A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-05 / 1. szám
saját gyöngeségét, és csakis az élteti, hogy leküzdi gyöngeségét. Irena feje magasan fekszik a párnán, mosolyog. A férfi, a férje megáll az ajtóban, de Irena nem látja, csak Marekot látja és rajta keresztül azt, amire mostanában mindig gondol, saját ifjúságát. Ezért mosolyog és azt mondja, ülj le, ülj úgy, hogy jól lássalak. Marek leül, és szeme végigfut a szobán, egyszerű dolgokat lát, tükröt, székeket, éjjeliszekrényt, orvosságokat. Mindent meglát a szeme, mindenen megpihen, csak egyet nem akar látni, Irena arcát, amely többé nem Irena arca: annak az arca, aki a semmibe vész és eltűnik. Irena látja Marek félénk szemét, nem mosolyog már.- Félsz? - kérdi komolyan és szomorúan.- Nem, nem az . . . - feleli Marek.- Nem, nem az — ismétli Irena. - Csak kissé kellemetlen, ugye? Kellemetlen látni, hogyan haldoklik valaki, ugye? Marek még jobban lehajtja fejét, hallgat és erőlködik, nagyon erőlködik, hogy leküzdje önző undorát, hogy szeretetet és részvétet érezzen a haldokló asszony iránt. Aljas vagyok, igyekszik meggyőzni önmagát, aljas vagyok, alávaló, önző alak, amiért jobban kínoz, hogy néznem kell a haldoklását, mint az, hogy itt haldoklik előttem. Erőnek erejével a lopott csókokra akar gondolni, amelyeket Röslerék kertjében váltottak (ó, hogy reszketett akkori), arra az időre, amikor ő és Irena is tizenhat éves volt, és szentül hitték, hogy szeretik egymást. De ezekből az érzésekből semmi sem éled fel benne, sem az édes gyöngeség, sem a szédítő öröm, amely felemelte és megszabadította minden súlyától, semmi sem tér viszsza ezekből az érzésekből, az érzések most kővé dermedtek és nem mozdulnak, mert útjukban áll a haldokló Irena. Irena Marek lecsüggedt fejére néz, most már nem mosolyog, szomorú, mert mindent megért.- A rács - mondja Irena töprengve és szomorúan.- Emlékszel a rácsokra? A házunkon sok rács volt, csupa rács.- Igen — mondja Marek.- Egészen berácsoztátok magatokat. Csupa rács volt a Röslerék háza, gazdagságának rácsai választották el a többi világtól. Marekot, a szegény diákot megtűrték a rácsok mögött, enni is adtak neki, nagyszerű ételek voltak, de az ízük keserű.- Rácsok mögött éltem - szólt Irena -, igen, börtönben. Előbb azért, mert gazdag voltam, aztán meg mert zsidó vagyok. Irena most világosan lát mindent, olyan egyszerű és világos! Semmi sem világosabb annál, hogy egész életét börtönben élte le. Mégis sajnálta elhagyni ezt a börtönt. A férje, a bársonyos szavú férfi, aki még mindig az ajtóban áll, most azt mondja:- Ircsa, Ira, ne mondj ilyet. Micsoda börtön? Aztán meg nem szabad elfelejtened, hogy nem vagy zsidó. Kikeresztelkedtél.- Zsidó vagyok - mondja Irena, s Marek, csak most látja őt, látja szomorú, kétségbeeséstől izzó szemét, s most, hogy látta bús kétségbeesését, egyszerre érezte, mennyire közel áll hozzá. Most egyszerre megszűnt az undor, érzi, Marek mindent megért, szomorú és kétségbeesett, mint Irena, és vele együtt halódik.- Kikeresztelkedtél — mondja a bársonyos hangú férfi. — Ezt nem szabad elfelejtened.- Zsidó, zsidó, zsidó vaayok! - Irena fölemelkedik a párnákról, fojtogatja a gyűlölet, amelyet a bársonyos szavú férfi, férje iránt érez. Aztán elfogja a köhögés, és visszaroskad a vánkosra. Marek felugrik, odalép a férfihoz, megragadja mellén az inget, és szörnyen szeretne belevágni, belevágni ebbe a képmutatásba és hamisságba. szétverni és elpusztítani. De nem üti meg, csak azt mondja, közelről az arcába sziszegi, maga állat, ezt nem szabad! Nem látja, hogy megöli, mondja neki, maga állat! Aztán kilöki a szobából és becsapja mögötte az ajtót. Irena köhög, egyre köhög, nagy cseppekben qyöngyözik homlokán a veríiék, szája sarkából rózsaszín nyál csurog. Marek már nem undorodik semmitől, csak iszonyú haragot érez a férfi ellen és kétségbeesést Irena miatt. Gyöngéden letörli homlokáról a verítéket, letörli véres nyálát is. Aztán megfogja kezét, amely vékonyka, mint eqy kisgyerek keze, nyirkos és áttetsző. Irena nem nyitja fel szemét s aliq hallhatón suttogja:- Marek?- Igen. Igen. Itt vagyok. „ _ Dúdor István festménye VARGA ERZSÉBET versei: Ha hihetünk Adjatok bocskort Ha hihetünk még a lóherék négylevelének rozsdás patkónak s fejünkre hullott madárizének bízva bízhatunk: szerencsehírnök jelek jelzik hogy az idén is lesz tavasz s ablakunkon ujj ha koppon reménykedhetünk (titokban): talán a Szerelem S talán valóban az. adjatok bocskort fényeset hozzá tarisznyát ékeset indulok vissza nem jövök tarisznyát bocskort adjatok ablakotokba kék eget rakjatok szép reményeket vándornak tetsző vágyakat világító lámpásokat adjatok bort is édeset társamul csengő éneket utómnak tiszta távlatot célt melyért élni tudhatok 11
