A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-22 / 47. szám
Öreg ember, nem vén ember, tartja a szólásmondás, és ez a megállapítás soha nem volt annyira időszerű, mint napjainkban, amikor hosszabbodik az átlagos emberi életkor. Ma már egyáltalán nem megy ritkaságszámba a hetven-nyolcvan éves, szellemileg és biológiai szempontból is friss, fiatalos ember. Ez az egyre inkább természetessé váló jelenség azonban nem kis változásra és átalakításra kényszeríti az írott és íratlan erkölcsi szabályokat, főleg pedig a szokásokat és a különböző beidegződéseket. Nyilvánvaló, hogy a tudatalakítás, értékrendszer-formálódás nem megy végbe kisebb-nagyobb konfliktusok nélkül. Ján Otčenášek és Jaroslav Balík színműve (Naplemente — Rómeóval és Júliával) — amelyet az idei évad első komáromi bemutatójaként a Magyar Területi Színházban mutattak be — e konfliktusokból meríti témáját. A Pluhár-család középnemzedékhez tartozó tagjai egyszerűen nem tudják elviselni, hogy a vitális nagyapa a maga módján fellázad a konvenciók ellen, nem híve a tespedésnek és a semmittevésnek: elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy kései szerelmével, Máriával öszszekösse az életét, és együtt célt, értelmet szabjanak életük hátralévő részének. A cím is utal rá, hogy Shakespeare remekével ellentétben ebben a lírai komédiában a fiatalos öregek harcolnak a koravén fiatalok megkövesedett nézetei, kiüresedett szavai és szólamai ellen. Ha nagyon röviden kellene összefoglalni a színmű csélekményét, akkor valószínűleg az előbbi mondatot írnám le, de — természetesen — ez az alkotás sokkal árnyaltabb és sokrétűbb annál, mintsem hogy néhány szóba zsugoríthatnánk tartalmát és mondanivalóját. A cseh szerzőpáros nem shakespeare-i és nem is csehovi szinten írt az öregedés, az elmúlás dilemmáiról, az értelmes emberre jellemző örök újat, többet akarásról, valamint e sziszifuszi harc megannyi megnyilvánulásáról. Az viszont mindenképpen tehetségüket és rutinjukat igazolja, hogy ebből az ismert témából elgondolkoztató, olykor megmosolyogtató, máskor viszont szívbe markoló színművet írtak. Karel és Mária érzelmekben gazdag s mégis valamiképp magányos emberek. A férfi amolyan családi mindenes és ezermester, maradék szabad idejét biliárdozással, iddogálással tölti. Az özvegyasszonyt elszakíthatatlannak tűnő szálak fűzik nővéréhez, Blankához, a vidékről a fővárosba került, illúzióit vesztett színésznőhöz. Karel az aktívabb, mert felfigyel a halvány reménysugárra, a szebb élet lehetőségeire, amelyet Mária személye sejtet. A tartalmasabb élet érdekében küzd az özvegyasszonyért, és még inkább a már említett konvenciók ellen. A két szerző sokrétű és elgondolkoztató tablót fest elénk. Összetetten jellemzi Blankát, aki hisztériás, majd önámító állapotokból hirtelen kitöréssel kitárulkozik és elénk tárja életének minden unalmát, magányát, szenvedéseit. A kedélyesnek tűnő Jiráček is valamiképp magányosnak érzi magát, ezért invitálja lakásába Karéit és Máriát. E képzeletbeli tabló erővonalán Pluhár gyermekeit és azok élettársait láthatjuk. Őket még nem csapta meg az elmúlás szele, még nem kényszerültek számvetésre önmagukkal és az élettel, így hát nem is tudatosítják, mennyire céltalan és sivár az életük, milyen tragikomikus a harcuk nagyapjuk kitörési kísérlete ellen. Az epizódfüzérekből építkező színmű egyik síkja a koros, de nem vén Rómeó és Júlia megismerkedésének és egymásra találásának állomásait eleveníti föl lírai, néha tragikus színezetű, más esetben viszont vidámabb hangvételben. E történet mellett számos embertársi vonulat, összefüggés bontakozik ki, amelynek révén a szerzőpáros NAPLEMENTE - RIKÍTÓ SZÍNEKKEL A Magyar Területi Színház bemutatójáról Mária (Ferenczy Anna) és Pluhar (Bugár Béla) az előadás egyik vidám jelenetében Jaruška (Benes Ildikó) és Helena (Petrécs Anni) vitája Nagy László felvételei árnyalja és kiszélesíti a cselekményt, plasztikus kor- és kórképet rajzol elénk. Eleddig több cseh és szlovák színpadon is beigazolódott, hogy ez a kissé nosztalgikus, filozofáló, lírai és finoman humorizáló történet képes arra, hogy megragadja a néző értelmét és érzelmét. Konrád József, a komáromi előadás rendezője mintha nem bízott volna abban, hogy a MATESZ nézőinek megtetszenek a mértéktartó árnyalatok, ezért a kelleténél jóval rikítóbb színeket kevert ki. Nem tartom szerencsésnek a húzásokat, mert egysíkúvá tették a figurákat, jellemük a szövegkönyvhöz képest jóval szegényesebb volt. Blankáról vajmi keveset tudunk meg az expozícióban, Mária és Karel sem olyan árnyalt s Jiráček sem csak derűsen mulatságos figura, pedig a színpadon csak' ennyit tudunk meg róla. Ez a leegyszerűsítés mutatkozik meg a rendezésben is. Mintha bohózatot látnánk, annyi az ide nem illő, elcsépelt geg és rendezői beállítás. Konrád József értelmezésében csaknem mindenki egy típust személyesít meg: Eugen a rigorózus férfiú, felesége a „szekszis" nö, Bendáék a szenilis totyogó, megmosolyogni való öregurak, Blanka a hisztis vénkisasszony és így tovább. Mélységek helyett felszín, hús-vér emberek helyett egysíkú figurák, tartalmas konfliktus helyett könnyen belátható, operettszintű cselekmény, ahol minden jóra fordul, s amit a néző már a ruhatárban elfelejt. A szereplők az ilyen komediális értelmezésben kevés teret kapnak az alkotáshoz, a jellemformáláshoz. Ferenczy Anna (Mária) ebben a rendezői koncepcióban csak félszegen mozog a színpadon, nem tudja érzékeltetni, hogy más-más lelkiállapotban vesz részt a színpadi szituációban. Gesztusa, dikciója semmit sem árul el érzelmeiből és dilemmáiból. Bugár Béla dinamikus, talán túlságosan is életerős, amolyan ötven körül járó férfit alakít. Más értelmezésben jóval többet, mást is el tudna játszani, mélyebb rétegekbe is tudna hatolni. Udvardy Anna megnyirbált szerepében csupán a 10. képben, Pluhár látogatását követően kel életre, utána kellő eszközökkel villantja föl a figura bonyolult lelkivilágát. A fiatalok közül a Jaruškát alakító Benes Ildikó tudott legtöbb eredetiséget fölmutatni. Ez a figura életszagú, nem egysíkú, van arcéle, meghatározható jellemvonása, Boráros Imre (Eugen), Petrécs Anni (Helena), Holocsy István (Jarda), Tóth László (Benda), Siposs Jenő (Nývlt),’ Siposs Ernő (Kares), Turner Zsigmond (Bouz), Fazekas Imre (Jiráček) is pusztán abban a szűk térben mozoghatott, amit ez az értelmezés megengedett. A többi nem rajtuk múlott. Platzner Tibor díszlete részben ötletes (a játéktér, a helyszínek behatárolása) részben pedig bántóan illusztratív volt (az őszt idéző levelek). Dobi Géza szcenikai zenéje mintha inkább az elmúlt század hangulatát idézné. Miklósi Péter fordítása pergőn, jól sikerült, néhány bántó mondatot jegyeztem föl csupán, melyeket a fordítás eredeti szövegét olvasva viszont nem találtam a szövegkönyvben. Nem tudom hát eldönteni, kit terhel a felelősség például a „Václav tér", a Karel és Mancika bemutatkozás, és még néhány ilyen fölösleges „szeplő" miatt. A Magyar Területi Színház idei évadnyitó bemutatója csupán azoknak nyújt élményt, akik mindenáron csak gondtalanul nevetni akarnak és szeretik a felszínes történeteket. A szövegkönyvben ennél jóval több volt. SZILVÁSSY JÓZSEF 15