A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-05 / 1. szám
remm naiaia uian more mam - ...... , . . ,-------.... -................... folytatta a rendező munkáját GyeWilder nem kovboj, csak a „Bocsánat, hol a nyugat?" c.mu him A nők városa c. filmen. Mikor e9*,k “ereploje. ez a rendező is meghalt, a forgatást egy időre leállították, a közelmúltban azonban ismét megindult a munka. Képünkön Marcello Mastroianni a film egyik jelenetében, amint felfelé csúszik a csúszdán — álom ez vagy valóság? Nyugat-Ausztráliában egy ismeretlen fajta minibékára bukkantak, amely állítólag a pulykához hasonlít (a képről ez nem állapítható meg). Hasznos jószág, mert termeszekkel táplálkozik. Akkora, mint egy régi ezüstpénz. Michael Philips nem éppen férfiszépség, de filmproducer és egyebek közt milliárdos. A gyönyörű Marisa Berenson, aki nem éppen tehetséges színésznő őt választotta második férjéül. Első férje, James Randall szintén milliárdos volt. Életkép a marokkói Rabat váro-^ sóból, amelyet 808-ban alapítottak, s amely 1961 óta II. Haszszán marokkói király hivatalos székhelye. Képünkön afféle „piaci kofákat" láthat az olvasó: használt holmikat árulnak - jutányos áron. A három „miss", akik előtt le a kalappal, nem más, mint a belga, a hondurasi és az ecuadori szépségkirálynö. íme, a 73 éves Gary Grant és az 58 éves Cyd Cha risse: hosszú szünet után ők is filmet forgatnak Utolsó szerelem címmel. HA FELNŐNEK A TÜNDÉREK A hajnal csupa igazgyönggyel szórta tele a rétet. Csillog-villog a sok cseppecske, jut belőle még a pókhálóra is. Borzas fejű fák közül kidugja tűzvörös fejebúbját a Nap, majd széles mosolyra húzza száját, mint szép álom után ébredő pufók kisgyerek. Vajon min mosolyog? Minek is örülhetne a hajnali Napocska? Hát a tündéreknek. Az álmos kis tündérek megdörzsölik szemüket, maszatos öklükkel kitörülik belőle a csipát, a jól neveltebbje a tehénvályúban is megmosakszik, alig jobban mint a vendégváró macska szokott az asztal alatt. Hosszú veszszőket vesznek a kezükbe és terelgetik a gágogó baromfinyájat a faluvége felé. Velük tartanak az ördögfiókák is. A legelőkútnól összeverődnek, kergetőznek egyet a harmatos réten, aztán Tündér Mariska kijelöli az irányt és huss, libástól, bandástól ellepik a leggazdagabb tarlót. Ilyenkor nyáron, a kisördögök dudának való tökszárat metszenek, a jámbor tündérlányok pedig kalászt szedegetnek. Délután tüzet raknak, kukoricát sütnek és énekük hosszan búcsúzik a pirosra érett Naptól. Csodaszépek voltak ezek a csilizközi tündérek, mikor egyszál kopott ruhácskájuk alatt sejttette mór magát a bimbózó nőiesség, borzas hajuk fekete kukorica bajusz, amit hamufakóra szítt a nyári perzselő ég. Koratavasztól késő őszig mezítláb szaladgáltak. Neve is volt mindegyiknek, nem úgy mint a mesebeli elődeiknek. A hol volt hol nem volt főtündért Ilonának hívták, a többi közleányt sehogy. Az én tündéreim a Mariska, Bözsike, Katica névre hallgattak. Szerény embernek szerény a neve, mint a nefelejcsnek meg a gólyahírnek, amiből a kislányok fejre való koszorút fontak. Pici koruktól arról ábrándoztak, ha felcseperednek, micsoda pompás menyasszonyok lesznek. A fanyelű bicska tam-tamjára csilingelő hangon fújták a sípcsalogatót. Síp, síp, gyerek síp, bíró fija sípot kír, aggyunk neki egyet, kettőt, hadd dűdűjön véle. Ha nem vált le a makacs kéreg, még egyszer megnyálazták, végighúzták gömbölyű combocskájukon, mire a kisördögök szeme felcsillant, — ezért voltak ördögfik — majd együtt folytatták : Ess, eső, ess, zab szaporoggyík búza bokrosogyík az én hajam olyan legyen mind a csikó farka még anná is hosszabb mind a Duna hossza. A nyers fa erre megenyhült és a héj lepattant. Nyáron, mikor már lekívánkozott a fiúkról az ing, megálltak a hínóros kanális partján és kijelölték a fürdőhelyet. A fákon túl a fiúké, a bokrokon innen a lányoké. — Ide ne merjetek jönni, mert kikaparjuk a szemeteket. A kisördögök egy ideig lubickoltak a piócás poshadt vízben, de nem illett volna rájuk a nevük, ha erőt nem vesz rajtuk a kísértés. — Gyertek, lessük meg őket! A kislányok térdig begázoltak, jobb kezüket belemártották a vízbe és keresztet szórtak magukra, „Jézus segíts!". Bal tenyerükkel elrejtették szégyellnivalójukat, míg el nem lepte a víz. Csak ezután dobták magukat az ebihalak közé. Pancsoltak, sikongattak. Nyakukba hínárból koszorút fontak, karjukra fűzték a víziboglárkát. — Mi vagyunk a tündérek — lelkendezett Katica. Bőrük néha kipörsögött a piszkos talajvíztől, lábuk szárát kifújta a szél. A tündérek jósolni is tudtak. Ha lefújták a gyermekláncfű bóbitáját, amerre a szél vitte, arra keresték a szeretőjüket. Sose tévedtek. A szél északról fújt, a falu meg délre esett, sőt a szomszéd falvak is. Akkoriban kevesen hoztak messziről vőlegényt. Pedig előfordult, hogy némelyiknek az ujja hegyéről más irányba röppent a katicabogár. A pöttyös bogarakkal, pitypangbóbitával elszálltak az évek is. Hová lettek a libákat őrző, pucéran lubickoló tündérkék, meg az ördögfiak? Hipp, hopp és máris itt terem belőlük egy pár. Aranyszőke tündéranyu zöldre festett manószemekkel, meg őszülő tündérapuvá kamorodott ördögfi kézenfogva vezetnek egy élő hajasbabát. — Szervusztok! Tiétek ez a gyönyörű gyerek? — Mienk bizony — büszkélkednek —, ő a legkisebb. — Több is van? Ez derék. Hogy hívnak bogárka? A gyerek nem szól, félénken pislog nagy szemeivel, majd riadtan bújik az anyja szoknyája mögé. Helyette a mama válaszol: Mondd meg mi a neved Klaudia! — De furcsa! Nem Katica, mint az anyuka? — Dehogy, régimódi lenne. — így meg kissé idegen. És a testvérkék? — Roman meg Henrik? Ök már nagyfiúk, szégyellnek velünk járni. Ilyenkor vasárnap délután magnóznak. — Mi meg sétálgatunk. Agyonütjük az unalmat. — Klaudikám, vigyázz a cipődre, mert piszkos lesz! Látod milyen a gyerek? — Látom. Elköszönünk. Héja röpül az udvarok fölött, a tyúkok rikácsolva keresnek menedéket. Mit is kiabáltak ilyenkor az apró baromfit őrző gyerekek? Megvan! — Csanna, Panna, bíbeceknek sógora, varjúknak komája, hess! CSICSAY ALAJOS 9
