A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-05 / 1. szám

saját gyöngeségét, és csakis az élteti, hogy leküzdi gyön­geségét. Irena feje magasan fekszik a párnán, mosolyog. A férfi, a férje megáll az ajtóban, de Irena nem látja, csak Marekot látja és rajta keresztül azt, amire mosta­nában mindig gondol, saját ifjúságát. Ezért mosolyog és azt mondja, ülj le, ülj úgy, hogy jól lássalak. Marek le­ül, és szeme végigfut a szo­bán, egyszerű dolgokat lát, tükröt, székeket, éjjeliszek­rényt, orvosságokat. Mindent meglát a szeme, mindenen megpihen, csak egyet nem akar látni, Irena arcát, amely többé nem Irena arca: annak az arca, aki a semmibe vész és eltűnik. Irena látja Marek félénk szemét, nem mosolyog már.- Félsz? - kérdi komolyan és szomorúan.- Nem, nem az . . . - feleli Marek.- Nem, nem az — ismétli Irena. - Csak kissé kellemet­len, ugye? Kellemetlen látni, hogyan haldoklik valaki, ugye? Marek még jobban lehajtja fejét, hallgat és erőlködik, nagyon erőlködik, hogy le­­küzdje önző undorát, hogy szeretetet és részvétet érez­­zen a haldokló asszony iránt. Aljas vagyok, igyekszik meg­győzni önmagát, aljas va­gyok, alávaló, önző alak, amiért jobban kínoz, hogy néznem kell a haldoklását, mint az, hogy itt haldoklik előttem. Erőnek erejével a lopott csókokra akar gondol­ni, amelyeket Röslerék kert­jében váltottak (ó, hogy resz­ketett akkori), arra az időre, amikor ő és Irena is tizenhat éves volt, és szentül hitték, hogy szeretik egymást. De ezekből az érzésekből semmi sem éled fel benne, sem az édes gyöngeség, sem a szé­dítő öröm, amely felemelte és megszabadította minden súlyától, semmi sem tér visz­­sza ezekből az érzésekből, az érzések most kővé der­medtek és nem mozdulnak, mert útjukban áll a haldokló Irena. Irena Marek lecsüg­gedt fejére néz, most már nem mosolyog, szomorú, mert mindent megért.- A rács - mondja Irena töprengve és szomorúan.- Emlékszel a rácsokra? A házunkon sok rács volt, csu­pa rács.- Igen — mondja Marek.- Egészen berácsoztátok ma­gatokat. Csupa rács volt a Röslerék háza, gazdagságának rácsai választották el a többi világ­tól. Marekot, a szegény diá­kot megtűrték a rácsok mö­gött, enni is adtak neki, nagyszerű ételek voltak, de az ízük keserű.- Rácsok mögött éltem - szólt Irena -, igen, börtön­ben. Előbb azért, mert gaz­dag voltam, aztán meg mert zsidó vagyok. Irena most világosan lát mindent, olyan egyszerű és világos! Semmi sem világo­sabb annál, hogy egész éle­tét börtönben élte le. Mégis sajnálta elhagyni ezt a bör­tönt. A férje, a bársonyos szavú férfi, aki még mindig az ajtó­ban áll, most azt mondja:- Ircsa, Ira, ne mondj ilyet. Micsoda börtön? Aztán meg nem szabad elfelejtened, hogy nem vagy zsidó. Kike­resztelkedtél.- Zsidó vagyok - mondja Irena, s Marek, csak most lát­ja őt, látja szomorú, kétség­­beeséstől izzó szemét, s most, hogy látta bús kétségbeesé­sét, egyszerre érezte, mennyi­re közel áll hozzá. Most egy­szerre megszűnt az undor, érzi, Marek mindent megért, szomorú és kétségbeesett, mint Irena, és vele együtt halódik.- Kikeresztelkedtél — mond­ja a bársonyos hangú férfi. — Ezt nem szabad elfelejte­ned.- Zsidó, zsidó, zsidó va­­ayok! - Irena fölemelkedik a párnákról, fojtogatja a gyű­lölet, amelyet a bársonyos szavú férfi, férje iránt érez. Aztán elfogja a köhögés, és visszaroskad a vánkosra. Ma­rek felugrik, odalép a férfi­hoz, megragadja mellén az inget, és szörnyen szeretne belevágni, belevágni ebbe a képmutatásba és hamisság­ba. szétverni és elpusztítani. De nem üti meg, csak azt mondja, közelről az arcába sziszegi, maga állat, ezt nem szabad! Nem látja, hogy megöli, mondja neki, maga állat! Aztán kilöki a szobá­ból és becsapja mögötte az ajtót. Irena köhög, egyre kö­hög, nagy cseppekben qyöngyözik homlokán a verí­­iék, szája sarkából rózsaszín nyál csurog. Marek már nem undorodik semmitől, csak iszo­nyú haragot érez a férfi ellen és kétségbeesést Irena miatt. Gyöngéden letörli homloká­ról a verítéket, letörli véres nyálát is. Aztán megfogja kezét, amely vékonyka, mint eqy kisgyerek keze, nyirkos és áttetsző. Irena nem nyitja fel szemét s aliq hallhatón suttogja:- Marek?- Igen. Igen. Itt vagyok. „ _ Dúdor István festménye VARGA ERZSÉBET versei: Ha hihetünk Adjatok bocskort Ha hihetünk még a lóherék négylevelének rozsdás patkónak s fejünkre hullott madárizének bízva bízhatunk: szerencsehírnök jelek jelzik hogy az idén is lesz tavasz s ablakunkon ujj ha koppon reménykedhetünk (titokban): talán a Szerelem S talán valóban az. adjatok bocskort fényeset hozzá tarisznyát ékeset indulok vissza nem jövök tarisznyát bocskort adjatok ablakotokba kék eget rakjatok szép reményeket vándornak tetsző vágyakat világító lámpásokat adjatok bort is édeset társamul csengő éneket utómnak tiszta távlatot célt melyért élni tudhatok 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom