A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-04 / 40. szám

nek szólalt meg hajnalonként. Soha egyetlen madár meg nem előzhette. S ami kísérteties a dologban: mindig ugyanabban az időben, húsz perccel három előtt, és az ablak fölötti huzalnak mindig ugyanazon a pontján. Soha egy másodperccel később vagy korábban, soha egy centiméterrel idébb vagy odébb. Utána zendítettek rá a többiek. Már-már tartani kezdtem a fecskémtől, mert hiszen valószínűtlen volt, amit müveit. Bátorságom sincs elvárni, hogy bárki is elhiggye, de így igaz. És öt éven át visszajárt. Hűségesen és kitartóan, mint aki csakis azért repült át — vagy repült haza? — Afrikából, hogy hajnalonként jelezze nekem a pontos időt. De nem ám olyan egyhangúan, mint a furfangos faliórák fából faragott kakukkmadara — hanem trillázva, buzgón, és öt teljes nyáron át. Amikor utoljára láttam, nyilvánvaló volt, hogy búcsúzott. Mert ismert, tudott rólam. Nyilvántartott és életkörnyezetéhez ugyanúgy hozzátartozhattam, mint ő az enyémhez. Ha alakom és írógépem kopogása egyszer végleg eltűnt volna a hajnali ablakból — hiszem, hogy ő is ugyanúgy keresett volna engem, mint ahogy én kerestem öt, miután idejekorán, végleg elrepült. Sajnos, nem akadt helyettem virrasztó a háznál, aki megfigyelhette volna, hogy mit csinált olyankor a fecském, amikor egy-egy napra elutaztam.

Fecskéim most is vannak.

Két hím és két tojó — ami ésszerűen két pár, tehát négy fecske kéne, hogy legyen. De nem. Mert számuk pontosan három plusz egy fő. Ők hárman, az egyszál hím, meg a két tojó szorosan összetartoznak — szinte hivalkodva. Olyannyira, hogy a szellőzöaknában kifeszített dróton szorosabban egymáshoz simulva alszanak, mint egykor a fészekaljban. És ”ők is mindig ugyanott, mindig a drótnak ugyanazon a pontján. A két tojó csőrrel a tűzfal felé fordulva, a kényeztetett hím pedig villásfarokkal a tűzfalnak. Lehet, hogy azért, mert így jobban melegítik a testükkel kisasszonnyá abajgatott hímjüket, de az is lehet, hogy minden tojóra és minden hímre megkülönböztetően jellemző ez az alváshelyzet. A negyedik, az árva hím pedig kiközösítve, méternyi távolságra tőlük. Elalvás előtt fél percenként tesz kísérletet, hogy befogadják, de hasztalan. Az is előfordul, hogy egy-egy éjszakára ki-kimarad, nem alszik idehaza. Talán bánatában, talán azért, mert kicsapongó.

Akár így lehet, akár úgy — helyzete mindenképpen rokonszenvet ébreszt bennem. Mert tegyük fel: kicsapongó. Na és?! Hiszen lehet, hogy bánatában az. Ha meg a természete olyan, a vére ? Az is élölényi erény, mert elvégre a szenvedély sokkal többet ér, mint a szenvtelenség. Én legalábbis többre becsülöm. Meg az is lehet, hogy az egyik tojó hajdan a párja volt, de elhagyta s most inkább osztozik a hímen egy másik tojóval, mintsem neki szolgáltasson kegyeket. Egyszóval bigámiában él. De az árva hím szereti régi párját, akiről nem és nem tud lemondani. Bár az sincs kizárva, hogy sosem tartoztak egymáshoz s e platói szerelem még „öreglegény" korában sem múlik el apró madárszivéből.

Egyszóval szeretem ezt az árva madarat, mert ő a gyöngébb, ö a boldogtalanabb. Bár igaz, a családi törvényeket sértő hármasra sem haragszom, mert nem tudok haragudni, hiszen a fecskéket elfogultan szeretem.

Három esztendeje tart e négy madár furcsa viszonya. Tudom, mert immár harmadik nyara ez a szálláshelyük. Így aztán nemcsak alkonyatkor, nemcsak röptűkben, de éjszaka, alvásuk közben is figyelhetem őket, méghozzá méternyi közelségből. Ha feléjük nyúlnék, nem repülnének el. De nem teszem, mert hátha mégis... 1

FOTÓ: PRANDL SÁNDOR

Andrej Ferko:

Pavel Mu čaji:

Viera Benková- Pop i tóvá:

KŐ A KIRAKATBAN

ELŐESTE

SZERTARTÁSOK

A sugárút az élet nedveitől pezseg ebben a tavaszi balladában, s halállal töltött géppisztoly leselkedik reá: bolygónk vendégét a titokba menni kényszeríti,

s a földi dürrögést az idő keresztútján lapuló orvvadász készül elvágni — egy sírkő a kirakatban.

A márvány tükre még üres, még nem csírázik betűk vetése rajta, úgy lesi a végső rándulását valakinek, annak, ki a nevét is ráleheli majd. lm egy közeli lélek

elveszítette a kiürített serleg hangulatát,

élete megtöretett kacajait,

a lesben álló követ

a halál oldalához kötözi,

s vár, egyre csak vár

a halandó utolsó lépteire,

míg el nem szelei az élet

Itt áll a kő

néma nyugalomban,

egy kő az élet mezsgyéjén,

az üres nirvána anyagi kontúrjaként,

s az arra járók savanyú gondolatait

az élet keresztjéhez kényszeríti.

S csak az, kit az élet terhe nyom, riadt tévelygésben a kirakat üvegén, az pihenteti meg rajta néma tekintetét, s nem hagyja, nem hagyja, hogy a fenyegető kő megdézsmálja benne az életkedvet.

Gyakorta megállók e szfinksz árnyékában — mosolya hiábavalóságot ígér, vajon a földi lét nem fátyolozza-e el ezt az árnyát, vagy lépteim nyomát befújja majd a szél?

Hiszen az élet egyszer úgyis mozdulatlan porrá változik, s a távozás köve elfojtja hangomat, ha visszhang meg nem váltja.

Mégis nyugodtan szemlélem magam a márvány csiszolt felületében, mert nem telik el üresen az életem; amit csak adhatok, minden az embereké, a menetelő tömegekbe, boldogság-lobogóik alá toborzom szivemet, vérem és verítékem.

Látom, lyukacsos a kő,

így serkennek elő az örök homály nyomai,

s az embert nem kerüli el a halál.

Feledjétek rajta, barátaim, sajgó pillantásotokat, feledéssel fenyegető tömlöc vár reánk, de aki szeretettel s jósággal hinti be a zarándokutat,

emlékezete pajzsával félretaszítja a halált, s nem kell várnia a feltámadásra.

(Koncsol László fordításai) Kurucz Sándor felvétele

Az ősz hatolt belém ma nyirokkal köddel hideg vággyal Hidegen mint a fal a hold az égre szárnyal

Ríva fakadt a szét a vérrel égő hantokon Kis házak nyúlnak az égre Levél hull Mennyi fájdalom

Hideg kis hegedűit a szél a bokrokba dobálta Hogy mit érzünk e zord napon nincs tán ki szóra váltja

Az este hosszú mint az év Magunk tán fák vagyunk Mind ugyanazt az álmot visszük Közös sötét a nappalunk

Csontjainkban házal a szú;

rágja mint a kenyeret, de a magtól messze jár.

Az ember, mióta a világ világ, a földön jár, vállán mindenségek tükreit cipeli;

míg egyszer térdre nem bukik a rejtély súlya alatt:

Hogyan ?

Hol?

Hová ?

ANDREJ FERKO 1925. november 22-én született a bánsági Kysáčban. A petrőci szlovák, majd az újvidéki szerb gimnázium diákja volt. Részt vett az illegális felszabadító mozgalomban, ezért a magyar hatóságok letartóztatták és 1943-ig Budapesten tartották fogva. Szabadulása után ismét csatlakozott a mozgalomhoz, megsebesült, fogságba esett, s halálra ítélték. Az ítéletet nem hajtották végre, 1945 áprilisában kiszabadult, leérettségizett, s 1954-ben orvosi oklevelet szerzett. Azóta orvosként működik Petrőcön.

PAVEL MUČAJI 1929. október 11 -én született Bácspetrőcön. Szülővárosában érettségizett, s a belgrádi egyetemen tanult. A tanári oklevél megszerzése óta a petröci szlovák alapiskola, illetve gimnázium tanára. VIERA BENKOVÁ-POPITOVÁ 1939. április 23-án született Bácspetröcön. Szülővárosában érettségizett, s a belgrádi egyetem bölcsészkarán szerzett tanári oklevelet. Különböző jugoszláviai szlovák lapoknál dolgozik.

11