A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-21 / 25. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK TELEVÍZIÓ Nazdar Kicsit pironkodva néztem ezt a dokumentumfilmet. Jó két éve jártam a dél-csehországi Týn nad Vltavou városkában. Igaz, csupán néhány órát töltöttem itt, mégis...! Mégis elfelejtettem megnézni a magyar honvédek emlékművét, az itt elesettek sírjait, mert egyszerűen nem tudtam, hogy ilyen létezik. A Magyar Televízió — Wiedermann Károly rendező által, Somogyi Mátyásnak, az Új Szó prágai szerkesztőjének segítségével készített - dokumentumfilmje ennek az emlékműnek a történetét mondja el: hogyan kerültek ide 1945 március-áprilisában magyar katonák? Ausztriában elzáródott előttük a hazavonulás lehetősége. A szorítógyűrűből csak úgy tudtak kievickélni, hogy Bratislaván keresztül Znojmón át a Moldva menti Týn városába vonultak. Még korábban megegyeztek a Šumava II. cseh partizánbrigód vezérkarával, hogy a magyar királyi honvédség I. hegyi dandárjának híradás zászlóalja a partizánok segítségére lesz, szembefordul a németekkel, megvédi a várost és a zsákmányolt fegyverek felét átadja a cseheknek. A filmből nem derült ki egyértelműen, erre az elhatározásra a kényszer vagy a meggyőződés vezette-e őket, azt viszont nagyon is világosan láthattuk, hogy a vállalt feladatot becsületesen, példamutatóan teljesítették. Sokan az életük feláldozásának árán is. Őket, meg az életben maradottakat emlékezetében őrzi a lakosság, a bajtársak száza. Tiszteletükre áll az emlékmű, miattuk neveztek el egy új utcát a Csehszlovák—Magyar Barátság utcájának. És egy másik érdekesség: jónéhány magyar honvéd annyira megkedvelte ezt a meseszép táját és városkát, hogy nem ment haza a háború befejeztével, hanem itt és a környező falvakban telepedett le, családot alapítva. Sokan közülük ma is ott élnek. A dokumentumfilm bár nyolc évvel ezelőtt készült, témája ma is aktuális, a tiszteletteljes emlékezésről már nem is beszélve: barátság, egyetértés, egymás megbecsülése címszók alatt. '-zolczer-FOLYÓ1RAT Régész szemmel a Buda haláláról Az idén hetvenéves László Gyuláról írja egyik méltatója, hogy neve a magyar köztudatban automatikusan kapcsolódik a régészet fogalmához. Hát, valóban ő a legközismertebb magyar archeológus, ám azért „a régész" szerepkörébe való -tán hízelgőnek szánt - merev beskatulyázás ellen, azt hiszem, ő maga tiltakozna a legjobban. Hiszen mór munkássága felületes ismerője sem képzelheti öt el az egyvágányú szobatudós szerepében! Most leqyen elég csupán régészeti, művészettörténeti, néprajzi tanulmányai sokszínűségére, aktív képzőművészeti munkásságára, kéziratgyűjtő szenvedélyére utalni. Ennek a sokágú érdeklődésnek az újabb eredménye a Száll az ének (Régész szemmel a Buda haláláról) című dolgozata, amely az Új írás 1980/5. számában jelent meg. Érdekes, kissé szokatlan vállalkozás ez; amelynek célja megvizsgálni, hogyan tükröződik vissza eqy szépirodalmi alkotáson az őt kitermelő korszak történelmi tudata, múltismerete. Tehát a magyar előidőkről nem a mára kialakított tudásunkat „kéri számon" László Gyula Aranytól, hanem a múlt század második felének tudományos történelem-képét. így a huszadik század régésze visszaálmodja magát Arany János korába, s valamiféle szakmai lektorként boncolgatja az elbeszélő költemény képeit, sorait. A szóbanforgó műből (és Arany egyéb alkotásaiból, feljegyzéseiből) az elemzés során az derül ki, hogy a költő a magyarok hun eredete mellett tör lándzsát, nem fogadván el a nyelvészek - akkor újdonságszámba menő - finnugor származáselméletét. Valószínűleg ennek is köszönhető (meg a Nemzeti Múzeum akkori kiállításainak!), hogy a szereplők régész szemmel vizsgálható kellékei (ruházat, fegyverek stb.) mind jellegzetes későközépkori török formák (éppúgy mint a korszak nagy történelmi festményein; de történeti népmondáinknak is leggazdagabb forrása a török-kor!). László Gyula ezt a felfejtett kapcsolatrendszert természetesen a költemény vonatkozó soraival és a meglelt „párhuzamok" dokumentálásával teszi hihetővé. Mint minden írása ez is inkább gondolatgazdag, élvezetes esszé, mint száraz szakmunka. Liszka József KÖNYV Hahn István: Istenek és népek „Ebben a könyvben a vallás - mint általános fogalom - és a történeti fejlődés szempontjából legjelentősebb vallások kialakulásának, »az istenek születésé«nek kérdéseire fordítottuk figyelmünket" - írja a szerző „összefoglalás és kitekintés" című utószavában. - „A szervezett közösségekké, politikai erővé vált egyházak története s a vallásos világnézet visszaszorulásának, hanyatlásának a mindenirányú szekularizálódás elleni utóvédharcainak tárgyalása más, bonyolult kérdéseket vet fel író és olvasó számára — olyan kérdéseket amelyeknek csak vázlatos feldolgozása is szétfeszítené e könyv problematikáját és történeti tárgyalásmódjának kereteit". Tudományos alaposság és népszerű ismeretterjesztés ritka példánya Hahn István professzor második kiadásban most megjelent vallástörténeti könyve, az „Istenek és népek". Az először 1968-ban megjelent munka ezúttal második, átdolgozott és bővített kiadásban látott napvilágot a budapesti Minerva Könyvkiadónál, s újrakiadása csak aláhúzza az utóbbi években megnövekedett olvasói érdeklődést az effajta kiadványok iránt. Hahn István könyve az elő- és utószón valamint az alapos bibliográfiai tájékoztatón kívül három nagyobb fejezetre tagolódik. Az első rész címe: „A vallás kezdetei". Ebben, mint a cím is utal rá, olyan témákról esik szó, mint pl. „Mióta van vallás?", „A mágia születése", a „Halotti kultusz", „A fétisek". A második rész: „Népek vallásai". Egyiptom, Mezopotámia, Kánaán, Irán, India, Kína, Görögország, Róma, valamint a kelták, a germánok és a szláv népek vallásainak tömör, de alapos ismertetését kapjuk ezekben a fejezetekben. S végül a harmadik rész: a „Világvallások". Ez a rész „A Jézus-hívők gyülekezetétől Krisztus egyházáig", „A késői ókor dualisztikus vallásrendszerei", „A győzelmes egyház", valamint az „Allah és prófétája" című fejezeteket foglalja magában. Az „Istenek és népek" sokrétűen mutatja meg az egyes vallások keletkezésének a történetét, hasonlóságaikat, különbségeiket és összefüggéseiket koruk társadalmi viszonyaival. Feldolgozza a legújabb kutatások eredményeit is - a Holttengeri tekercsek anyagát példának okáért. „Nem vész el a részletekben, nem akar mindenről beszélni, csak a leglényegesebb és legérdekesebb kérdésekről. Mind. ezt csiszolt, a szépirodalmi művekével vetekedő, világos, közérthető stílusa teszi mindenki számára tanulságos, élvezetes olvasmánnyá". (cselényi) A középkori bronzművesség emlékei Magyarországon A Corvina könyvkiadó gondozásában megjelent szép kiállítású könyv Lovag Zsuzsa munkája. A szerző a könyv bevezetőjében így ír: „A bronzművesség az aranyat-ezüstöt-drágakövet feldolgozó ötvösművészet szerényebb rokona, a hazai kisművészetek középkori fejlődéstörténetének leghívebb tanúi azonban mégis a bronztárgyak". E középkori bronztárgyak közül rengeteg elpusztult, elkallódott a hosszú évszázadok alatt. Komoly pusztítást hoztak az újabb századok is, amikor rengeteg bronztárgyat olvasztottak be (így harangokat, szobrokat, edényeket stb.) ágyuk készítéséhez. Az eddigi kutatások alapján kimutatható, hogy a középkorban már önálló és folyamatos bronzmúves gyakorlat volt Magyarországon. A bronzművesség legkorábbi emlékei (XI—XIV. század) a keresztény liturgiához kapcsolódtak, így a különféle mellkeresztek, körmeneti vagy oltárkeresztek, kereszttalpak és gyertyatartók, füstölők, keresztelőmedencék. A középkori bonzművesség legérdekesebb emlékei az aquamanilék, ezek rendeltetésük szerint víztartó-, illetve vízöntő edények voltak. Legkorábbi példányaik a XII. századból származnak, o fémművességéről híres Maas-vidékén kezdték készíteni őket. Nagyon híres a besztercebányai (Banská Bystrica) múzeum lovas vadászt ábrázoló példánya. A könyvből megtudhatjuk, hogy harang- és ógyúöntő mesterek készítették például a háztartásokban használt mozsarakat. A legkorábbi gótikus stílusú mozsarak a XIVXV. századból, származnak. Oldalaikat feliratokkal és domborművekkel díszítették. A szerző könyve végén ír a magyarországi bronzszobrászat kezdeteiről. Itt említi meg a prágai várban található Szent György-szobrot, mint a középkori bronzművesség csúcsteljesítményét, a kolozsvári Márton és György testvérek 1373-ban készült alkotását. A szobor Szent Györgyöt lóháton, a sárkány ledöfésének pil. lanatában ábrázolja. A Kolozsvári testvérek messze megelőzték korukat, hiszen a művészettörténészek közül többen úgy vélték, hogy a szobor XVI. századi újraöntés, ugyanis elképzelhetetlennek tartották, hogy a reneszánsz előtt ez a lóalak megszülethetett volna. Lovag Zsuzsa középkori bronzművességről szóló könyvét érdemes elolvasni, átlapozni. Egy számunkra eddig kevésbé ismert művészet legkiválóbb darabjaival ismerkedhetünk meg e könyv lapjain. Trugly Sándor A 105 éves Sofia Janson egész életét a fényképezésnek szentelte. Janson asszony valószínűleg nemcsak Svédország, hanem az egész világ legidősebb fényképésze. Másik szerelmével, a gimnasztikával „csak" 100 éves koráig foglalkozott. Az Ostrowiec Swietokrzvskie-i Helytörténeti Múzeumban főleg a porcelángyűjtemény érdemel figyelmet. Mindenekelőtt a portrékkal díszített domborműves falicsempék kötik le a látogatókat. Az NDK-ban 650 múzeum várja a turistákat. Felvételünk Kohren- Sahlisban, o Népi Kerámia Múzeumában készült. 8
