A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
ANTON HYKISCH: Beatrix gyorsan visszahúzódott, és a bőrülésre vetette magát. Úgy érezte, már könnyei sincsenek. Ezen az utcán is kocsizott Mátyás oldalán az esztergomi várba, ez az utca is ujjongott, a halászok virágokat dobáltak és bőrkalapjukat lengették üdvözlésükre. A lovak gyorsan végigfutottak az északi széltől kisepert utcákon. A városon túl a kerekek belesüllyedtek a mély hóba. Végre csend volt. — A legnehezebb útszakasz ... Ha túljutunk a magyar síkságon, és Szlavónián át az Adria felé ereszkedünk, a hó már csak rossz emlék lesz — vigasztalta Petanzio. Ez már nem az a Beatrix volt, akit valaha szolgált. A legutóbbi néhány hónap erőtlen asszonnyá változtatta, aki szabálytalan időközökben görcsös zokogásban tör ki. és nem képes tudomásul venni a külvilágot. Ez már nem a királyi özvegy, aki átmenetileg legyőzetve igyekszik megszerezni Európa egyik hatalmas trónját, hanem egy erőtlen aszszony, aki mások kegyelméből távozik, örökre feladva a reményt. Petanzio nézte a hintóbán ülő asszonyt, és igyekezett elrejteni az arcára tolakodó mosolyt. Az önkéntelen öröm mosolya volt ez, amiért nem kell többé összekötnie életét ezzel az asszonnyal, aki most már valójában csak egy szegény, éizonytalan sorsú magánszemély. Keresztülutazik fél Európán, és nem tudja mi várja egykori hazájában. Petanzio számára megkönnyítette a búcsút az a jelenet, amely karácsony előtt játszódott le. Petanzio akkor érkezett Budáról a biztos hírrel, hogy Ulászló király a házassága dolgában megegyezett a francia király egy rokonával. Az elkeseredett Beatrix akkor olyan dührohamot kapott, amilyenre a környezete nem emlékezett. Tullia megrettenve suttogta, hogy így dühöngött valaha Beatrix atyja, a megboldogult öreg Ferrante, amikor tudomására jutott a rebellis nemesek felkelése. Petanzio egyre gyakrabban menekült az esztergomi bolondokházából Budára, az ottani művelt emberek társaságába, és megváltásként fogadta Ulászló ajánlatát, hogy a király követeként Rodoszba menjen. Felicét gyermekes örömmel töltötte el a lehetőség: kilenc évet töltött az esztergomi várban, női környezetben, amely eleinte vonzotta, de haszontalanságával, tehetetlen tunyaságával és érzelmi túlfűtöttségével később fárasztóvá vált, s most ismét utazhat, megláthatja a tengert, eljuthat a meleg éghajlatú Keletre. Aragóniái Beatrixot Észak-ltáliában már várták unokaöccse, Ippolito d'Este, a most már biborosi rangot viselő volt esztergomi püspök fegyveresei. Meglehetősen nyugodtan vett búcsút Felice Petanziótól. Tudta, hogy soha többé nem látja. — Köszönöm kegyelmednek mindazt, kedves Felice, amit az utóbbi tíz évben értem tett. — Megsimogatta Petanziót, aki csaknem letérdelt előtte, és hirtelen jött lelkiismeretfurdalással megcsókolta volt úrnője pámás kezét. — Kegyelmed az utolsó férfi, aki mindvégig kitartott mellettem. Ezért mindent megbocsátok. A Szűzanya és irgalmas Fia óvja kegyelmedet a tengeren. A második kocsiról lerakatta a legalul rejtőző ládát, és saját kezűleg vett ki belőle egy zöld zománccal díszített aranyserleget, a körmöd városi tanács egykori ajándékát. Átadta Felicének. — Kassai aranyművesek munkája. Emlékeztesse... — nem fejezte be, elfordult. Amikor megcsappant számú kíséretével Rómához érkezett, megtudta, hogy a nápolyi királyságot megtámadták a franciák. Bátyja ellen felvonult a francia király hadserege. A régi francia vágyálom — befészkelödni Dél- Itáliába is — új szenvedéllyel kereste megvalósulását. Nápoly földjén már felkeltek Frigyes király ellen az első bárók, a nép pedig éjszakánként leöldöste a király katonáit. Aragóniái Beatrix és kísérete dél felé igyekezett, de éjszaka utaztak, megkerülve a fő útvonalat, és parasztoknál szálltak meg. Beatrix éppen akkor érkezett a Castel Nuovóba, a bátyjához, amikor az átadta d'Aubigny francia marsallnak szülővárosát, Nápolyt, és megpróbálta legalább Ischiát kiharcolni a maga számára, amíg a nagyhatalmak döntenek a jövője felől. — Ne félj — nyugtatta a húgát. — Lehet, hogy Kalábria és Apuka ellenáll a spanyoloknak. Az is lehet, hogy a törökök segítenek rajtunk. — A törökök? A volt magyar királynét ájulás környékezte. Tullia támogatta. Tulajdonképpen miért ne segíthetne nekünk akár a török is? A nápolyi királyságnak és az Aragóniái családnak senki sem segített. Augusztus másodikén este Frigyes király és Beatrix néhány csónakon elhagyta Nápolyt. Megkerülték a Nápolyi-öbölben levő Prodica szigetet, és kikötöttek Ischián. Kis sziget meredeken emelkedő szőlőhegyekkel, meleg forrásokkal, elláttak innen a nem messzi Nápolyra. Valaha ide jártak fürdőzni. Alig rendezkedtek be, meglehetősen szerény körülmények között, a városka terméskőből épült palotájában, a győztesek máris utasították a volt királyt, hogy kövesse őket Franciaországba. Fogságba. A királyt habozás nélkül elkísérte a felesége, Izabella, és Jacopo Sannazaro költő. A király valamikor villát ajándékozott neki Nápolyban. Most a költő tartja el a királyi párt a fogságba vivő úton. Nem hagyja el őket. Beatrix egy ideig habozott. — Nem. Már sehova sem megyek. Sehova. Meggyűlölte az idegen országokat. Bármi történik is, itt marad ezen a kis szigeten, ahonnan láthatja kedves Nápolyát. Szeptember elején tehát egyedül maradt a székesegyház közelében álló köépületben. Enyhe, esős telet éltek át Tulliával. Amikor tavasz jöttével Tullia kérte, hogy bocsássa el szolgálatából (Felice talán már visszatért Rodoszról, és Velencében várja), Beatrix kifelé hűvösen viselkedett, mint mindig. Nem állta meg azonban, hogy a karcsú lányt meg ne csókolja, és meleg kezébe ne rakjon néhány karkötőt és gyűrűt, a királyi idők emlékeit. — Hogy legyen miből élned kezdetben. — És kegyelmed, felséges asszony, miből fog élni? — Mindig akadnak jó emberek, lányom. Ippolito bíboros elküldi nekem a kalábriai püspökség jövedelmét. Nem a pénzhiánytól félt. Teljesen egyedül maradt a vulkanikus eredetű dombok, szőlőhegyek, a könyvei, a parasztasszonyok között. Hetenként eljárt fürödni Lacco falucska mellé. Minden reggel elment a székesegyházba és imádkozott. Miért? Azután az antik költőket olvasta. Fél Európán át idecipelt néhány, még a Corvinából származó könyvet, és a bátyja is összeszedett néhány kódexet az Academia Pontanából. Mikor besötétedett, és a távolban kigyúrtak a fények, lélekben a tengeren járt. Az öblön túl ott vibrált a mindörökre távoli és elérhetetlen Nápoly. Minden más mellékessé vált már. Ellepték a ráncok, akár a pókháló a ház lakatlan sarkát, egyre kövérebb arca lassanként szinte eltűnt alattuk. 17 Fellélegzett. Elfogyott a hígítószere. Végre. Nem tudom a kereszt alatt síró Máriát festeni úgy, hogy közben Ulrikára gondoljak. — Hozz valami harapnivalót — kiáltott a segédjének. A legény belépett a műhelybe, és festékfoltos ujjai között valami olyasmit tartott. mint a Szent Katalin-templom miniatűr mása. Az új tető marcipántól csillogott. — Megbolondultál? Mi ez? A mesterlegény letette a tortát a tölgyfa asztal szélére. — A kisasszonyok hozták ajándékba. Sebestyén mester. Glober és Hillebrandt kisasszonyok. Sebestyén felugrott. — Itt voltak? Miért nem szóltál? — A kisasszonyok nem akarták zavarni. Fajankó, gondolta a mester. A kis templom tetejére tejszínből harmincas számot rajzoltak. — Uramisten, hát születésnapom van?! És ti nem szóltok erről egy szót sem? Nosza, fiúk, ide! Fuss a ringre borért! No, mozogj! A legény nem mozdult. — Nem kell, mester. Minden elő van készítve. És engedje meg, mester — törölte 10
