A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-15 / 46. szám
jHMMMf TOROK ELEMÉR VERSEI: Öreg néni a Károly-hídon Zúg halkan a Moldva, fölötte könnyű, kék pára, halászcsónakoka t ringat lassúdan hulláma. Őszi fény fürdeti a gubbadó kő-szenteket, bottal a kezében öreg nénike lépeget. Megy halványan fénylő, fürtös éveinek nyomán, színaranyként lángol a nap az égi kupolán. Nézem, ahogy lassan a tömegben fel- s eltűnik, ezüstös kontyába fonta az ősz legszebb díszeit. Félelemmel szívemben Réten futó szarvasok agancsukon csillagok félelemmel szívemben én is mint ők menekszem hallok farkashangokat sűrű erdő befogad hűvös homály leng körül farkas hangja rámkövül mi lesz ha már napra-nap az ember csak farkasabb...? Tóthpál Gyula felvétele Török Elemér ötvenéves Születésnapomra Harangot kongat az ősz, vége megint egy nyárnak, vonul a télbe a lombtalan jegenye-század. Dértől csillanó hajam lobog az őszi tájban, ötven nyarammal kocog lovam gyémántpatásan. Csupa árnyék az utam, csíp, belém mar a hideg : lovam, utasod aranyködű, szép nyárba vigyed. Egy hang (In memoriam Fábry Zoltán) 1 Ki tudja sorsunk némasággal teleírt mélységét, ki mossa le lelkünk fekete gyászát, az iszonyú kőkopárság hegyein létünk ördögi táncát ki állítja meg végre, emlékeink tükre elé állva, az idő ráncaival bélyegezve, ki mer hinni a tisztaság megbékélő mosolyában ? 2 Mit ér a költői kép, a szépnek hatalma a gonosz hálóján fennakad, a mélység sötétje didergőn megérint, füledben csend topog, a tűz visszfé/ye arcodon, tekinteted a nincsbe vész, az űr semmijébe. 3 A vízen tükörképed, mit is mondhatna a feléd sikoltó anya földnek ? Ez itt a pontos jelenléted, Közép-Európa, a hazád. Ide szült anyád egyszer s mindenkorra, itt vagy jövőd foglya. Nincs más esélyed, hát bírd a terheket, s a szellem csöndjében tedd, amire születtél, a nap legyen gyámolítód, és a fénye mindennek, ami szép. 4 Ne az érzelem s a fölmagzott sérelem, hanem a bölcsebb értelem: bensőd vezére ez legyen. Sem az, hogy ki volt itt előbb: Csak annyi vagy, amennyi tettedből megmarad. — Ki hitte volna, hogy már ő is ötven? — csodálkozik az ember, mondogatják egymásnak a barátok, ismerősök. Ki hitte volna ? Az idő azonban kérlelhetetlenül halad, végtelenből a végtelenbe. Egyszerre azon vesszük észre magunkat, hogy dara lepi az Üstökűnket s nem a gyermekeink néznek fel ránk, hanem mi bámészkodunk fel rájuk, mondogatván, milyen cserfamagasak lettek. Most Török Elemért köszöntjük, s nekem nem a mai, a kissé már megfáradt költő alakja rajzolódik elő, hanem a régi, vidám és ifjú férfi: a hetykén daloló, kurjongató, akivel annyit kóboroltam, kóboroltunk a fővárosi éjszaka borgőzös utcáin. Az első rajjal, vagy— ha úgy tetszik — a harmadvirágzás első nemzedékével indult, akkor, amikor olyan nagyokat léptünk a holnap útján, hogy itt-ott meg is botlottunk. Ifjú szívvel még nem gondolkozik az ember a régi igazságon, hogy a jövő felé vezető út nem tükörsima aszfalt, de kátyús és göröngyös. Botladozásaink ellenére hangunk szabadon szárnyalt, mert volt hitünk és merszünk, s kellett a biztató szó a sokat szenvedett hazai magyarságnak. Elemér a keleti végekről, Leleszröl toppant közénk, magával hozta Bodrogköz földszagát, síkjait, hegyeit, szőlöskertjeit, folyóit és ticcéit, mindent, amit szívébe írt a sors, szülőföldje igézetét, szorgos, de nehéz sorsú népét. A dal, a vers akkor könnyen fakadt, csak toll és papír kellett, s már felszárnyalt az ének. Nem felelőtlenség volt ez, mint manapság sokan hiszik, hanem spontán nekibuzdulás. Pezsgés, lüktetés volt a világ, az élet nagy katlanában forrt a jövő ígérete. Hogyne lelkesedtünk volna, hiszen, ha visszatekintettünk, háborút és nyomort láttunk, gyűlöletet és jogfosztottságot, a jövő felől meg „fényes szelek" fújtak. Fábry Zoltán is felfigyelt a fiatal költő verseire: „Török Elemér, a munkásból lett diák, az életreszabadultság boldog mámorában és hűséges elkötelezettségében dobban a színre: »írj verset, / tüzeset, / százat, ezret, / hadd gyújtsa lángra / az emberi szíveket!« Költészete célját és lényegét pontosan fedi ez a belépő ... Nyers, ki nem dalolt sorok váltakoznak lírai fogalmazással. A múlt vádló élménytartalma már biztosabb alapot ad mondanivalójának: »Már megtanultam, hogy milyen messziről jöttem, míg végre én is ember lehettem.«" A fővárosban azonban nem sokáig maradt. Ott hagyta az Új Ifjúság szerkesztőségét s visszatért szülőföldjére, hogy a művelődés napszámosa, tanító legyen. Előbb Leleszen, majd Abarán tanít, onnan küldözgeti a végeket dicsérő verseit. Ebben a közegben, a szülőtáj megtartó környezetében teljesedik ki költészete, amely megkülönböztető jegyeivel felemeli költőjét is. Külön földrajzi egység ez a szükebb haza, ahol valaha Esze Tamás talpasai meneteltek a tépett zászlók alatt, s ahol ma a jobb sorsra érdemes nép alakítja sorsát: „A helmeci hegy két sátra, / mint kétpúpú teve háta, / felette a nap kereke / gurul lassan Dargó fele. / Dolgos, vaskarú emberek / sarjúrendeket gyűjtenek, / a fejüket körülszállják / apró cicázó bogárkák. / Zúg még a nád a ticcében, / vadkacsa költ sűrűjében, / békák hada kuruttyolgat / estelente a vén holdnak .." (Bodrogközi képek). Termószetlátása erőteljes és pontos, színpompás képeket fest szeretett földjéről. De nemcsak tájköltö, idilli hangulatok festője, beemeli költészetébe a népet is, a dolgozó, reménykedő sokaságot. Három önálló kötete jelent meg eddig, a Fényért perelek, a Virágzó kövek és a Delelő. Utolsó kötetében egyre többet foglalkozik a lét nagy kérdéseivel, hangja töprengőbbé, mélyebbé válik. Ma, ötvenéves korában, baráti szeretettel köszöntjük, s olvasói széles táborával együtt erőt, egészséget, alkotásokban gazdag éveket kívánunk neki. Maradjon meg népe, szülőföldje énekesének, sorsuk, életük hírmondójának, aki nem tud megpihenni addig, amíg küzdeni kell a- gonoszságok ellen: „Nem tudsz soha már megpihenni / a megértő bölcset mímelni/ emészt és mar a világ gondja / s a tiedet ö meg nem oldja / tér idő és kéklö messzeség / gyógyírként sebedre nem elég / több kell attól: a bizonyosság / és tiszta mindent feloldó rend / ami kint s bent nyugalmat teremt." D. Gy. 11
