A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-09 / 32. szám

megtiltottak mindenféle hangoskodást és zajongást, s már egy év elteltével jelentős mértékben csökkent a szívin farktusok számai)

4.'

Dr. Sinka Lajos fül-, orr-, és gégeorvos jó hangosan beszél hozzám, látszik rajta, igen gyakran van nagyothallókkal, félsüketekkel dolga.

— Ez körülbelül húsz decibel, ahogy most beszélgetünk — jegyzi meg, mintha kitalálná, mire gondolok.

— Mekkora az a zaj kint, ami még nem árt az embernek?

— Az ötven decibelt normális hangnak tartjuk. Nyolcvan decibeltől erősebb hangot már az egészségre ártalmasnak tartunk, s azoknak, akik ilyen munkahelyen dolgoznak, védekezniük kell a hangártalom ellen.

— Melyek a leghangosabb, legzajosabb üzemek a fővárosban?

— Erre csak azt válaszolhatom, hogy ebben a városban nincs is „csöndes" üzem. Legzajosabb a Dimitrov gyár és a Szlovák Számítóközpont.

— Az ember azt gondolná, hogy a számítógépek szép csendesen számolgatnak maguknak...

— Az ördögöt! Úgy kattognak, hogy az szinte kibírhatatlan.

— S hogyan kell védekezni a zaj ellen?

— A legjobb védekezés az üzemek átépítése a zaj kiküszöbölésével, hangszigeteléssel. A közelmúltban például a szenei (Senec) villamosvezeték-gyártó üzem három és fél millió korona beruházással átépítette az egyes számú tekercselörészlegét, s 102 decibelről 80 decibelre csökkentették a gépek zaját. (Sinka doktor körzetébe főleg a Bratislava környéki üzemek tartoznak.)

Egy biztos, ha valaki 80 decibel fölötti zajban dolgozik mondjuk nyolc évig, annak a hallása megromlik. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy az emberek füle nem egyformán érzékeny és csak audiometriás orvosi vizsgálattal lehet eldönteni, hogy ki alkalmas egyegy zajosabb munkahely betöltésére.

— Mérték-e már a bratislavai utcák zaját ?

— Rendszeresen mérik. Legzajosabb a Récsei Vám (Račianské mýto), kb. 90 decibel.

— Mennyi lehet itt a főpostánál?

— Hatvan decibel.

— Az lehetetlen, hiszen annyi az autó, mint a szemét.

— Egy autó hangjának az ereje, ha rendben van a hangtompítója, 60 decibel.

— De itt több, sok autóról van szó.

— Az mindegy, a hang ereje, a decibelek száma azért nem növekszik.

— Ezt nem nagyon értem, de mindegy. Hány decibellel szól egy körfűrész?

— Száztíz-százhúsz decibellel.

Elköszönök a fülorvostól, aki még

arra is figyelmeztet, hogy idősebb korban az ember füle érzékenyebb a hangokra, pontosabban nehezebben alkalmazkodik, s egy-egy váratlan hang felkészületlenül éri, tehát jobban ingerli öt, mint a fiatalokat. Ezt hát vegyem célzásnak? Egyáltalán miért érdekel engem ez a zajos téma?

Harminc méterrel a fülorvosi rendelőtől szinte cinikusan a fülembe visít egy körfűrész. Százhúsz decibellel — doktor Sinka szerint. A főváros kellős közepén. Mintha ezeket a deszkákat másutt nem lehetne lécekre szeletelni!... Igaz, az ács fülének sokkal jobban árthat, mint az én véletlenül erre tévedt fülemnek, viszont az is igaz, hogy engem nem fizetnek azért, hogy hallgassam. Se a többi járókelőt.

5.

Nemrégen olvastam valahol, hogy abszolút csendben, tehát mondjuk egy teljesen hangszigetelt szobában egy kicsit megbolondul az ember. Hallucinál, mindenféle rémlátomásai lesznek. (A háború alatt ez történt a kanadai radarkezelőkkel, akik ilyen helyzetben teljesen ok nélkül összevissza riadóztatták a légvédelmet.)

Nem óhajtunk tehát abszolút csöndet, nem akarunk egy kicsit sem megbolondulni. De valami középút mégis kellene az abszolút csend és az őrjítő lárma között.

Prand! Sándor felvételei

Évek óta halljuk, sőt a statisztikai kimutatások is igazolják, hogy munkahelyeken, üzemekben aránytalanul növekszik a hivatalnokok száma. És ezen a téren nem változtatott még a nagy teljesítményű kibernetikai számítógépek alkalmazása sem. Sőt, mintha ezek valamilyen módon még hozzá is járulnának ennek a folyamatnak a felerősítéséhez. A hivatalnokok számának csökkentésével állandóan foglalkozunk, és az ötvenes években például célul tűztük ki hetvenezer ilyen dolgozó átirányítását a termelésbe. Persze gyenge eredménnyel; tudniillik az történt, hogy az egyes hivatalok dolgozói elmentek ugyan az üzemekbe dolgozni, de nem a közvetlen termelésbe, hanem ismét csak az adminisztrációba. Eddig hivatalban végezte el ezt a munkát, most meg a termelő üzemben. A helyzet tehát nem változott. Olyan bűvös kör ez, amiből nem tudunk kilépni, pedig erre vonatkozóan vannak a központi szerveknek határozatai is. Ezen a problémán gondolkodtam, és feltettem a kérdést magamban, vajon mi is ennek az oka? Szerintem valószínűleg az, hogy az üzemek és vállalatok vezetői nem realizálják kellőképpen és következetesen a központi szervek határozatait, sőt több esetben ezekkel ellentétben cselekszenek, ahelyett, hogy gondoskodnának az adminisztratív apparátus csökkentéséről, illetve legalább egy szinten tartásáról, sokkal kényelmesebbnek tartják az újabb adminisztratív funkció létrehozását. Véleményem szerint több és alaposabb gondot kellene fordítani az új adminisztratív funkciók kialakításának szükségességére. Az az érzésem, hogy sok esetben indokolatlan új előadói funkciókat hozunk létre anélkül, hogy közelebbről megnéznénk, nem lehetne-e megoldani az új előadó munkakörébe tartozó problémát a már meglévő adminisztráción belül, természetesen alaposan ismerve az egyes előadók munkakörét. Mert valahol itt van a dolgok lényege. Amikor azt képzeljük, hogy a célszerűsítés csak a termelésre vonatkozik, az adminisztrációra nem.

Márpedig ez tévedés. Az emberek képességeinek és a munkaidőnek a teljes kihasználása ezen a területen is törvény. Például egy embernek íróasztalt adunk, félév múlva már gépírónőre van szüksége, elkezdi gyártani a jelentéseket és a beszámolókat, javaslatokat és határozatokat dolgoz ki a vezető szervek számára, egy éven belül pedig már bebizonyítja, hogy egyedül nem tudja végezni a munkát, újabb hivatalnokra van szükség, jön az újabb előadó, mégtöbb jelentés, még több határozat, és minden kezdődik elölről. Mert minden funkciónak és íróasztalnak megvan a maga „önszaporító" képessége. Központi szerveink fő törekvése, hogy elsősorban a közvetlen termelési folyamatban résztvevő dolgozók számát emelje, tekintettel arra, hogy egyes iparágazatokban állandóan érezhető a munkaerőhiány. Olyan jelenséggel is találkozunk, hogy egy-egy szakközépiskolás az iskola elvégzése után vonakodik a gyalupad vagy egyáltalán a munkapad mellé állni. Inkább jóval kevesebb fizetésért vállalja a technikai rajzoló funkcióját, arra gqndoh/a, hogy ez felel meg jobban képességeinek, hisz ő érettségivel rendelkezik, és mégsem illik, hogy a szakmunkásképző végzőseivel együtt manuális munkát végezzen. Az ilyen gondolkodás folytán az üzem vezetőinek „jóvoltából" kiesnek a közvetlen termelésből azok, akik a munkásosztály legképzettebb részét képezik. Gondoljuk csak el: ha ezt a jelenséget normális folyamatnak tekintjük, akkor fel lehet tenni a kérdést: mi lesz tíz, húsz év múlva, amikor a mai szakiskolák is önteni fogják az érettségizett szakmunkásokat, és ha ezek között is akadnak majd olyanok, akik a közvetlen termelői munkában való részvételt rangon alulinak tartják. Ki fog akkor termelői munkát végezni? Ki fogja a legújabb tudományos kutatások eredményeit, az új technológiát realizálni a munkahelyén? Az egyik oldalon hangsúlyozzuk a munkásosztály vezető szerepét, a termelőmunka megbecsülését, a másik oldalon sokan úgy vélik, hogy ez mind szép, de csinálja valaki más? A közvetlen termelésnek állandóan több és több szakképzett munkásra van szüksége, mert egyedül ez az előfeltétele a termelői munka egyre magasabb szintre való emelésének, a mennyiségi és főleg minőségi munka állandó növekedésének.

3