A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-06 / 36. szám

Garzonlakás- és vi­­kendház-tulajdono­­sokra gondolt a fran­cia Société Rosieres, amikor elkészítette 3 cm vastag minire­­zsóját. A főzőlap elő­nye. hogy még egy polcon is könnyen el­fér, ráadásul bárhol használható, mert két változatban gyártják, így gázzal vagy vil­lannyal egyaránt mű­ködik. A közlekedésben általában a járműveknek állítanak fel tiltó táblákat, hogy minél több teret biztosítsanak a gyalogosoknak. Dra­­chenfelsben ennek a fordítottjára került sor: a szép kilátó felé vezető utat csakis bérko­csin lehet megtenni a nagy forgalom miatt. A forgalmi dugókkal is könnyen megbirkózik a 92 centiméter hosszú, 54 centiméter ma­gas és 16 kilogrammos japán minimotor. Gazdája kézbe kaphatja, majd újra ráülhet, ha szabad az út. 0,5 köbcentiméteres mo­torjával óránként 15 kilométeres sebességet érhet el. Vigyázat: csak karcsúaknak és hu­mort kedvelőknek! Roland Mitchell amerikai fiatalember ne­gyedmagával mindennap órákat gyakorol egy saját szerkesztésű kerékpáron: szeretne cirkuszi artista lenni, ehhez azonban előbb felvételi vizsgát kell tenni. Mitchell egyéb­ként az iskolában jó matematikus, minden mutatványának statikai mutatóit előre kiszá­mítja. Magyarországon, a Balaton parti Zánkán 15 000 úttörő töltötte a vakációt. A városka főterén a közelmúltban galambok repülését ábrázoló (köböl és fémből készült) szobrot állítottak fel. A gyerek, aki az eget fenyegeti Nem szerettem, ha messziről jött vendégek leptek meg bennünket. Olyan szertartásosan kellett elébük járulnom, akár az eladásra szánt jószágnak a vevők elé. — De szép nagy gyerek! — mustrálgattak. — Hány éves vagy? — s jöttek az egyéb haszontalan kérdések, melyek az értelmi ké­pességeim bizonyítását kérték számon tő­lem. Alig vártam, hogy kisomfordálhassak és elinalhassak a kőzetükből. Különösen az bosszantott, ha valakinek a nagytiszteletű rokonok közül kezet kellett csókolnom. Mintha a bőrömet nyúzták volna. — Eredj fiam, csókolj kezet az ángyinak! — szólt a félig kérlelő, félig parancsoló hang, s én mentem fanyalogva, mintha arra szólí­tottak volna fel, hogy ugorjak fejest ruhástól a jéghideg kanálisba. Ángyi mosolyogva húz­ta el a kezét és avítt retiküljéböl pár szem savanyúcukrot kotort elő. Én, aki a családi kötelékek ágas-bogas labirintusában könnyen eligazodom, sehogy sem bírtam megtalálni az ángyihoz vezető rokoni fonalat. Ö volt a messzi ángyi, térben, időben és a családfán. Már öregedő emberek voltak, mikor az urával meglátogattak bennünket. Ez volt az utolsó látogatásuk. Lovaskocsin jöttek, egyéb cél nélkül, pusztán rokoni vizitre. Tud­tam, hogy van egy nagy legény fiuk, aki nem egészséges, de hogy mi a baja, közelebbről nem érdekelt. Ekkor is kijárt a savanyúcukor, bár a kézcsókolást most is szándékosan elügyetlenkedtem. Ángyi megsimította feje­met, közben mondta a megszokott szavakat: — Szép, nagy gyerek... — Dühös lettem érte, s elmenőben alig hallhatóan szűrtem ki fogam között a köszönést. A jómúltkor mi adtuk vissza a régi látoga­tást. Mintha az ókorba indultam volna kirán­dulásra. — Hát élnek még ángyiék? — kér­dezem. — Csak ö meg a fia. Vénséges parasztház előtt álltunk meg. Reggel érkeztünk, látogatásra nem illő idő­ben. Helyet foglaltunk a szögletes támlás­székeken, s én lopva fürkésztem az öregasz­­szony arcát. Az utcán biztosan elmentem volna szó nélkül, hiszen semmi különös nincs rajta, csak a pár szemölcs emlékeztet a régi ángyira. Teste, beszéde fáradt, hangosan szól ahogy a nagyothallók. Nem csoda, ré­gen túl jár a nyolcvanon. A gyerek — így említi fiát — tudomást sem vesz rólunk. Nedves ronggyal törülgeti a nehéz parasztbútort, majd a konyha kövét veszi sorra, s hirtelen megáll előttünk. Lábát szétterpeszti, ökölbe szorított kezét a ma­gasba lendíti, mintha az eget fenyegetné és lármáz. Árad belőle a hangzuhatag. Pozdor­­jává tört szavak, akár a rostáról lehulló törek, miből soha többé nem lesz kalász. — Szid valakit, csak tudnám, hogy kit — magyarázza az idős asszony. — Látjátok, ilyen nyomorultak lettünk. Nincs mit mondanunk, rövid csend után más irányt vesz a beszéd. Én a „gyereket" nézem. Szép sima arcán értelmesek a voná­sok. Ahogy a kanna fölé hajol, fejét felém fordítja, szemtengelye kicsavarodik, s én csak két fehér foltot látok rámmeredni. A munkát befejezte. Anyja megérinti a vállát, lágyan, alig érezhetően, de ő érti a jelt. A rongyot kicsavarja, a kannát a sarokba tolja s tapogatózva hadonász a levegőben. — Valamicskét lát ám — mondja az öreg­asszony. Kételkedem szava igazában. Sok éven át beidegződött mozdulatok ezek. A férfi a tükör elé áll, de máshova néz. Rövidre nyírt szép, ősz haját megfésüli, cso­dálom mennyire illik rá a kajla zsíros kalap. E diszharmóniából mélységes tiszta nyugalom árad. S váratlanul mint a nyári eső, ajkán kibuggyan az artikulátlan beszéd: glu-glu­­glu-glu, glu-glu-glu-glu. — Ládd-e már megint! — keseredik el az anyja. — Sokszor úgy belelovalja magát, mint a „kukospóka", berzenkedik, hogy attól félek egyszer megüti a guta. Csak tudnám mi baja? Hiszen mindene megvan, semmiben sem szenved hiányt, és mégis mindig pöröl. — Mélyet sóhajt az elcsigázott asszony, s ebből a sóhajból egy élet fájdalma vánszorog felénk. — Mondják, adjam otthonba. Ha megha­lok úgyis odajut. Csak ne fenyegetné szünte­lenül az eget! Ismét ránkzuhan a keserű csend. Az ottho­nokra gondolok, melyek zsúfolásig megteltek fiatal szülők egészséges testű, összetört lel­kű gyermekeivel. A férfi az udvarra megy. Karját a fal felé tartja. Úgy mozog, mint a számyaszegett madár. Vergődik a fal mellett, de pontosan megtalál mindent. Betér a kamrába. Tál baromfi-eleséggel a kezében az ólak felé tart. A kacsák a vak ember láttán kórusban sipognak. Üvegtáljukkal a kúthoz siet, tisztá­ra mossa és friss vizet önt belé. Közben meg-megáll és súlyos öklével megfenyegeti az eget. Mit érezhet ez az ember? Testében lüktet *az élet, s a világ körötte örök sötétbe és őrjítő csöndbe hullt. Tenger fenekére eresz­kedett búvár, akinek a lámpája kialudt s a visszatérésre semmi reménye sincs. Csak egy vékony szál maradt, amin még levegőt kap — öreg édesanyja, s a hatvan esztendőn át hozzánőtt keskeny udvar. Míg látott, biz­tosan több öröme telt benne. Lekuporodott az apró baromfi mellé, föl­vett egy pelyhes tollú kacsát, csőrét az arcához értette és örült neki. Megint szét­morzsolt szavak áradtak belőle. — Hogy is tudnám őt otthonba adni? — mondja csendesen az anyja. Nem nekünk, inkább csak magának. Furcsa, de nem érzékenyültem el a két elesett emberen. Ágrólszakadtságukban is volt valami megnyugtató, valami kimondha­tatlan szépség, ami a szenvedést enyhíti, sőt tán néha feledteti is. Mégis, mikor elköszöntünk, nem tudom miért, egy pillanatig kezemben tartottam az öregasszony sovány hófehér kezét, amit va­lamikor annyira nem akartam megcsókolni. CSICSAY ALAJOS 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom