tesz a gyakorlat és a tapasztalat. De azt mondják, legalább harminc vagy még annál is több színpadi próba szükséges a tökéletes előadáshoz, és a színészek legjobbjai is csak ennyi ismétlés után jutnak el szerepük legrejtettebb gyökeréig. Ám a színész feladata könnyebb, mint a kritikusé, és sokkal több tapasztalata és gyakorlata van ennek a feladatnak a megoldásához; miként tételezhető fel tehát, hogy a kritikus képes e munkának a sokszorosát elvégezni egyetlen előadás megtekintése alapján ? Valójában csak egy vagy két olyan nyugati kritikusról tudok, akik megértették feladatuk lényegét, újra meg újra visszatérnek egy-egy híres előadáshoz, és alázatosan tanulmányozzák annak legapróbb részleteit is. Ők igazolták azt a feltevésemet is, hogy csupán az előadás nyolcadik-tizedik megtekintése során hatolhat az ember a dolgok mélyére. Belátom, nehéz ilyen áldozatot kívánni azoktól, akik színikritikából élnek. Hanem akkor már csak mi vagyunk itt, a nevetséges és kigúnyolt törzsvendégek, akik szenvedélyes színházimádatunk és tiszteletünk révén megfejthetjük — ha képesek vagyunk rá — a színjátszás titkait. És azt sem valamennyit, mert mi is csak bizonyos élvezetek iránt vagyunk fogékonyak. Én, aki akkor Liana művészetének lelkes tanulmányozója voltam, végül is olyasmire jöttem rá, ami mélységesen megdöbbentett. Ez az asszony, aki olyan érzéssel jelenített meg minden szépséget, híjával volt minden érzésnek. (folytatjuk) Sala Cs. Vilmos: TUDOM elmerengek s már én sem hiszem el hogy ismertelek mert minden lépés és minden pillantás bezárult előtted és utánad is hazudnék ha azt mondanám hogy szenvedek csak fáj minden korty levegő amit nélküled kell elfogyasztanom s büszkeséged mögött tudom benned is a szép emlékek malomkövei őrük és zúzzák a hétköznapokat s az ünnepeket Borzi László felvétele 11
