A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-04 / 40. szám
Egy szovjet tudományos kutatócsoport falmaradványokra emlékeztető romokat talált Gibraltártól hat kilométerrel nyugatra, az Atlanti óceán mélyén. Egyes szakemberek lehetségesnek tartják, hogy a szóban forgó romok az elsüllyedt civilizáció, Atlantisz maradványai. Ez a harmincnégy éves angol fiatalember, Joe Long csak szórakozásból tisztit ablakokat. Mint látjuk, létrára egyáltalán nincs szüksége. Nincs is csoda, hiszen ö a „gólyalábon-futás" világbajnoka. Bulgáriában egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a szamárfogat-versenyek. A számokkal megjelölt Markók — Bulgáriában ugyanis minden valamirevaló szamarat Markónak hívnak — hatkilométeres útvonalon versenyeznek. Persze, előfordul, hogy valamelyik versenyző meggondolja magát és más útvonalat választ DENES GYÖRGY CSIRKEVÁSÁRLÁS Volt egy aggastyán ismerősöm, aki azért szeretett a piacra járni, mert a kofák „fiatalúr"-nak szólították. De azt hiszem ez csak afféle rosszindulatú rágalom volt. Azért járt a piacra és azért bújta az üzleteket, mert szórakoztatta a dolog. Bár kinek szórakozás, kinek munka és bosszankodás a piacra illetve az üzletbe járás. A Manderla alatti csirke-stand is csak azt szórakoztatja, aki fölé tud emelkedni a kis emberi gyarlóságoknak. De milyen kevés az ilyen ember. Jómagam is morgolódom, amikor oldalba taszítanak. Jobb híján az embereket figyelem, akik úgy izegnek-mozognak, mintha káposztát taposnának. Az egyiknek jókora batyu van a hátán, falusi kofának nézem, aki eladván áruját, csirkét vásárol hétvégére. (Vagy talán eladja majd a piacon, mint házi vágást?) Nyújtogatja a nyakát, mint a szemet kapott liba, leereszti batyuját, a falhoz támasztja s odanyomakodik és már ott kotor a csirkék között. Az asszonyok mérgesen rásziszegnek, s ö méltatlankodva vonul vissza előbbi helyére. — Asszonyom, tud maga táncolni? — kérdezi egy javakorabeli férfi az előtte totyogó nőtől. — Valaha tudtam, de már elfelejtettem — válaszolja az asszony készségesen. — Akkor azért tapossa folyton a tyúkszememet — jegyzi meg a férfi epésen. A kövér nő összehúzza szemöldökét és morózussá válik az arca. A sor jobban nő, mint fogy. Az újonnan jövők közül minden második a pulthoz lép és tapogatja a csirkéket. — Friss a csirke? — Nem. Már oszlófélben van — kiabálja egy sovány, gyomorbajos kinézésű asszony. — Mi az? Már kérdezni sem szabad? — Ne turkáljunk annyit, egyforma a csirke — mondja az elárusítónő, de nem hisznek neki. Tovább tolakodnak, lökdösődnek, válogatnak. — Nagyon kicsik ezek a csibék, a kartondobozokban biztosan szebbek vannak. — Van itt éppen elég — mondja az elárusítónő. — Nekem a dobozból kell, azok kövérebbek. Az elárusítónő mérges, de azért kibont egy dobozt s a pultra hajigólja a csirkét. Az asszonyok zsákmányéhesen rárohannak. Veszekedés. — Hallja! Ezt ón választottam. — Egy fityiszt! — Szemtelen, arcátlan. Akadjon a torkán. Megint az elárusítónö kiabál. — Hé! Mért ragadja el a más pénzét. Maga már elrakta a visszajáró pénzt. — Azt hittem, hogy .. . hogy ... — dadogja egy őszbe csavarodó hajú asszony. — Azt hitte, hogy a másét is felmarkolhatja. Ismerem az ilyeneket. Az asszony gyorsan odébbáll. Helyére mások tolakodnak. Újabb csődület, újabb veszekedés. Csak dél felé ritkul meg a nép a stand előtt. Vége az ingyenmulatságnak. KIÉ LESZ A TRÓFEA? Amikor egybekeltek, boldogok voltak. De a boldogság, a szerelem is olyan múlandó, mint maga az élet, így ne csodálkozzunk rajta, hogy szerelmüket kikezdte az ősi ellenség, a megszokottság és az unalom. A férj tagja volt a helyi vadásztársaságnak és a hétvégeken kiköltözött az erdőbe, ott sütögette patronjait. így ment ez vagy két esztendeig és egész szép trófeagyüjtemény került a falra, leginkább szarvasagancsok. Meg kell hagyni az asszonyka hősiesen tűrt, ameddig lehetett, de hát a pohár is betelik egyszer. Mivel a férjecske nem volt hajlandó a felesége szoknyája mellett tölteni a hétvégeket, az asszony kárpótlást keresett. „Ha te, kedves férjecském az erdőben sütögeted el a patronjaidat, nem idehaza, akkor én megcsallak téged, mert régi mondás, de igaz, a virág csak addig virul, amíg öntözik, te viszont nem törődsz velem — morfondírozott magában. És úgy is lön, ahogyan elhatározta. Szép csöndesen felszarvazta a kedves férjurát, egy láthatatlan aganccsal több lett tehát a gyűjtemény. A vadász nem volt buta ember és jó szimatja volt. Egy idő múlva feltűnt neki, hogy az asszonya nem zsörtölődik úgy, mint azelőtt, ha a vállára akasztja a fegyvert. Eleinte csak a fejét csóválgat(ta, később azonban megejtette a gyanú. Az egyik szombat estén váratlanul hazatoppant és együtt találta őket. Az első pillanatok tébolyában a fegyver után nyúlt, de szerencsére idejében észre tért. Nagy dörgedelmek között kikergette a „csábítót", a feleségét pedig elagyabugyálta. A házasságuk természetesen kátyúba jutott. A férfi beadta a válókeresetet. A tárgyalás simán zajlott le, abban is megegyeztek, hogyan osztják meg a közösen szerzett vagyont. Csak a vadásztrófeák elosztása okozott a bíróságnak átmeneti nehézséget. Nem tudták eldönteni, jár-e az asszonynak a fele trófea vagy sem. Tudniillik a férj ezt kedvtelésével szerezte, nem a munkájával. Addig vitatkoztak, amíg az asszonyka eldöntötte a kérdést. — Lemondok a trófeáról — jelentette ki az asszony. Ezt azért teszem, mert tudom, hogy a volt férjem mennyire ragaszkodik a szarvaihoz. A bírák jelentőségteljesen pillantottak egymásra, a szemük sarkában ott bujkált a mosoly. A közös vagyon békességgel megúsztatott. 9
