A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-08 / 45. szám
Az öregember reggel óta csak nyögdécselt. Már a karját is alig bírta mozdítani. Régen elhagyta már az ereje, de reggelre valami furcsa gyöngeség jött rá, a szive alatt meg valami kimondhatatlan fájdalom gyötörte, s egyszerre sírni szeretett volna tehetetlenségében. Nem mintha megijedt volna valamitől, inkább csodálkozott a soha nem érzett gyengeségen. Mintha nem is érezné a lábát... Behajlította az ujjait, azokat érezte még, mozogtak. Aztán a bal karja zsibbadt el — legyezett vele a levegőben, ettől jobban is lett egy kicsit. De hát mitől ez a nagy gyengeség, uramisten! Délig türelmesen várt: hátha még jobban lesz, hátha még enged ott a szíve táján is, talán még a cigarettát is megkívánja, vagy italt, valamit. Aztán megértette: eljött érte a halál. — Anyjuk... Hallod-e? — szólította öreg párját. — Anyjuk, én meghalok. — Szent isten, még mit nem! — kiáltott rá az öregasszony. — Csak fekszel ott. VASZILIJ SUKSIN — Hagyd már abba! — szólt rá komolyan a másik férfi, s egy zsámolyt az ágy mellé tolva, leült. — Ne is gondolj rá többet. A fronton engemet is elkapott egyszer. Azt hittem, befellegzett. Az orvos meg egyre csak azt hajtja: „Ha akarod, megmaradsz, ha nem akarod, elpusztulsz." Én már beszélni sem tudtam, csak feküdtem, kinyújtóztatva. „Ki az a bolond, aki nem akar élni?" — gondoltam magamban. Szóval nyugodjál szépen, s azt hajtogasd: „Meggyógyulok, meggyógyulok." Az öregember kehesen felnevetett: — Hát adj egy szippantást — kérte. Jegor odaadta a cigarettáját. Az öreg — bár kelletlenül — beleszívott, aztán sokáig fuldokolva köhögött tőle. — Nem kell nekem már ez sem. A mellemre ment a füst. Jegor még nevetett rajta. — Hol fáj ? — kérdezte az öregasszony, sajnálkozást meg nyugtalanságot rejtő hangon. — Mindenhol... mindenem. Olyan gyönge vagyok, mintha az egész véremet kiszívták volna. Hallgattak egy darabig mind a hárman. — No, én elmegyek, Sztyepan bácsi — törte meg a csendet Jegor. — Megitatom az állatokat, dobok nekik valamit. — Menj csak. — Estére még átnézek. — Jól van. Ketten maradtak megint az öregek. — Gyönge vagy hát. Ha nem eszel, persze hogy gyönge vagy — zsörtölődött az öregasszony. — Levágjam a tyúkocskát? Jó kis levest főzök, finomat, azt megennéd? aztán ilyeneken járatod nekem az esze det. — Segíts le innen, egészen odavagyok. — A kemencén feküdt eddig az öregember. — Vigyél le valahogy. — Nem bírlak én el egymagámban. Menjek át Jegorért? — Eredj. De otthon van-e? — Az előbb láttam a kertben ... hát akkor megyek. Az öregasszony nagykendőt terített magára, s kicsoszogott a házból; metsző hideg szökött be mellette az ajtón. „Vesződséges ilyenkor, téli időben, a halottal" — gondolta az öregember. Megjött Jegor, a szomszéd. — Fagy, erősen fagy — mondta topogva. — Várj egy csöppet, Sztyepan bácsi, megmelegszem egy kicsit, aztán fölmászok érted. így megfagynál, ha csak hozzád érnék. Mi baj, rosszabbul vagy? — Rosszabbul, Jegor, Meghalok. — Ugyan már! Nem megy az olyan könnyen. — Akár könnyen, akár nehezen, nekem már végem. Hideg van, azt mondod? — Ötven fok van legalább. — A szom széd rágyújtott. — — A vetéseken meg olyan vékony a hó, mint az ujjam. Húzzák rájuk a traktorokkal, de hát nem ér ez már semmit. — Még betemetheti! — Késő már, akkor is. Na, gyere, mászszunk le szépen ... Az öregasszony elrendezte az ágyon a vánkosokat, megigazgatta a derékalját. Jegor fellépett a kemence padkájára, onnan nyúlt az öreg alá. — Kapaszkodj a nyakamba, így ni. Hiszen nincs is már súlyod, Sztyepan bácsi. — Elfogytam... — Akár egy gyerek. Az én Koljkám nehezebb. Lefektették az ágyra az öreget, gondosan betakargatták a báránybőr subával. — Sodrok neked egy cigerettát — aján lotta Jegor. — Nem kívánom. Jaj istenem, istenem — sóhajtott aztán az öreg —, ilyen télben haljon meg az ember! • I • • Az öregember elgondolkodott. — Nem kell. Én már nem eszem belőle, kár lenne azért a tyúkért. — Az isten áldja meg azt a tyúkot! En nem sajnálom! r — De ha nem kell! Inni adj inkább. Meginnék egy fél kupicával, attól megmozdul az ember vére. — Hátha megárt? — Nem árt az. Fölvidít legalább egy kicsit. Az öregasszony rongydarabbal gondosan bedugaszolt kis vodkásüveget vett ki a szekrényből. A felénél feljebb volt még benne az ital. — Vigyázz, aztán nehogy rosszul essen! — Sosem esik ez rosszul az embernek! — mérgeskedett az öreg. — Mit féltek annyira ettől a vodkától? A legjobb orvosság, az asszonyok meg berezelnek a szagától. — Most se maradsz veszteg — haragudott meg az öregasszony is. — „Berezelnek" hát. Fél lábbal már a sírban, mégis szekálja itt az embert. Pedig nyugalmat rendelt neki az orvos. — Az orvos ... A halált egyik sem rendeli meg, mégis meghal mindenki. Az öregasszony kiöntött egy fél kupicára valót, odaadta az embernek. Az meg éppen csak belekóstolt, máris szinte megfulladt tőle. Vissza is jött az egész úgy, ahogy megitta. Sápadtan, szótlanul feküdt sokáig, aztán nagy nehezen kinyögte: — Azt mondják pedig, addig igyon az ember, amíg lemegy a torkán. Az asszony meg csak nézte, nézte, sírós-keserű tekintettel, s remegő hangon megszólalt: — Apjuk ... Ha, ne adj'isten. mégis meghalnál, mi lesz énvelem? Az öregember sokáig nem válaszolt, a mennyezetre bámult. Nehezére esett a beszéd, pedig valami biztatót, kedveset akart mondani. — Legelsőbben Miskától követeld a tartásdíjat. Mondd csak meg neki: „A halálos ágyán hagyta meg apád, hogy etesd anyádat, amíg csak él." így mondd neki. Ha ellenkezne a senkiházi, vidd a bíróság elé. Ne szégyelld, valamiből élned kell neked is. Szégyellje inkább ő. Manykának írd meg, hogy taníttassa a gyereket. Okos az a gyerek, kívülről tudja az egész Internacionálét. Azt mondd neki: „így hagyta meg apátok". — Elfáradt, mozdulatlanul, merően nézte megint a mennyezetet. Szigorú, ünnepélyes maradt a tekintete. — Petykának mit mondjak? — kérdezte nedves szemét törölgetve az öregasszony. Komolynak akart most látszani ő is, mint az ura. s erőlködött, hogy elnyomja magában a sírást. — Petykának?... Petykát ne zaklasd. Elég neki a maga baja. — Ne főzzem meg mégis a tyúkot? Jegor majd levágja. — Nem kell. — Rosszabbul vagy? — Csak vagyok. Hadd pihenjek egy kicsit. — Becsukta a szemét, lassan, gyengén lélegzett. A halottakra hasonlított már, furcsa bizonyosság meg valami ismeretlen nyugalom ült az arcára. — Sztyepan! — szólította a párja. — Na? — Ne feküdj így ... — Hát hogyan feküdjek, te bolond ? Az ember itt haldoklik, ő meg azt mondja, ne feküdj így. Hát hogyan feküdjek? Négykézláb ? — Elhívom Mihejevnát, hátha segít. — Hallgass! Segített rajtam egyszer is a ti istenetek? Potyára odaadhatnád azt a tyúkot Mihejevnának. Jegornak add inkább, megássa érte a síromat. Kivel ásatnád különben? — Ne félj, lesz rá ember. — Lesz, lesz... Az egész falut bejárhatod, kinek van kedve ilyen borzasztó fagyban a földdel kínlódni? Ilyen télben! Még ha nyár volna! — Nyugodj már, nem halsz meg, no. Hol van az még! — Itt van az. A lábam már kihűlt. Jaj, istenem, istenem! — mély sóhajtásba veszett az öreg hangja, aztán folytatta: — Istenem, ha még volnál, bocsáss meg nekem, bűnösnek! Az öregasszony megint rákiáltott: — Szedd már össze magad, Sztyepan! Ne találj ki mindenfélét. Jegor is megmondta. — Mit ért ehhez Jegor? Ö erős még, mint a bika. Ha azt mondják neki, ne halj meg, akkor nem hal meg. — Hát, akkor bocsáss meg, öreg, ha megbántottalak volna valamivel... — Majd a jóisten megbocsát — nyögte az ember a sokszor hallott mondatot. Mondani akart még valamit, valami igen fontosat de csak forgatta a fejét jobbrabalra, mintha nyugtalankodna valamiért. — Agnyusa — suttogta aztán erőlködve —, ne haragudj rám ... italosabb voltam néha ... A kenyérért küzdöttünk! ... Nézd meg, ki van ott a sarokban ? Ki van ott? — Hol, Sztyepan? — Ott a ... — Az öreg kissé felkönyökölt, s riadt szemével a házikó sarkába mutatott. — Ott van, ott a ... Ott ül ? Jegor átjött, amint beesteledett... Az öreg az ágyon feküdt, fehér, megnyúlt orra a gerendák felé mutatott. Az öregasszony csendesen sírdogált mellette. Jegor levette a sapkáját, bizonytalanul toporgott egy darabig, aztán keresztet vetett az ikon előtt. — Hát igen — mondta később —, érezte már ő ezt. Érezte. (1967) (Gerencsér Zsigmond fordítása) 10