A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-29 / 48. szám
FESTETT ÉS FARAGOTT POÉZIS ■\ Sugárözönben érkeztünk a nyolcszáz éves jubileumát ünneplő Dunaszerdahelyre (Dunajská Streda), ám a látogatás mégsem úgy indult, ahogy elterveztük. Hiába kopogtattunk Almási Róbert lakásának ajtaján, senki sem jelentkezett. — Zörgess erősebben, talán dolgozik — biztatott a társam. — Robit keresik? — kérdezte az egyik szomszéd. — Igen, vele szeretnénk beszélni. — Talán nincs itthon? — De igen. Illetve itt van a városban, de ma aligha ér rá ... Ma lesz a kiállításának a megnyitása — közölte. — Arra jöttünk mi is, de még előtte szeretnénk ... Szavunkba vágott: — Most éppen a Balasov téren van, ott állítják fel a nyolcszáz éves jubileumra készített emlékművet, mert tudják, Dunaszerdahelynek a Szovjetunióban levő Balasov a testvérvárosa, ezt a testvérbarátságot szimbolizálja a Robi által fémből készített emlékmű. Ennek felállítása után Vámbéry Ármin emléktábláját leplezik le, délután ötkor lesz a kiállítás megnyitása, nem csoda, ha azt sem tudja, hol áll a feje. Hát azért gondoltam, hogy bajos lesz vele az értekezés. már sok szépet hozott létre a város szépítésével kapcsolatban is. Kölcsönös hatás és összefüggés figyelhető meg képzőművészeti tevékenysége és a város fejlődése, alkotóművészete és a város mindennapi élete között. „Velünk együtt él, részt kér életünkből, ötleteivel segíti a várost a még szebb, még jobb életkörülmények kialakításában, érzékenyen reagál a várost jellemző nagy változásokra, ezek ösztönzik, újabb, sajátos ötletekre serkentik" — jellemezte a város és a művész kapcsolatát Mácsai Gyula, majd megnyitó beszédének záró részében kitért a kiállított domborművek, monumentális tervezetek méltatására. A tervek java része megvalósításra került, a művész alkotásai már városok, falvak házasságkötő termeit, középületek belső termeit díszítik. Megkérdeztem a művészt, hogy a festészet már jól kitaposott útjáról miképp tért át a képzőművészetnek erre az ágára, a fafaragásra, domborművek készítésére, monumentális fal- és térdíszítő elemek alkotására. — A fafaragást már gyermekkoromban kedveltem. Mind a többi velem egykorú lurkó, én is a fűzfasípokkal kezdtem. Sípokat készítettünk, díszes ostornyeleket faragtunk. Ma már magam sem tudom tárgyilagosan elbírálni, vajon szebben faragtam-e az ostomyele-Csalad — ez is az egyik házasságköU terem falát díszíti Almási Róbert munka közben A művész egyik legszebb alkotása gyermekévei Igaza volt a szomszédnak, alig tudtunk szót váltani Almási Róberttal. De azért mégis ... — Egyrészt örülök, hogy alkotásaimmal én is hozzájárulhatok a város szépítéséhez és a mostani ünnepségek színvonalának emeléséhez, másrészt viszont ezekben a napokban szusszanásnyi időm sincs. Dehát van ez így néha ... — mondta nevetve a kiállítás megnyitása után. Addig szinte „futólépésben" közlekedett. A kiállítást egyébként ezúttal nem a Csallóközi Múzeumban rendezték meg, hanem a Városi Művelődési Otthon kiállítótermében, amely most szűknek bizonyult a rendkívül nagy érdeklődés miatt. Hogy mit láthattunk a kiállításon? Elsősorban Almási Róbert monumentális alkotásainak terveit. Mácsai Gyula, a Városi Nemzeti Bizottság alelnöke megnyitó beszédében hangsúlyozta Almási Róbert érdemeit, ismertette eddigi munkásságát. Elmondta, hogy a még meglehetősen fiatal művész a képzőművészeti főiskola elvégzése után telepedett le Dunaszerdahelyen, ám az azóta eltelt aránylag rövid idő ellenére is két, vagy az én sípjaim szebben szóltak-e, mint a társaiméi. De talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy kedvvel csináltam, szerettem a faragást, és ez megmaradt bennem. Figyeltem őt munka közben, figyeltem, miképpen faragja, vési a fát. — Az utóbbi időben sok térdíszítő elemet készítettem megrendelésre. Nem lettem hűtlen a festészethez sem, sőt a textilmunkát sem adtam fel, ám mostanában a fafaragás vonz a legjobban; szinte kikapcsoiódottan csináltam az első ilyen alkotásaimat, talán azért is, mert hiszen a sok-sok esztendős festés után érdekességet jelentett a fafaragás. Beszélgetés közben méricskélt, vázlatokat készített, biztos kézzel kirajzolta a készülő dombormű vonalait, csak azután vette kezébe a vésőt. Amit akkoriban csinált, azt is ott láttam a Városi Művelődési Otthon Kiállítási termének falán, sok egyéb szép alkotás keretében. MÉSZÁROS JÓZSEF SOŇA VALENTOVÁ Régen volt, nagyon régen, amikor a budapesti nagynénémmel megálltunk a Lear király plakátja előtt. A darabról még keveset tudtam, de a női főszerepet játszó Törőcsik Mari nevén már akkor megakadt a szemem. S arra is jól emlékszem, hogy évekkel ezelőtt a próbák során, amikor én küszködtem a szereppel, kíváncsi lettem volna rá, milyennek látta ő a figurát. Aztán eljött a bemutató napja; Cordélia önálló életre kelt. Először a bratislavai Hviezdoslav Színházban, vendégszereplésünk alkalmával pedig a budapesti Nemzetiben. Sosem felejtem el azt az estét... Alighogy színpadra léptem, a nézőtéren feltűnt az ismerős arc. Nem akartam hinni a szememnek: Törőcsik Mari volt. A magyar Cordélia. A tévében is hálás szerepeket kaptam. Én voltam Tudor Mária, O'Neill Elektrája, Moravia Beatrice Cencije; az utóbbi időben mégis elégedetlen vagyok a pályámmal. De kezdjük az elején, jó? Megnéztem a Veri az ördög a feleségét című magyar filmet s hetekig-hónapokig képtelen voltam szabadulni a varázsától. Dolgozunk, kuporgatunk, gyűjtögetünk, aztán, amikor mindenünk megvan, ráeszmélünk, hogy valami hiányzik az életünkből. Rohanunk, kapkodunk, konfliktusokba kerülünk, ahelyett, hogy lassan, de kényelmesen rendeznénk be életünket. Hasonló élményt jelentett Mészáros Márta Kilenc hónapja is. Főleg azok a pillanatok ragadtak meg, amikor a lány egyedül nézegette a lakást, közben makacsul úgy döntött: segítség nélkül is folytatni tudja az életét. És ha szakmai szemmel nézem ezt a jelenetet, akkor is csak azt mondhatom: a színész számára ezek a legigényesebb helyzetek. Fábri Zoltán Magyarok című alkotását is újra megnézném. Mert erről a filmről is csak felső fokon lehet beszélni. Pedig nem Fábri volt az első, aki a második világháború időszakát filmre vitte. De ezt a nézőpontot előtte még senki sem alkalmazta. Egyszerűek és becsületesek az ő szabolcsi parasztjai s még azt sem értik meg, miért nem hagyják élni egymást az emberek. Az utolsó jelenetekben már ráébrednek, miért ilyen a világ; a válasz a nézőben tovább rezonál. Hát ilyen vagy hasonló filmekben szeretnék alkotóként részt venni. De a színész egyedül képtelen a játékra. Igazi alkotótársakra van szüksége — elsősorban tehetséges forgatókönyviróra és rendezőre —, mert egy rosszul sikerült filmben sosem figyelnek fel a tehetségére. Három játékfilmben kaptam főszerepet az elmúlt években, de a nagy lehetőség még várat magára. Én legalábbis így érzem. Lejegyezte: G. SZABÓ LÁSZLÓ (Jozef Vavro felvétele)
