A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-02 / 31. szám

BOHUMIL Ŕ ÍHA

A Votice városka melletti Vyšetice községben született 1907. február 22-én. Hétesztendős, amikor kitör az első világháború, tizenegy éves, amikor megalakul Csehszlovákia. Az értelmes, nyíltszívű és jó eszű gyerek később tanítóképzőt végzett. 1945-ig, a felszabadulásig tanított, de már a negyvenes évek elején irodalommal is foglalkozott: a Tanítók Központi Könyvkiadója adta ki első gyermekkönyveit, „A három pénzről" és „Ping doktorról" szóló elbeszéléseit 1941-ben.

A második világégés után járási tanfelügyelő lett és egyre többet irt. A felszabadulás és a februári győzelem nagy élménye nem hagyta nyugton; minden szabad idejét az alkotásnak szentelte. Később megvált a pedagógiai pályától és a Cseh írók Szövetségének titkáraként működött. Szakterülete a gyermekirodalom volt. Évekig volt igazgatója az Állami Gyermekkönyvkiadó Vállalatnak. Bohumil Ŕíha munkássága (húsznál is több kötete, amelyek a gyermekekhez szólnak) arról tanúskodik, hogy eredeti hivatásához nem lett hűtlen, sőt, magasabb, művészi fokon folytatta, a tanító és az író módszertani eszközeinek együttes alkalmazásával. Bohumil Ŕíha a gyermekekhez szólva, őket értő, számukra érthető és élvezetes hangon ír a gyermekekről, a felnőttekről, az ember és a természet, az emberiség, a társadalom és a világ kapcsolatáról, arról, ami volt, ami van és ami lesz. Nagysikerű gyermekkönyveit számos nyelvre lefordították. PélKORTÁRSAINK

dául a Honzíkova cesta című műve a cseh eredetin kívül szlovákul, magyarul, japánul, angolul, szerbül, oroszul és öt további szovjetunióbeli nemzeti nyelven került kiadásra. A népszerű „Detská encykhpedie" szlovákul és olaszul, „Adam a Otka" című prózája oroszul, németül és litvánul jelent meg és a felsorolást még folytathatnánk. Az ötvenes-hatvanas években Ŕíha olvasókönyvet és honismereti tankönyvet is írt, az utóbbit szlovák, magyar, lengyel és ukrán használatra is lefordították.

Bohumil Ŕíha a felnőtt olvasóhoz is könnyen utat talált és útirajzokkal, elbeszélésekkel, novellákkal és regényekkel gyarapította a cseh prózairodalmat. Az érdekesség kedvéért említjük meg Utazás Magyarországra című,

1953-ban megjelent riportkönyvét. Jelentősebb művei a Zemé dokorán (Kitárult föld, 1950) és a Dvé jara (Két tavasz, 1952) című regényei, majd a Venkovan (A vidéki, 1955, 1958) című kétkötetes regénykrónika. A már művészileg kiforrott Ŕíha később nagyobb fába vágja a fejszéjét: sok egyéb könyve mellett megírja történelmi trilógiáját Pfede mnou poklekni (Térdelj te előttem, 1972), Čekání na krále (Várakozás a királyra, 1977) és Zbyl jen meč (Csak a kard maradt, 1979) címmel, s közben (1973-ban) megjelenik Doktor Meluzín című társadalmi regénye is.

Bohumil Ŕíha nemzeti művész eddigi életművével azt tanúsítja, hogy a vérbeli író bátran evezhet háborgó hullámokon is. Őt magát idézzük: „Az életre nem válaszolhatunk óvatoskodással. Az életre bátorsággal kell reagálni, főleg, ha azt akarjuk, hogy érjen valamit. Mily erőmerítés, ha az ember egy percre meg tud állni! Jó néha eloltani a lámpát, időt találni önmagunkra, kissé körülnézni magunkban: Mivel rendelkezem ? Van-e rejtett tartalékom és titkos energiaalapom, amit újra próbára lehetne és kellene tennem ? Érvényesek-e még igazságaim ebben a korszakban is? Van-e elegendő humorom és merészségem, hogy elhagyjam eddigi munkamódszeremet és újból nekigyürkőzzek az élet nehézségeinek?" Az e kérdésre adott válaszból születtek Bohumil Ŕíha életigenlő alkotásai.-sz-BOHUMIL ŔÍHA:

A küldöncök ma egymás útját keresztezik a cseh királyságban, a sürgős üzenetek a címzetteket keresik. Marek is pecsétes levelet kap. Nem tudja elhinni, hogy neki szól, bár Týneci Marek alighanem csak egy van. Éppen ő, akinek sötét szakállábán néhány rézszínű szál csillog és barna halántékát ezüstös hajszálak ékesítik, akinek most fáradt a tekintete és nyugodt homlokát hullámzó ráncok barázdálják. Egyetlen mozdulattal feltöri a pecsétet és olvassa Konrád imok rövid értesítését, melyben tudtára adják, hogy halaszthatatlanul ismét meg kell jelennie. Kutná Horában a városi bíróság lázítással vádolja, Zábohban pedig személyes ügyeit kellene rendeznie.

A hírt a podébradyi küldönc hozta. Marék elképzeli a kacskaringós utat, melyen a levél megérkezett hozzá: Záboŕí—Kutná Hora — Podébrady — Prága. Már ez a körülményesség is fontolóvá teszi Mareket; aligha szükséges, hogy azonnal utazzék. Arról nem is szólva, hogy holmi kellemetlenségek a Kutná Hora-i bírósággal ebben a helyzetben szinte jelentéktelen ügynek tűntek föl előtte. Mindenesetre Marek a király halála után szabadnak érzi magát és megy megkérni Hlineci Toš Jánost, hogy járjon közbe az érdekében, hogy György úmál egyhavi szabadságért esedezhessen.

Toš úr fogadószobája ma egy felbolydult méhkasra emlékeztet. Mindenütt komoly arcú férfiak, akik székeken üldögélnek vagy kis csoportokba verődve álldogálnak és viszszafojtott hangon beszélgetnek. Az ablakokon kevés fény szűrődik be, a falakon függő képek most egészen sötétek. Toš úr idegesen tépdesi ezüstös szakállát és maga elé mered, mintha valamin töprengene. Amint megpillantja Mareket, felpattan bársonyhuzatú ülőkéjéből és apró léptekkel hozzásiet. Bizalmasan a fülébe súgja, hogy a kormányzó úr keresteti. Közben a vörös függönyhöz tuszkolja, ahol várakoznia kell, amíg György úr elbocsájtja előző látogatóját.

Az ajtóban felbukkan Kdulinec Péter hétmán alakja, arca csupa pír; és Marek egyszeriben György úr előtt találja magát, nem is tudja, hogyan.

— Sürgős beszédem van veled — üdvözli őt felvont szemöldökkel a kormányzó.

— Eljöttem, uram — hajolt meg Marek. Már tudja, hogy a pillanat nem alkalmas a szabadságkérelem előterjesztésére.

— Most fokozott elővigyázatosságra lesz szükség — komorodik el György úr. — De a számodra van egy különleges megbízatásom. Ma délután fegyveres örök kíséretében megérkezett Bécsböl Hunyady Mátyás. Tudod-e ki az a Hunyady Mátyás?

— Igen, uram.

— Jelenleg gúzsbakötve őrzik a Királyi Udvar hátsó szárnyában. És most jól figyelj. Ettől a perctől fogva szabad. Nyittasd ki börtönének ajtaját, szabadítsd meg kötélé. . _

keitől, öltöztesd föl úri ruhába, adj neki enni és inni, és vezesd át öt a Boček házba. Üzenem Johanna asszonynak, hogy úgy fogadja őt mint a vendégünket.

— Értem, uram — bólint Marék.

— De te valamit mondani akartál nekem — jut eszébe a kormányzónak váratlanul. Kitűnő a megfigyelöképessége, még a ki nem mondott óhajt is kitalálja.

— Sürgősen Záboriba és Kutná Horába kellene mennem — vallja be Marék.

— A te személyes ügyed eltörpül az ország gondjai mellett, amelyekkel ma meg kell birkóznunk — feleli a kormányzó. Marek arra gondol, hogy a király ugyan meghalt, de Podébradyi György a helyén van. Szabadságkérelme valóban apróságnak tűnik föl előtte.

Bric Vencel késével elvágja Mátyás kötelékeit, Marek pedig segít neki talpra állni. A fiatalember eleinte bábu módjára meginog, nehezen találja az egyensúlyát. Azonmód megváltozik az arckifejezése is. A közönyös makacsság szertefoszlik és arcán megjelenik az öröm és a fiatalos vágyakozás.

— Uram, ön Podébradyi György kormányzó parancsára e perctől fogva szabad — jelenti ki Marek udvariasan, de szeme ragyog az örömtől. Mátyás szemmelláthatóan hasonlít Andrásra, csak éppen törékenyebb testalkatú és hihetetlenül fekete: a szeme, a pillái, a szemöldöke, a haja, a zsenge szakálla. Dacos szája van és egész arcáról sugárzik a belső energia és a hatalomvágy. Minden bizonnyal tudja magáról, hogy értékes fogoly, s ezért az őröknek is tiszteletben kell őt

JJ

tartaniuk. Most, hogy szabad lett, önérzete legalább megtízszereződött. Ezt nem is tudja leplezni.

— Bizonyára hallotta, hogy az ifjú király ma meghalt — jegyzi meg Marek.

— A halál elsősorban azokat kaszabolja le, akik megérdemlik — komorodik el Mátyás.

— A király istenfélő volt.

— Az imádság szavait olykor az ördög is mormolni szokta — válaszolja nyersen Mátyás, de máris felderül az arca. — Legalább a neveteket áruljátok el nekem, ismerni szeretném a megszabadítóimat.

— Týneci Marek, a királyi sereg kapitánya — hajol meg Marék.

— Szólíts csak Mátyásnak — mondja vidáman az ifjú. — A magyar udvarban sok cseh akad a hivatalnokok és a katonák között. Megtanítottak a kardforgatásra és a nyelvükre is.

— Én Bric Vencel vagyok, a királyi sereg őrmestere.

— Nem származol te véletlenül valamilyen rablónemzetségböl? — kacsint hamiskásan Mátyás.

— Majdnem eltalálta, uram — válaszolja nyugodtan Bric.

— Ha majd szükségem lesz egyszer országomban egy rablóvezérre, üzenek érted — tréfálkozik Mátyás.

— Állok szolgálatai a, uram — hajol meg udvariasan Bric Vencel. Kilépnek az udvarra. Bric egy súlyos, gubancos báránybörböl készült katonai bundát terít Mátyás ócska, szakadozott ruhájára. Mátyás beleburkolózik és tekintetét a csillagokra emeli, amelyek mind fényesebben ragyognak az esti szürkületben.

— Mire gondolsz, amikor a csillagokat nézed? — kérdezi Marek.

— Arra, hogy vigyáznak rám, nehogy valami bajom essék — feleli gondolkozás nélkül Mátyás. — És mire gondolsz te?

— Én arra, hogy minden megmarad: az otthonaink, az emberek közti barátság, és a mi hazánk is.

Mátyást először Marék házába vezetik, a Celetná utcába. Bric Vencel egy vasabroncsos fakádban alaposan lesikálja őt, megnyírja és megborotválja, Marek pedig a saját ruháját és cipőjét adja rá. Egyszeriben egy szemrevaló legény áll előttük, akit azonmód kinevezhetnének udvarmesterré. Csakhogy éppen kegyetlenül korog a gyomra, ezért Bric rögtön füstölt lazaccal és kenyérrel kínálja, vacsorára pedig főtt disznóhúst készít. A vendégről kiderül, hogy nemcsak éhes, hanem ért is az ételekhez. Dicséri Marek szürke burgundiját, noha ez a bor önmagát dicséri.

Szüntelenül kérdezősködik, mit hogyan mondanak csehül, s az új szavakat néhányszor elismétli. Alighanem jó a nyelvérzéke, mert a magyaron és a csehen kívül jól beszéli a latint és a németet is. Szemügyre veszi

10