A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-08 / 45. szám

Az öregember reggel óta csak nyögdé­­cselt. Már a karját is alig bírta mozdítani. Régen elhagyta már az ereje, de reggelre valami furcsa gyöngeség jött rá, a szive alatt meg valami kimondhatatlan fájda­lom gyötörte, s egyszerre sírni szeretett volna tehetetlenségében. Nem mintha megijedt volna valamitől, inkább csodál­kozott a soha nem érzett gyengeségen. Mintha nem is érezné a lábát... Behajlí­totta az ujjait, azokat érezte még, mozog­tak. Aztán a bal karja zsibbadt el — legyezett vele a levegőben, ettől jobban is lett egy kicsit. De hát mitől ez a nagy gyengeség, uramisten! Délig türelmesen várt: hátha még job­ban lesz, hátha még enged ott a szíve táján is, talán még a cigarettát is megkí­vánja, vagy italt, valamit. Aztán megértet­te: eljött érte a halál. — Anyjuk... Hallod-e? — szólította öreg párját. — Anyjuk, én meghalok. — Szent isten, még mit nem! — kiáltott rá az öregasszony. — Csak fekszel ott. VASZILIJ SUKSIN — Hagyd már abba! — szólt rá komo­lyan a másik férfi, s egy zsámolyt az ágy mellé tolva, leült. — Ne is gondolj rá többet. A fronton engemet is elkapott egyszer. Azt hittem, befellegzett. Az orvos meg egyre csak azt hajtja: „Ha akarod, megmaradsz, ha nem akarod, elpusz­tulsz." Én már beszélni sem tudtam, csak feküdtem, kinyújtóztatva. „Ki az a bolond, aki nem akar élni?" — gondoltam magam­ban. Szóval nyugodjál szépen, s azt hajto­gasd: „Meggyógyulok, meggyógyulok." Az öregember kehesen felnevetett: — Hát adj egy szippantást — kérte. Jegor odaadta a cigarettáját. Az öreg — bár kelletlenül — beleszívott, aztán sokáig fuldokolva köhögött tőle. — Nem kell nekem már ez sem. A mellemre ment a füst. Jegor még nevetett rajta. — Hol fáj ? — kérdezte az öregasszony, sajnálkozást meg nyugtalanságot rejtő hangon. — Mindenhol... mindenem. Olyan gyönge vagyok, mintha az egész véremet kiszívták volna. Hallgattak egy darabig mind a hárman. — No, én elmegyek, Sztyepan bácsi — törte meg a csendet Jegor. — Megitatom az állatokat, dobok nekik valamit. — Menj csak. — Estére még átnézek. — Jól van. Ketten maradtak megint az öregek. — Gyönge vagy hát. Ha nem eszel, per­sze hogy gyönge vagy — zsörtölődött az öregasszony. — Levágjam a tyúkocskát? Jó kis levest főzök, finomat, azt megen­néd? aztán ilyeneken járatod nekem az esze det. — Segíts le innen, egészen odavagyok. — A kemencén feküdt eddig az öregem­ber. — Vigyél le valahogy. — Nem bírlak én el egymagámban. Menjek át Jegorért? — Eredj. De otthon van-e? — Az előbb láttam a kertben ... hát akkor megyek. Az öregasszony nagykendőt terített ma­gára, s kicsoszogott a házból; metsző hideg szökött be mellette az ajtón. „Vesződséges ilyenkor, téli időben, a halottal" — gondolta az öregember. Megjött Jegor, a szomszéd. — Fagy, erősen fagy — mondta topog­va. — Várj egy csöppet, Sztyepan bácsi, megmelegszem egy kicsit, aztán föl­­mászok érted. így megfagynál, ha csak hozzád érnék. Mi baj, rosszabbul vagy? — Rosszabbul, Jegor, Meghalok. — Ugyan már! Nem megy az olyan könnyen. — Akár könnyen, akár nehezen, nekem már végem. Hideg van, azt mondod? — Ötven fok van legalább. — A szom széd rágyújtott. — — A vetéseken meg olyan vékony a hó, mint az ujjam. Húzzák rájuk a traktorokkal, de hát nem ér ez már semmit. — Még betemetheti! — Késő már, akkor is. Na, gyere, mász­­szunk le szépen ... Az öregasszony elrendezte az ágyon a vánkosokat, megigazgatta a derékalját. Jegor fellépett a kemence padkájára, on­nan nyúlt az öreg alá. — Kapaszkodj a nyakamba, így ni. Hi­szen nincs is már súlyod, Sztyepan bácsi. — Elfogytam... — Akár egy gyerek. Az én Koljkám ne­hezebb. Lefektették az ágyra az öreget, gondo­san betakargatták a báránybőr subával. — Sodrok neked egy cigerettát — aján lotta Jegor. — Nem kívánom. Jaj istenem, istenem — sóhajtott aztán az öreg —, ilyen télben haljon meg az ember! • I • • Az öregember elgondolkodott. — Nem kell. Én már nem eszem belőle, kár lenne azért a tyúkért. — Az isten áldja meg azt a tyúkot! En nem sajnálom! r — De ha nem kell! Inni adj inkább. Meginnék egy fél kupicával, attól meg­mozdul az ember vére. — Hátha megárt? — Nem árt az. Fölvidít legalább egy kicsit. Az öregasszony rongydarabbal gondo­san bedugaszolt kis vodkásüveget vett ki a szekrényből. A felénél feljebb volt még benne az ital. — Vigyázz, aztán nehogy rosszul essen! — Sosem esik ez rosszul az embernek! — mérgeskedett az öreg. — Mit féltek annyira ettől a vodkától? A legjobb orvos­ság, az asszonyok meg berezelnek a sza­gától. — Most se maradsz veszteg — haragu­dott meg az öregasszony is. — „Berezel­nek" hát. Fél lábbal már a sírban, mégis szekálja itt az embert. Pedig nyugalmat rendelt neki az orvos. — Az orvos ... A halált egyik sem ren­deli meg, mégis meghal mindenki. Az öregasszony kiöntött egy fél kupicá­ra valót, odaadta az embernek. Az meg éppen csak belekóstolt, máris szinte meg­fulladt tőle. Vissza is jött az egész úgy, ahogy megitta. Sápadtan, szótlanul fe­küdt sokáig, aztán nagy nehezen kinyög­te: — Azt mondják pedig, addig igyon az ember, amíg lemegy a torkán. Az asszony meg csak nézte, nézte, sí­­rós-keserű tekintettel, s remegő hangon megszólalt: — Apjuk ... Ha, ne adj'isten. mégis meghalnál, mi lesz énvelem? Az öregember sokáig nem válaszolt, a mennyezetre bámult. Nehezére esett a beszéd, pedig valami biztatót, kedveset akart mondani. — Legelsőbben Miskától követeld a tar­tásdíjat. Mondd csak meg neki: „A halálos ágyán hagyta meg apád, hogy etesd anyá­dat, amíg csak él." így mondd neki. Ha ellenkezne a senkiházi, vidd a bíróság elé. Ne szégyelld, valamiből élned kell neked is. Szégyellje inkább ő. Manykának írd meg, hogy taníttassa a gyereket. Okos az a gyerek, kívülről tudja az egész Internaci­­onálét. Azt mondd neki: „így hagyta meg apátok". — Elfáradt, mozdulatlanul, merő­en nézte megint a mennyezetet. Szigorú, ünnepélyes maradt a tekintete. — Petykának mit mondjak? — kérdezte nedves szemét törölgetve az öregasszony. Komolynak akart most látszani ő is, mint az ura. s erőlködött, hogy elnyomja magá­ban a sírást. — Petykának?... Petykát ne zaklasd. Elég neki a maga baja. — Ne főzzem meg mégis a tyúkot? Jegor majd levágja. — Nem kell. — Rosszabbul vagy? — Csak vagyok. Hadd pihenjek egy ki­csit. — Becsukta a szemét, lassan, gyen­gén lélegzett. A halottakra hasonlított már, furcsa bizonyosság meg valami is­meretlen nyugalom ült az arcára. — Sztyepan! — szólította a párja. — Na? — Ne feküdj így ... — Hát hogyan feküdjek, te bolond ? Az ember itt haldoklik, ő meg azt mondja, ne feküdj így. Hát hogyan feküdjek? Négy­kézláb ? — Elhívom Mihejevnát, hátha segít. — Hallgass! Segített rajtam egyszer is a ti istenetek? Potyára odaadhatnád azt a tyúkot Mihejevnának. Jegornak add in­kább, megássa érte a síromat. Kivel ásat­­nád különben? — Ne félj, lesz rá ember. — Lesz, lesz... Az egész falut bejárha­tod, kinek van kedve ilyen borzasztó fagy­ban a földdel kínlódni? Ilyen télben! Még ha nyár volna! — Nyugodj már, nem halsz meg, no. Hol van az még! — Itt van az. A lábam már kihűlt. Jaj, istenem, istenem! — mély sóhajtásba ve­szett az öreg hangja, aztán folytatta: — Istenem, ha még volnál, bocsáss meg nekem, bűnösnek! Az öregasszony megint rákiáltott: — Szedd már össze magad, Sztyepan! Ne találj ki mindenfélét. Jegor is meg­mondta. — Mit ért ehhez Jegor? Ö erős még, mint a bika. Ha azt mondják neki, ne halj meg, akkor nem hal meg. — Hát, akkor bocsáss meg, öreg, ha megbántottalak volna valamivel... — Majd a jóisten megbocsát — nyögte az ember a sokszor hallott mondatot. Mondani akart még valamit, valami igen fontosat de csak forgatta a fejét jobbra­­balra, mintha nyugtalankodna valamiért. — Agnyusa — suttogta aztán erőlködve —, ne haragudj rám ... italosabb voltam néha ... A kenyérért küzdöttünk! ... Nézd meg, ki van ott a sarokban ? Ki van ott? — Hol, Sztyepan? — Ott a ... — Az öreg kissé felkönyö­költ, s riadt szemével a házikó sarkába mutatott. — Ott van, ott a ... Ott ül ? Jegor átjött, amint beesteledett... Az öreg az ágyon feküdt, fehér, meg­nyúlt orra a gerendák felé mutatott. Az öregasszony csendesen sírdogált mellet­te. Jegor levette a sapkáját, bizonytalanul toporgott egy darabig, aztán keresztet vetett az ikon előtt. — Hát igen — mondta később —, érezte már ő ezt. Érezte. (1967) (Gerencsér Zsigmond fordítása) 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom