A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-04 / 40. szám
Dédöregapáim közül az egyik csizmadia volt. Hogy a nagyzolásnak még a gyanúját is elkerülhessem, legszívesebben suszter, vagy foltozóvarga minőségében emlegetném e világrajöttöm előtt egy évtizeddel korábban elhalt, számomra már ismeretlen ősömet. De nem tehetem, mert láttam és tapintottam egy pár keze alól kikerült csizmát, fél évszázadnál is régebbi darabot. Hát az bizony csizma volt, csizma a legjavából. Kértem is a csizma aggastyán tulajdonosát, adja el, vagy testálja rám a kézművesség eme igazi, talán utolsó remekét. Hasztalan volt az alkudozás, mert az öreg abban a csizmában akart temetkezni. Úgy is lett. Azt mondják, jó ember, jó csizmadia volt az ősöm, és okos, aki még újságot is járatott Budapestről. Olyan ember, akikről még a szétkuszált családokban is sokszor nemzedékek hosszú során át öröklődik az emlék, a mese, a legenda. Akit az emlékezők áldva emlegetnek. Az egyik ilyen történet szerint az én Pozsonyi Flórián nevezetű dédöregapám egyszer királyt is koronázott. Madárkirályt: fecskét. Finom bőrből, pehelykönnyű fejdíszt készített, amit aztán az aprócska műhely gerendáján fészkelő fecske fejére ragasztott — csirizzel. Mire az aratás elkezdődött, a faluban már mindenki ismerte, még röptében is felismerte a koronázott fecskét, Pozsonyi Flórián királlyá avatott madarát. Sokat beszéltek róla, még fogadásokat is kötöttek rá: visszajön-e vajon a következő esztendőben? Visszajött, sőt éveken keresztül visszajárt. Aztán egyszer csak nem jött többé. Anyám szerint akkor maradt el, amikor én születtem. Nem sokkal később, már apró gyerek koromban megtanultam egy falumban élő babonát, miszerint átok sújtja azt a házat, melynek eresze alá nem rak fészket a fecske. Öregapám, a csizmadia fiából lett szegényparaszt még legénykorában összerúgta a patkót az úristennel, így nem lett belőle hivő ember. De talán az ördöggel is perben vagy cimboraságban állhatott, mert babonás se volt. Tavasztájt mégis szemmel láthatóan izgult, idegeskedett: vajon visszatémek-e szegényes portájára a tavalyi fecskék, s ha mégse, hát raknak-e új fecskék, új fészket az eresz alá, vagy az istálló mennyezetének gerendájára. Mert ha nem raknak, akkor félni kell — tűztöl, víztől, mennykötői, haláltól és dögvésztől. Ám ha a házát fecskékkel oszthatja meg az ember, az bizony egy általános biztosítással is felér. Mert úgy vélték, hogy a fecske — az istennek, embernek, ördögnek egyként kedves madár — nemcsak szerencsét, de biztonságot is hoz. Kicsit szenteltvíz, kicsit Jumurdzsák-gyürüje. Mert nem büntetheti a természet úgy az ártatlan fecskét, hogy az ember házával együtt a fecske fészkét is elpusztítja. Még a koldusok is úgy tartották: ahol fészek díszük az eresz alatt, ott az ajtó is nyitva áll, s ha szegényes is az alamizsna, jó szívvel, emberi szóval adják. Volt is mifelénk fecske, megszámolhatatlan. Persze, nem minden házban. Pedig mifelénk mindenki félte ám a babonát. Tűz is volt, csaknem minden nyáron, mert sok volt a nádtető, hasztalanabb az óvatosság, mi több, gyújtogatok is akadtak, akik dehogyis nézték a fecskefészket... Hol vannak már a nádtetők, hol a gyújtogatok! Falum képe az emlékezés képeivel szinte már azonosíthatatlan. Csak a töltés, a templomtorony a régi. Meg néhány fa-matuzsálem — mondhatnám némi túlzással, hozzátéve, hogy nemcsak az ember, hanem még a folyó is megváltozott, mert napközben szinte kimerhetően kevéske vizet szállít a medre. De mire bealkonyodik, másfél, két méterrel ugrik meg a vízszínt, mert a felső folyamszakaszon megnyitják a duzzasztók hatalmas zsilipjeit, s a folyó hirtelen olyan lesz, mint a Gangesz. A kettős változáson és életformaváltáson áteső embert egyre kevésbé nyugtalanítja a folyó mindennapi mutatványa, mert tudja: így van ez rendjén, hiszen kell a fény, kell az energia. A nosztalgiákat mellőzi s talán észre sem veszi, hogy a módfelett hasznos folyamszabályozás és energiaelnyerés, a partkövezés nemcsak a romantikát lopta ki a képből, de a partifecskéket is megfosztotta az európai otthon, az üregépités nemrég még természetes lehetőségeitől. Igen ám, de az emberrel lakó fecskék is megfosztanak a fészekrakás lehetőségétől. Nem mintha az új, a sokszor cicomás és hivalkodó házaknak nem lenne ereszaljuk. Van. Csakhogy az új ereszek alatt tilos a fecskéknek fészket rakniok. Nincs róla rendelet, körlevél, nincs róla papírra fektetett törvény, mégis papír tiltja. Papírfecni, méghozzá sok száz fecni. Ahány ház, annyi száz. E fecniket a család közös munkával hosszú madzagra kötözi, koszorúba fűzi, s a fecnikoszorú felkerül az ereszek alá, ahol az a dolga, hogy susogjon, mozogjon, hogy a fészekrakással kísérletező fecskéket elriassza. Mert isten ments, hogy a drága és csiricsáré vakolatot fészekkel rondítsák el a madarak! Hát hová gondol a természet! Tizenvalahány esztendeje, amikor a városba vetődtem, szinte hitetlenkedve láttam, hogy itt is vannak fecskék. Valószínűtlen volt és groteszk — mintha gémeskútra leltem KESZELI FERENC volna a lakótelep közepén. Aztán az is föltűnt, hogy sehol egy városi fecskefészek Keresni kezdtem: hol laknak a városi fecskék? A lakótelepi erkélyek karimája alatt találtam ugyan néhányat, de ez mindmáig kevésnek bizonyult, mert hiszen rengeteg itt a fecske, csak az aszfaltról nehéz őket észrevenni, mert úgy látszik, röptűk magasságát nem a földhöz, hanem a magas épületek tetőszintjétől mérik. Alkonyat előtt gyakran üldögélek erkélyünkön, ami megközelítőleg sem nevezhető erkélynek, mert nem más, mint egy századeleji belvárosi ház szellőzöaknája. E ház legfelső emeletén, a tető alatt lakunk, ahol az akna kiszélesedik s egy erkélynek csúfolt peremet képez, melyre ajtó is nyílik. Ha kiülök ide, csakis az eget látom, az eget és semmi mást. Mintha kútban ülnék. E virágnevelésre, napozásra és regényírásra tökéletesen alkalmatlan belvárosi aknaperem viszont kitűnő leshely, nagyképűen azt is mondhatnám: ornitológusi figyelőállás. Mert túloztam, amikor azt mondtam: csakis az eget látom. Valójában tényleg az eget, de madaraival, ami azt jelenti, hogy a szürke, végtelen, ritkán kék ég csupán háttér, a végtelenség színfala, kaméleon-természetű paravánja, amely előtt egy tökélyre vitt színjáték lenyűgöző pompájában gyönyörködhetek. Micsoda fecskebravúrok, micsoda artistamutatványok, micsoda virtuóz vitalitás! És miközben e mindennapi nyáresti látványosságot szemlélem megunhatatlanul — azon töprengek, hogy a fecskékben nem is az a bámulatraméltó, ahogy könnyedén röpködnek két kontinens között, hanem az, hogy szeretnek röpülni, ez az életelemük. Mert röpülni annyi, mint szabadnak lenni. Botcsinálta madarászként még azt is megkockáztatom, hogy a fecskék talán nem is a klimatikus kényszerűségek, nem is a kizárólagos „honvágy” okán váltogatják évente a hazájukat, hanem csak azért, hogy röpülhessenek, hiszen nincs ennél csodálatosabb. Tudom, mert ahogy Nagy László, — apró gyerek korom óta álmomban én is gyakran röpülök városok, tornyos falvak, zöldellő erdők, aranyló gabonatáblák fölött. De nem testhez szorított karokkal, mint ö, hanem lebegve. Kettőnk álombéli röpködései között az igazi különbség, hogy míg ő bármikor, addig én nem tudok leszállni, földet érni. Ezért nincs ennél kínosabb, keservesebb álom: megmerevedni a levegőben, szomjasan, egy kristálytiszta vizű, magashegyi gleccsertó fölött, valahol az Andok vidékén; hasztalan kalimpálva, szárnycsapdosva egy zöld búzatábla, vagy egy kukoricás közepén hempergő, éhesen sóvárgó eszményi asszony közelségében, jegenyemagasságban. De legyen alattam reptéri beton, tűzoltóponyva vagy tenger — leszállni nem tudok. Csak fölébredni. Talán ezért is nem szeretem sem az alvást, sem az ébredést. Hajnalbanfekvő vagyok már tíz esztendeje. Nehéz életvitel, bár sok a szépsége, öröme is. A tavaszi-nyári madárricsaj, hajnalban, három előtt... fenséges. Mert van ám itt is madár, a városi háztetők között, ahol a régi udvarokban tenyérnyi gyepek, csenevész öreg fák között sok a rigó, a veréb, a galamb, s akad egynéhány csóka is. Esztendőkön át nekem is volt egy fecském. Mindig a legelső-10
