A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-28 / 26. szám
Mit húztál? — A „finančný plánt" meg a „bezpečnosť pri práce". Erről nem tudtam semmit. Az elsőről beszéltem. Úristen! Nem is igaz, hogy túl vagyok rajta! Több a szerencsém, mint az — Ilyet ne mondj, hiszen úgy fújtad a tételeket... — Jaj, egy ép mondatot sem tudtam kinyögni. — Dehogynem, hisz mondtad, mint a vízfolyást. Téged figyeltelek, ahelyett, hogy a saját tételemre készültem volna. — Hát miért nem készültél? Mennyit jegyzeteltél? — Két oldalt, de csak az anyag feléig jutottam. Akkor aztán nem jutott az eszembe az a három meghatározás. Zsong, zsibong a negyedik bé. Kérdések, feleletek röppennek. Lassan véget ér az érettségi első napja. Heten az osztályból - Balogh Kati, Bereznai Marika, Botló Viola, Brancsan Kati, Bu-csek Gita, Csépi Marika és Csintalan Péter - ma estére „érettek" lesznek. Hiába akarok rájuk, a munkámra összpontosítani, nem megy. Gondolataim minduntalan elkalandoznak. Mintha tegnap történt volna, vagy legalábbis nemrég. . . Tíz éve ugyanitt estem át én is az utolsó vizsgán. Az utolsón? Dehogy, az elsőn! Hiszen az élet azóta számtalanszor állított újabb és újabb próbatétel elé. Most visszatértem, mert hívtak. — Szép dolog! Hívás nélkül nem is jött volna? — mondotta Lády Éva, egykori magyar szakos tanárnőm. Ha tudná, hogy ő a „ludas" mindenben. Miért adott útravalóul a kézfogás mellé pársoros írást is: „Szeresse továbbra is a magyar nyelvet és az irodalmat." Súlyos útravaló volt. . . Hasonlóan sokat nyújtott mostani diákjainak. Rajongó szeretettel beszéltek róla. Szeretik szavait, mozdulatait. Becsülik jellemet formáló, utat mutató dorgálásait. Itt minden a régi. Volt igazgatóm, Štefan Červík, ugyanolyan kérdő tekintettel von felelősségre a folyosón - Mi járatban van? - mintha csak óráról késtem volna el. — Riportra jöttem, írni akarok az érettségizőkről, az iskoláról. — Csak óvatosan, nehogy zavarja a gyerekeket! Az érettségi komoly dolog, a lámpaláztól beléjük rekedhet a szó - bocsát utamra a jó pedagógus. Remélem senkit sem hoztam zavarba, senki sem sült bele a feleletbe. A belesülés úgyis ritka dolog a surányi (Šurany) közgazdasági szakközépiskolában. Tapasztalatból tudom, aki itt végigcsinálta a négy évet, az komoly felkészüléssel lép a zöld asztalhoz. Úgy tűnik, tanáraim fölött nyomtalanul suhant el a tíz esztendő. Fellapozom a politikai gazdaságtan füzetemet. Az utolsó oldalon különös bejegyzést találok: „Aki halad a korral, fiatal marad." Lám, velük is ez történt. Melyikük is mondta? Mert az ilyesmi nincs a tanrendben, bizonyára helyettesítéskor hangzott el. Emlékszem, Kürti Péter tanárom egyik helyettesítésére. Felejthetetlen élmény volt. Máig bennem él az Ady-vers kezdő sora: „Lelkem ódon, babonás vár, dohos, gőgös és elhagyott. . ." Tanárom mást is mondott, ami megmaradt bennem, aminek hasznát veszem. - Az ár mindig a kereslet és a kínálat szerint alakul. - Ezt a tételt „lovagolom" meg, valahányszor a zöldségtermesztésről írok. Ahány hibásan megfogalmazott reklámszöveget látok, annyiszor gondolom: ezt sem Surányban végzett ember stilizálta. Egykori tanáraim közül néhányat már nem találtam az iskolában. Kit a sors vetett máshová - mint például volt osztályfőnökünket, Frunyó Lászlót, vagy Szlovák Imrét, s van, akit már az életben sohasem látok többé: Ján Krčmárikot, a jóságos igazgatóhelyettest. Milyennek látják tanáraikat a mai negyedikesek?- Kinézésre mind szimpatikus. Van jó és rossz oldaluk. Rossz tanár szerintünk nincs. A szigorú pedagógust azért becsüljük meg, mert annál legalább tanulunk. Persze azért azt is szeretjük, akinél ki lehet számítani, kire mikor kerül a feleltetés sora. Mert melyik diák nem szeret egy kicsit lazsálni? — És a város? Megkedveltétek? — Sajnáljuk, hogy elmúlnak a diákévek. Šuránytól nem, inkább egymástól lesz nehéz elválni. Az itt élő embereket is látom. Elsősorban volt szállásadómat s azokat, akiknél naponta megfordultam. Furcsa érzés volt ismét végigmenni az utcán, kikulcsolni a belülről zárt kiskaput, mint régen. Fel a lépcsőn - a repedés azóta mélyebb lett - s a folyosón Tóth néni. Fölpillant, nyakamba borul és sír. Egyedül van. Azt mondja, azóta sem laktak nála olyan diákok, akiket úgy kedvelt volna, mint minket. Három házzal arrébb, Cvikéknél, két kiadó szoba van. Közülünk is laktak ott öten. Elmegyek, megnézem a mostani negyedikeseket. Alighogy belépek a kapun, Cvik bácsi hangját hallom : — Lányom, te nem idevaló vagy!- Tíz évvel ezelőtt szinte mindennapos vendég voltam e háznál. • ;- A Ruzsenka és az Erika osztálytársa? Mi van velük, férjhez mentek, hány gyerekük van? Ök is emlékeznek, nemcsak én. Úgy látszik az emlékezés napja ez a mai. A négy lány: Molnár .Ilonka, Ferenczi Erika, Győri Marika, 01- gyai Ilonka még javában tanul. Rájuk, holnap, illetve holnapután kerül sor.- Úgy érezzük, semmit sem tudunk. Minden összezavarodott bennünk. Zúg a fejünk. Legalább még egy hét kellene, hogy letisztuljon, hogy még egyszer átismételhessünk mindent. — Hát igen, „je rien, je ne rien pás" — mondta egy francia: tudom, hogy semmit sem tudok. Ezt a mondást én Helenka Andrášikovó tanárnőtől hallottam, aki Schneider Erika tanárnővel együtt a nevelőnk is volt. A diákotthonba el sem jutottam. Azt mondják, szépült. Elhiszem. Mint ahogy a koszt is jobb lett. Legalábbis azon a napon, amikor ott jártam.- Csak ne adnának annyi lekváros és mákos stanglit - sóhajtott egy másodikos lány.- A savanyú tüdőt is már un- Mint a záporeső. A hét első fele volt a nehezebb. Ólomlábakon jártak a napok. Csütörtökön aztán már kezdett kiderülni fölöttünk az ég. örültünk a hétvégének, örültünk, hogy hazamehetünk. Pedig az ő diákkoruk már könnyebb. Hangszigetelt gépíróterem, audiovizuális nyelvoktatás akkor még nem volt. Korszerűbb lett az iskola. — Felszereltségét tekintve a jó közepesen ellátott iskolák közé tartozunk a nyugat-szlovákiai ke-FISTER MAGDA Az utolsó percek: „tudom, hogy semmit sem tudok"... juk. - toldotta meg a barátnője.- Még mindig olyan sokan laktok egy-egy szobában?- Hajaj! Tizenketten, tizenhatan, húszán is... Esett az eső azon a napon, amikor beköltöztünk a diákotthonba. Mintha nem lett volna elég az a könny, amit- mi hullattunk. Még azután is sokszor sírt a leánysereg. Új környezet, idegen nyelvi közösség, szigorú tanárok. Már az első héten feleltünk. Persze négyesre, ötösre. Szokatlan volt a nagy. szigor. A következő év elején már nem sírtunk. Tudtuk, csak tanulni kell.-És ti, mostaniak? Sírtatok ti' is? 12
