A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-12 / 15. szám
GÁL SÁNDOR: nem marasztalhattalak meghaltál örömben nem fogadtál örökbe fiadnak magadnak négy napig haraptalak nem marasztalhattalak te ékes József Attila emlékének, aki négy nappal születésem után lett öngyilkos azóta — negyven éve - törvényed hűvösében áll négy együtt-élt napunk József Attila, a makói diák A Kései sirató költője (1935) József Attila 1937-ben „...a lelkem azért közvagyon“ Az emberiség és a nemzet gondját hordozta gyönge vállán, az emberiség és a nemzet gondját mondta makacsul és bátran, tudva tudván, hogy csak a bátor az igaz, s ő mindig is igaz akart lenni, az igazat akarta mondani, nem csak a valódit. Minden egyes képében, metaforájában valóságélmény sűrűsödik: mint egyik kortárs kritikusa mondta róla, ha ő azt írja, hogy hazafelé menet jázminokat látott, akkor mérget vehetünk rá, hogy azok jázminok voltak, semmi mások — annyira kötve volt a valósághoz. Farkasmagányban élt, de az emberiség gondját mondta, a közösségért gondolkodott, s egy olyan jövőt képzelt a proletár utókornak, amelyben „A szabadság sétára megy, kit könny és vér teremtett. Kezénél fogva vezeti szép gyermekét, a rendet." A játékot is engedélyező rendet. Mert József Attila játékot is engedélyező rendről álmodott az „otthontalan csupa-csősz világban"; óm tudta, hogy a szabadság csak könnyből és vérből születhet, könyörtelen osztályharcban, amelyben a költőnek is ki kell állania a munkásság mellett: „De - elvtársaim! - ez a munkásság, mely osztálybarcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött." Ez a sors- és közösségvállalás, „a lelkem azért közvagyon" hite állítja ezt a páratlan jelentőségű lírát a huszadik századi világirodalommal is rendkívül szoros kapcsolatba. A szürrealisták londoni kiállításán Paul Eluard új programot hirdetett: „Elérkezett az idő, mikor minden költőnek joga és kötelessége kinyilvánítani, hogy mélységesen beleolvad a többi (József Attila születésének 75. évfordulójára) ember, a közösség életébe" - mondta. S ezt a jogot és kötelességet századunkban a világirodalom legjelentősebb lírikusai egytől egyig tudatosították. „ . . . a lelkem azért közvagyon” - írta József Attila, s versét küldte világgá, hogy legyen osztályharcos. A meggyilkolt Lorco barátja, a spanyol közy , MJi . f-XJ .<r <f !_ f -—1A. , JU *U-4- rn -í Az utolsó vers kézirata társaság bukása után emigrációba kényszerült Rafael Alberti hasonló szavakkal emlékezik a forradalomra: „Igen, sokaság voltam ...“ S a mexikói születésű spanyolindián Octavio Paz a felcserélhető névmások honaként képzeli el József Attila rendjét, amelyben majd sétára jár a szabadság : „én nem vagyok, »én« nincs is, »mi« vagyunk csak ..." — írja sokszor idézett versében, s menynyire összecseng ez Pablo Neruda egyik „elemi ódájával", amelyben a következőket írja: „Nevetek és mosolygok a sok-sok régi költőn, imádok minden költészetet, amit leírtak, mindazt a harmatot, mely gyémánttal, holdsütéssel s az élmerült ezüst színével egy rózsára borulva ő volt, az én fivérem. De mosolyognom kell mégis, hogy mind azt hajtja, “én«...“ A közösségben gondolkodás, a közösségért gondolás emelte ezeket a költőket és számos társukat az „én"-t hajtogató, megmosolyogható átlag fölé, akárcsak József Attilát, az „ucca és a föld fiát", aki a legreménytelenebb magányból kiáltozva is hitt Marx igaz-szép gondolatában, hogy a munkásosztály egyszer minden kulturális értékek birtokosa lesz: Papok, katonák, polgárok után igy lettünk végre mi hű meg hallói a törvényeknek; minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű." Világirodalmi rangú költőnk hite valóra vált: a proletár utókor gondja, hogyan, mennyire él szép birtokával, amelynek elválaszthatatlan része immár József Attilo hagyatéka is. VARGA ERZSÉBET JÓZSEF ATTILA: A távol Új és Új egeket szór A távol új és új egeket szór, szép testem napos szavakat szól s a kenyerek erősen, bízva kelnék. Harangszó ömlik a Tiszába, frissen, nyújtózva, kel a lárma. Derékig mosdok s a vizet reápaskolom szívemre. Oly húsén, tisztán simul hozzám, úgy ring a tálban, úgy zenél, mint a danoló lányok melle. Akinek kitárt a szobája, ahhoz a világ így szalad be és mint papához a gyerek, mikor új ruhát kapott s abban is szabad karikázni. Nem fogok senkit se magázni, hiszen mi jól ismerjük egymást és tagjaimból a kenyéríz, tej, víz s a csók is szerte árad. A munkások közé megyek, elvégzem jól én a munkámat, Fürgén, vígan viszem magam, most úgyis én vagyok a legszebb és szépet, tisztát kell már egyszer fölmutatni az embereknek. Szeretnek majd, ha eljövök, együtt jártunk a széles utcán s zápor előtt velük loholtam. A gyönyörű elevenek, kik a házakat összerakták s jólépített szívükből már az én szívem ki nem tagadják. Nemzett József Áron Nemzett József Áron, szappanfőző, aki már a Nagy Óceánon szagos füveket kaszál. Megszült Pócze Borcsa, kit megettek a fenék, gyomrát, hasát sorba, százláb súroló kefék. Szerettem Lucámat, de Luca nem szeretett. Bútoraim: árnyak. Barátaim nincsenek. Bajom se lesz többé, telkemmé lett mindahány, élek mindörökké gazdátlan és ostobán. 15
