A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-05 / 1. szám
1922. augusztus 10-én született Klenovecben. Gimnáziumi tanulmányait Rimaszombatban (Rimavská Sobota) és Tiszolcon (Tisovec) végezte, möjd szlovák és német nyelvet tanult Bratislavában, a Komenský Egyetem Bölcsészkarán. Részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben és koncentrációs táborok foglya volt. A felszabadulás után újságíró, majd a Szlovák írószövetség titkára lett. Egy ideig a filmszakmában dolgozott, s a Kultúrny život (Kulturális élet) című folyóirat főszerkesztője is volt. Jelenleg teljesen az irodalomnak él. Mináč irodalmi zsengéi a szerző megrázó élményeiből születtek: ezek az élmények pedig a Szlovák Nemzeti Felkelés harcaiban és a hegyekbe való viszszavonulás tényében gyökereztek; plasztikus formát A halál jár a hegyekben (Smrť chodí po horách, 1948) című regényben kaptak. Ettől a könyvtől egyenes út vezet a Tegnap és holnap (Včera a zajtra, 1953) című regényig, amelyben Mináč hőseinek háború utáni életét kíséri figyelemmel. Jelentős visszhangra talált az egy évvel később kiadott Válaszúton (Na rozhraní) című novelláskötete, amelyben egyszerű emberek sorsán keresztül mutatja meg az ország átalakulását, újjászületését. Megkapó művészi erővel állítja elénk a korabeli falut, a nehézségeket és buktatókat, amelyekkel a parasztságnak a szocializmus építésében meg kell küzdenie. 1955- ben érdekes útleírást publikál Kínáról, Az ország, ahol telkei a nap (V krajine, kde vychodí slnko) címmel. Az útleírást három éves hallgatás követte: ez a három év azonban valójában nem a hallgatás, hanem a felkészülés időszaka volt. Mináč a Nemzedék (Generácia) című regény-* trilógia megírására készült. A trilógia első része, a Hosszú a várakozás (Dlhý čas čakania) 1958- ban jelent meg, s a kiadás alkalmából Mináč így vallott magáról: „Nagyon is korán jelent meg gyermekkorunk egén a fekete szó: fasizmus. Mialatt emberré értünk, még egy szó járult hozzá, sötétebb és szörnyűbb: háború. Mielőtt megismerhettük volna a világot és KORTÁRSAINK | VLADIMÍR MINÁČ nemzeti művész x az életet, meg kellett ismernünk az élet félelmét, az iszonyt, a borzalmat. Mintha egyszerre megszűnt volna minden érték, amiben hinni érdemes. Nem elsötétedés volt ez, hanem teljes, vak sötétség. De túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy megadjuk magunkat. Ami megvédett környezetünk szennyétől, nem volt más, mint belső tiltakozásunk, vágyakozásunk a tisztaság és az emberség után. így indultunk el a megismerés útján." A trilógia nem más, mint az újkori szlovák történelem legfontosabb fejezetének megörökítése: az úgynevezett szlovák állam éveitől a Szlovák Nemzeti Felkelésen keresztül egészen a felszabadulásig, majd a Győzelmes Februárig. A szerző embersorsok alakulásán keresztül ad képet a korról; a cselekmény sokszólú, sajátos vezetése Mináč érett írói művészetéről tanúskodik. Emberábrázolása hiteles, sokszor szándékoltan egyszerű, rétorikának, álpátosznak nyomát sem találjuk benne. A közelmúlt erkölcsi profilját ábrázolja Mináč a Sohasem vagy egyedül (Nikdy nie si sama, 1962) című „ikerkisregényben", amelyben egy fiú és egy lány sorsát konfrontálja. A Szerencsekovács (Výrobca šťastia, 1965) című szatirikus regényében is társadalmunk erkölcsi problémáit állítja az érdeklődés középpontjába; itt az emberi korlátoltságot, a bürokratizmust, a mindenáron való „szerzést“ és életünk több más „rákfenéjét" ostorozza. Kritikai és filozófiai tanulmányait az Idő és könyvek (Čas a knihy, 1962), valamint a Paradoxonok (Paradoxy, 1966) című kötetekben adta ki. Válogatott kritikáinak és eszszéinek terjedelmes kötete 1976- ban jelent meg összefüggések (Súvislosti) címmel. Vladimír Mináč több filmforgatókönyvet is írt, s fáradhatatlan publicistaként és kultúraszervezőként él a szlovák köztudatban. Marek a lépcsőn ül. Hogyan került ide? A lépcső meredek és sötét, a sötétség sűrű, valósággal tapintható, ül Marek a súlyos, fojtó sötétben, s világosan érzi, hogy kiszakadt az időből és a térből. Ebben a sötétben semmi sincs: csak az elhagyottság, a magány régi, jól ismert érzése és a rettegés a magánytól. (Az éjszaka kellős közepén felébred. Egyedül van, és körülötte sötétség, tudja, egyedül van az egész házban, az egész világon. Imádkozik, mert hét esztendős, és a magány, a félelem és a sötétség ellen nem ismer más segítséget, csak az imát. Áhítatosan imádkozik, annál áhítatosabban, minél nagyobb a félelme és minél inkább kételkedik az imádság erejében. Egyedül van, körülötte kavarog a sötétség és a félelem, az imádság és a kételkedés. Nem kiálthatja, mama, félek, nincs anyja, sohasem látta anyját, s hiába tudja más gyerekektől, hogy ez a szó menekülést és biztonságot jelent, nem képes kimondani, mert számára nem jelent semmit. Egyedül van, és a sötétség összesűrűsödik körülötte, szorongató abroncsot ver rá, s kipattan belőle a rettegés, ezernyi képmása van, s beléfojtja az imádságot. A fiú elkiáltja magát, különös, halált rettegő kiáltás ez, kiabálva hívja apját, apa, apa, különös kiáltások ezek, már nem a fiú kiabál, hanem a magány, a sötétség és a halál ősi félelme. De apa messze van, nem hallja, cigányok húzzák neki a nótát a kocsmában; a gyerek tudja, hogy apja messze van, hogy nem hallja, s különben sem szereti őt, gyűlöli a rettegéséért, a szorongásáért, a magányosságáért. . .) ül a lépcsőn Marek, körülötte sűrű, ellenséges sötétség, és ismét érzi azt a gyermekes, kezdetleges és mindennél erősebb iszonyt, retteg a magánytól és a sötéttől. Nem imádkozik, huszonhárom éves, és régen elfelejtett imádkozni. Nem is védekezik a félelem ellen, öntudatlanul tudja, hogy a benne lakozó ösztönös gyermeki félelem kisebb, mint saját rettegése, a felnőtt és tudó ember félelme. Marek nem retteg ettől az ösztönös félelemtől: jól ismeri, és van benne valami kellemes méiabú, ez a félelem köti a gyerekkorához. Aztán egyszerre meghasad a sötétség és a magány. Odalenn valaki ajtót nyit. A meredek lépcsőn zseblámpa fénye ugrál fölfelé. Marék visszazökken az időbe és a térbe. Maga mögött, a padlásszoba ajtaja mögött rekedt, részeg asszonyi rikácsolást hall: Emma kiabál. A zseblámpa fénye fölfelé ugrál a lépcsőn, átsuhan Marek arcán, majd ismét visszatér és megáll. Aztán kialszik a fény, a sötét, ha egyáltalán lehet, még teljesebb, és ebből a legteljesebb sötétből lágy, bársonyos és hízelgő hang szól; — Maga az? — Láthatja. — Hívja . . . — Nem megyek. — Magát hívja. Hallotta a hangját és hívja. Vladimír Mináč: (részlet)- Nem megyek. Nem megyek.- Most jönnie kell. - A hang mintha még bársonyosabb lenne. — Hallotta a hangját, és azóta nyugtalan. Egyre csak magát hívja. A bársonyos hang meggyőző, lüktet benne a meggyőződés, hogy meggyőzni képes. Marek tényleg feláll. Feje üres. Szájában undor. A bársonyos szavú ember világít neki. Most mennie kell, suttogja hízelgőn és bársonyosan, egyedül maga térítheti őt észre. Mit jelentsen ez, kérdi Marek, mit jelentsen az, észre téríteni őt? A bársonyos hang meggyőzően elmagyarázza, észre téríteni Irenát annyit jelent, mint rávenni őt, hogy menjen kórházba. Marek végre megérti, meg akar szabadulni az asszonytól,, gondolja.- Meg akar szabadulni tőle — mondja. A bársonyos hang tiltakozik. Megpróbálta adni a sértődöttet, de világosan érezni benne a képmutatást.- Meg akar szabadulni tőle - ismétli konokul Marek.- Meg akar szabadulni tőle, mert zsidó. A bársonyos hangú ember feljajdul. Legérzékenyebb pontján érte a vád.- Hogy is gondolhat ilyet?- mondta, és sértődöttsége szinte őszintén hat. - Hogy is gondolhat ilyet? Tudom, akarta mondani Marek, de nem szólt. Tudja, mert túlságosan feltűnő, túlságosan nyilvánvaló. Amikor ez a bársonyos hangú ember négy esztendeje feleségül vette Irenát, akkor nem bánta, hogy zsidótány, mert az apjának szeszgyára volt és valami pénze is. Amikor a bársonyos szavú ember Irena apjának a pénzén megvásárolta ezt a villát, akkor nagyon jó volt, hogy Irena zsidólány. De változtak az idők, és ma rossz, hogy Irena zsidó, nagyon rossz. Szerencse, hogy halálán van. Marek lefelé lépked a meredek lépcsőn, a bársonyos szavú ember a lába elé világít. Az emeleten a férfi megáll, sóhajt és azt mondja:- Hisz nem is zsidó. Már rég kikeresztelkedett.- Még szerencse, hogy halálán van - mondja Marek. Többet nem beszélnek. A bársonyos hangú ember alighanem megsértődött, elhallgatott, komolyan megneheztelt, Marek pedig most Irenára gondolt, talán nem is Irenára, hanem a halálra, a meghalásra és mindarra, ami ezzel összefügg. Szájában undort érez. Undorodik mindentől, ami összefügg a halállal és a haldoklással. Idegenkedik tőle, idegenkedik a halál, a halódás és a pusztulás minden gondolatától, mert tudja, hogy ezek a gondolatok mind benne lakoznak, ott lappangónak valahol mélyen, akkora mélységekben, amelyekbe nem látni bele, mégis bármikor előbukkanhatnak. Ezért nem megy szívesen Irenához, mert Irena arca már rég nincs rézből és bronzból, rég lefoszlott róla az egészség és a szépség, csak a halál reménye maradt meg neki, s a haldokló Irena előhívta a mélységben lappangó gondolatokat, hogy gyöngeséggel árasszák el az amúgy is gyönge Marekot. Marek fél saját gyöngeségétől, fél, mert nincs már sem elég kedve, sem elég ereje az élethez. Mégis' egyenesen és habozás nélkül odamegy Irena ágyához, kiskora óta megtanulta, hogy legyőzze HOSSZÚ A VÁRAKOZÁS 10
