A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-23 / 34. szám

Észtország fővárosa, Tallinn az utóbbi 30 év folyamán úgyszólván megnégyszereződött. Jelenleg a Lasnamae című városnegyed épül, ahol 200 000 lakos él majd. Az egyik lakótelepre éppen most érkezik a tallinni lakáshivatal alkalmazottja, hogy átadja az új lakások kulcsait.

A motorkerékpár miniatürizált változatával jelentek meg a japánok az egyik hamburgi kiállításon. Az 50 cm hosszú és 40 cm magas motorkerékpárt gyermekeknek ajánlják — versenymotorozásra. Ha a szülők egy másfél lóerős fünyirógépet kötnek a motorra, gyermekeik óránként 25 kilométeres sebességgel nyírhatják a gyepet a kertben, hétvégi telken — játékból.

Gracija Merkovíc szinte semmiben sem különbözik a vele egyidős ifjú hölgyektől: szereti a zenét, a lemezklubokat, a teniszt meg a táncot, és udvarlója is van. Csak abban kivételes, hogy pilótaként dolgozik. Egyébként Kongóban született, édesapja szabadkai illetőségű, édesanyja pedig holland asszony. A család sokáig élt Marokkóban, ahol Gracija ifjúsági teniszbajnok lett. Az ö unszolására tért a család haza, Jugoszláviába.

A Kodak fényképezőgépgyár elődje, a stuttgarti Nagel Müvek 1328-ban készítette ezt a Libretta kamerát. Ebből a típusból mindössze négyezer darab készült, köztük 30 gép finom barna bőrborítást kapott. A Kodak ilyen barna színű kamerát keres múzeuma számára.

MIÉRT

HAJLONG?

Szokatlan témához kellene nyúlni. Nem közönségeshez, nem mindennapihoz. Ahogy régen tették az újságírók. De mi legyen az? Ugyancsak magamba mélyedve indulok a garázshoz. Előbb még szemetelt az eső, most meg már fényözönben úszik minden. Mielőtt a járda szegélyéről az úttestre lépnék, jól szétnézek. Semmi kedvem korán reggel figyelmetlenül egy robogó jármű alá lépni. Vagy nekiütközni a villamosnak. Erre is volt már példa.

Elővigyázatosan haladok keresztül a síneken, amikor éppen lélegzetvételnyi szünet áll be a forgalomban. És már indulok is abba a zsákutcába, amelynek a végén garázsok sorakoznak. Közöttük az enyém is. Megint a szokatlan, nem mindennapi téma motoszkál a fejemben. Már mérges vagyok magamra. Mi történt velem? Rosszat álmodtam, bal lábbal keltem? S tulajdonképpen mit akarok a szokatlannal, furcsával vagy tudom is én mivel?

Nem jó már nekem a közönséges téma? Mondjuk az, hogy aratás után vagyunk, gyorsan elmúlt a nyár, érezhetően hűvösebbre fordul az idő, útra kelünk, s megyünk az őszbe, ha élhetek egyáltalán a költő szavaival.

Már ki akarom vetni a fejemből a szokatlan, különös keltette bosszúságot, amikor a zsákutca közepén egy magas, idős, erősen kopaszodó férfit pillantok meg. Kigombolt nyakú, szép tiszta fehér ingben, barna nadrágban, könnyű, szellős papucsban hajlong előttem. Ha iszlám országban ért volna utol a reggel, azt hinném, hogy a közelemben hajlongó férfi mélyen vallásos, s éppen fényözönért könyörög, erős napfényért, amely gyorsan felissza a fűszálak hegyén csillogó esőcseppeket, felszárítja a háztetők és a járdaszegély nedvességét.

A szokatlan, a különös izgalma megint hatalmába kerít. Karnyújtásnyi távolságra hajlong előttem egy magas, idős ember. Hát nem furcsa már maga a hajlongás is? A megszokott hajlongás kinek-kinek a főnöke előtt történik, nem az utcán.

Jobban figyelni kezdem a különös embert, miközben egészen közel merészkedem hozzá.

Napimádó lenne? Lehet nyugodtan az is, hiszen a nappal szembe fordulva hajlong. Behunyt szemmel biztosan imát mormol. Már megfoghatnám a vállát és szembefordíthatnám magammal, hogy közelről is szemügyre vehessem a zsákutca különc emberét, aki jókor reggel az utcán hajlong. Nem érintem meg a vállát. Megmaradok a hivatásomnál, és kérdezek.

— Mondja, uram, miért hajlong?

Kicsit meglepődve néz rám. Mintha ostobának is tartaná a kérdésemet.

— Muszáj felelnem?

— Áh, dehogy. Azért megmondhatná!

— Nem jó kedvemben csinálom, pnnyit elárulok. Nem is azért, hogy tornáztassam a derekamat. Ezt otthon is megtehetném.

— Azt mondja, kérem, hogy miért?

Megint olyan fürkészően néz rám, mint

egy született nyomozó.

— Nézze, ha rövid választ akar, hát tessék. Felszedem a járdán eldobott s a járdaszegélyre sodródott papír- és újságdarabokat. Ezeket az embertársaim dobják el, én meg összeszedem utánuk.

— S hová viszi, ha összeszed egy jó csomót? Tudhatnám persze, hogy a papír- és

hulladékanyag-gyújtöbe. Alacsony a nyugdíj, jól jön az a kevéske pénz, amit hulladékpapírért kap az ember!

Néz rám, sértődötten, megütközve, fintorral a szája körül.

— Mit képzel rólam? Tudja, hol az én hulladékpapír-gyűjtőm ?

— Honnan tudnám?

— Nézzen kicsit tovább, a zsákutca végére. Ott áll az a szélső kuka, abba hordom az eldobált papír- és újságdarabokat.

— Ezt komolyan mondja, vagy tréfálni akar velem ?

— Halálosan komolyan mondom. Minden reggel jövök a boltba, s hazafelé megtisztítom a járdaszegélyt.

— Különös, nagyon különös. — Villanyozódom föl. Arra bukkantam, ami kora reggeltől már a fejemben motoszkált.

— Mi a különös ebben? Nem értem magát — néz rám furcsán a magas, idős ember.

— Hát az, hogy összeszedi és kukába hordja a mások által szétdobált papír- és újságdarabokat.

— Én ezt a világ legtermészetesebb dolgának tekintem.

— Szabadna tudnom, hogy miért?

— Nézze — egyenesedik fel jobban előttem —, szeretem ezt a várost, ezt az utcát, amelyben lakom. S akkor szeretem igazán, ha tisztának látom. Ingerel a szemét. Dühös vagyok magamra is, mintha én dobáltam volna tele papírdarabokkal a járdaszegélyt. Felkapkodom az utamba kerülő hulladékot. Ne csúfítsák a várost, még egy ilyen zsákutcában sem. Másutt is felkapkodom a szemetet, mindenütt, ahol az utamba kerül.

— S tudják ezt önről?

— Fölösleges tudni. Nem azért csinálom.

— Pedig maga, jó ember, elismerést érdemel.

— Megmondaná, ki részéről?

— Például a városkerület vezetői részéről.

— Ilyen csekélységért?

— Uram, ez csak első pillantásra csekélység. Ha jobban belegondolok .. .

— Ugyan, ne fárassza magát. A végén még azt találja mondani, hogy én a szürke hétköznapok egyik névtelen hőse vagyok, mert felkapkodom az utamba kerülő papírdarabokat. Ilyet a szájára se vegyen. Ha mégis mindenáron nevet akar adni nekem, akkor nevezzen különös embernek, bogaras embernek, aki nem tud elmenni az eldobott papírdarab mellett.

— Ön valóban különös ember, érdekes ember, amilyen csak nagyon kevés van. Korán reggel rendkívüli, szokatlan téma kapcsán valami hasonlóra gondoltam, és íme, az utamba került, magára vonta a figyelmemet a hajlongásával. Hogy-hogy még nem láttam ebben az utcában?

— Néha korán, néha később megyek a boltba.

— S mit szólnak e buzgalmához a szomszédai, az utca lakói?

— Afféle csendes bolondot látnak bennem, aki unalmában papírdarabokat szed fel a járdaszegélyről. Furcsa vagyok a szemükben, akárcsak az ép ember a nyomorékok között. ..

Megyek tovább. S tekintetem már nem a tiszta égboltra emelem, hanem a járdaszegélyen tartom. Túlságosan is sok az eldobott papír. A cigarettacsonkokat nem is említem. S kevés a különös, furcsa, tisztaságra vágyó ember, amilyen ez az idős atyánkfia a zsákutcában. Mint ahogy kevés a szokatlan téma is, vagy csak nem vesszük észre a megszokott dolgok rengetegében ?

MACS JÓZSEF

9