A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-14 / 24. szám

kép. Taggyűlés az egyik leg­nagyobb termelőszövetkezetben. Az előcsarnokban ácsorgók,- tü­relmetlenkedem, mert sietős a dolgom, de mielőtt elmegyek, beszélnem kell valakivel, aki odabent ül. A szónok szavai ki­hallatszanak. Kezdek odafigyel­ni. Nyílt, tárgyilagos, kritikus, elemző, már-már vakmerőén őszinte, azt is mondhatnám, szo­katlan. Ez igen — bólogatok magamban, hiszen mi más se­gítheti előbbre az ügyeket. A szünet után rászánok még egy fél órát, mert kíváncsi vagyok, vajon a hallgatóság hogyan szólal majd meg. A -hallgatóság úgy szólalt meg, hogy sietős dolgom ellenére is alkonyatig maradtam ott, ahová eredetileg azért mentem, hogy megkérdez­zem az elnököt, mi a titka annak a példás gazdálkodás­nak, amit művelnek? A választ szinte egyértelműen megkaptam, pedig az elnököt meg sem kér­deztem. Kérdés nélkül, közösen adták meg a választ. A következő színhely a komá­romi hajógyár. Egy tizenhat tagú vasasbrigád ebédszünetje. Plusz egy fő: vietnami kamaszfiú, aki ebben az országban, ebben a közösségben tanulja a szakmát. A többiek Pistának szólítják, mert valódi nevét kiejteni sem tudják. Beszélgettünk, kedélyes­­kedünk, jól megy a dolog, hiszen régebbi ismerősök vagyunk. Aztán a brigádvezető föláll: Indulás emberek, mert így nem élünk meg! Elkísérem őket a csarnokba, ahol most nyoma sincs az épülő hajónak. „Hol itt a hajó?" - kérdezem. Az egyi­kük felemel egy darab vasat és mutatja: „Ez itt a hajó, ebből lesz. No, de ha kíváncsi, jöjjön velem." És ismét kivonulunk a csarnokból, végigmegyünk az udvaron, le a vízpartig. — „Hát ez itt a hajó. mármint az egyik a sok közül, a legújabb. Tegnap bocsátottuk vízre." A hatalmas, gyönyörű óriás méltóságteljesen várakozik a másnapi próbaútra.- „Ilyen egyszerű?" - kérdezem. — „Ilyen egyszerű!" — hangzik a jókedvű válasz. De tudom, ennél sokkal bonyolultabb. Sóssziget, magnemesítők. Rá­kóczi Lajos és Bartalos Menyhért. Régi ismerősök. Szerény emberek címmel írtam róluk, és sosem tudnám őket máshogyan titulál­ni. Időnként apró lombikok fölé ülnek, de csak ritkán. A teljes napot kitöltő munkaidejük nagy részét kint töltik a búzatáblán. Hatalmas táblák, számtalan kész vagy kísérleti fajtával be­vetve. Végigguggolják a napot, egyenként fognak kézbe, vesznek nagyító alá szinte minden ka­lászt, apró csipeszekkel nyitják fel a magházakat, s közben a gazdaság népes gárdájának munkáját irányítják. Ami pedig a lényeg: többek között egy olyan búzafajtát nemesítettek ki, amely lényegesebben többet hoz az eddigi fajtáknál. Alkonyatkor búcsúzom tőlük, és másfél óra múlva egy képzőművészeti kiállí­tás megnyitóján látom őket viszont. Este tízig beszélgetünk a képekről. Lenyűgöző élmény. Nincs hely a folytatásra. Pedig mesélni akartam még arról az egykori csallóközi cselédről, aki soha, semmilyen munkától vissza nem riadva dolgozta végig élete nyolcvan esztendejét és rakos­gatta egymásra a filléreket. Mi­kor valamennyi pénz összejött, elment az utazási irodába, és letette a pultra a világlátás árát. Amikor visszajött, folytatta a munkát, és amikor ismét ösz­­szejött a pénz, ismét elutazott. Ma is dolgozik, ma is utazik. Látta a fél világot, sokat olva­sott, de mindezt talán a fél falu sem tudja róla. Aki meg tudja, különcnek tartja. Mesélni akar­tam még a tanyasi emberről, a révészről, az éjjeliőrről, me­sélni akartam az ipari üzem igazgatójáról, aki kidobott, mert nincs ideje foglalkozni a firká­­szokkal. Megsértődtem, s csak két évvel később bocsátottam meg neki, amikor már volt ideje, igaz akkor se sok, de annyi volt, hogy kiderüljön, akkor valóban más volt a gondja, fon­tosabb, mint az én kíváncsisá­gom kielégítése. Neki volt iga­za, mert közben bebizonyította, hogy szinte névtelen üzemben is lehet országos eredményeket produkálni. Mesélni akartam a veterán, örökifjú kommunistáról; egy összeférhetetlen fiatalember­ről, akinek igaza volt és igaza lett. Kultúrházakrál, Jókai-napok­­ról, Nyári Művelődési Táborról, egy fiatal tanítónőről, aki több­re képes, mint arra, amit épp akkor művelt, amikor felkeres­tem: faliújságot pontozott. Aztán egy öreg tanítóról is mesélni akartam, meg a barátaimról, akiket Szerdahelyen és Komá­romban nem tudok, nem akarok elkerülni, mert jó velük beszél­getni, jó látni, hogy tenni akar­nak és tesznek mindahányon valamit, ott, ahol a dolguk. A Csallóköz újkori történelmé­ről és a történelmet alakító emberekről akartam szólni. Hely­szűke híján ezt csak közvetett módon tudtam megkísérelni, s ta­lán azért is csak így, mert már­­már mohóság bennem e táj iránti szeretet. Bizony, meg kéne írni azt a könyvet a Csallóköz­ről. Addig is: marad a hódolat. A Duna legnagyobb szi­getének, a Csallóköznek neve immár ötödfélszáz év óta a nyelvészek, történészek és más kulatók megújuló érdeklődésé­nek középpontjában áll. E sorok írója szintén hatása alá került e név varázsának, amely ilyen hosszú időn át megtartotta ere­detének ősi titkát. A megfejté­sére törekvők történetét azért vaskos tanulmányban foglalta össze. Ennek eredményeiből emelek ki most néhányat. Földrajzi neveinknek az a tí­pusa, melyeket a köz elem alap­ján sorolunk egy csoportba, ál­talában valamiféle vízhez, rend­szerint folyóvízhez kötődik. Ezt a névképző gyakorlatot őseink még az óhazából hozták magukkal. Az óhaza nevét, az Etelküzüt, egy, a Bíborban született Kon­stantin császárnak tulajdonított. 948—952 között íródott mű, ,,A birodalom kormányzása" őriz­te meg számunkra. Az Etel, vagy ismertebb nevén Atil, a mai Vol­ga, mások szerint a Don neve volt. Dzsajhani bokharai tudós S20 körül irt könyvéből tudjuk meg, hogy a magyarok az Atil és a Duna közötti területen lak­tak. Az Etelküzü tehát a Volga vagy a Don alsó folyása és az Al-Duna közti terület neve volt. A Kárpátmedencében letele­pülő magyarság az óhazában Püspöki Nagy Péter lyója a Somorja alatt kezdődő és Patasnál végződő középkori Csiliz volt. Nagymegyer tehát a XV. századig nem tartozott a Csallóközhöz. A sziget nevével hiteles ok­levélben először 1250-ben talál­kozunk. Ettől fogva különféle he­lyesírási áramlatok szerint sok­féle változatban tűnik fel. A XIII—XIV. században a Chal­­lokuz, Challoukwz alak a leg­gyakoribb, de az 1269-ben elő­forduló Chyalloukuz alak is, ép­pen úgy, mint az előbbiek, Csal­lóköznek hangzottak. Ezek a kis­sé idegennek tűnő írásmódok még később is éltek. Például i603-ban Chiallókeöz, a XVIII. században a Tsalóköz változat sem ritka. A mai írásmód első okleveles előfordulását 1659-ből ismerjük. Az említett elterjedt .írásmódok mellett szép számban ismerünk más, egyedi változato­kat is. Ez a sokféle formában leírt, valójában mindig egységesen Csallóküznek, majd Csallóköz­nek olvasott név már a huma­nisták érdeklődését is felkeltette. A török rabságba került hazán­­fiai sorsán búslakodó költő így panaszkodott: „Magyarokat adá törökök markába,/ Kik ah Sarló­­közből, ah MátyuS földéből... sok népet elhajtának". Természetesen a sziget közis­mert neve ekkor is a Csallóköz volt. Mivel ezt mindenki tudta, az olvasó számára nyilvánvaló volt, hogy a költő nemcsak le­írta, hanem értelmezte is ezt a nevet. A sarló-eredet hívei kö­zül többen nem álltak ki ennyi­re nyíltan nézetük mellett, ha­nem felfogásukat a sziget nevé­nek közismert alakjához közelí­tették. Istvánffy Miklós, a neves történész és politikus az 1606 körüli évekből származó történe­ti művében Sallóközről írt, illet­ve a latinos Sollocoz alakot használta. Vetélytárso, llléshózy István nádor pedig a Csarlóköz formát említi. Ez utóbbi tehát már a szóeleji s cs hangvólto­­zás „tudományos“ ta lójáról kö­zelítette meg o problémát. A sar­ló-eredet utolsó híve Beke Ödön (1683-1964) finnugor nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Tulajdonképpen ő fejtette ki 1913-ban a legvilá­gosabban ennek a tábornak a nézetét: szerinte a sziget a Sor­ló nevet viselő Duna-ágtól kap­ta a nevét, s a Sarlóköz később Csallóközzé változott. n m divatos névadó gyakorlatot az újhazában is megőrizte. A Csal­lóköz név mellett ékesen bizo­nyítja ezt a Bodrog és a Tisza közt fekvő Bodrogköz, a Tiszával meg a Szamossal övezett Sza­­mosköz, a Tolna megyei hajdan volt Sárvíz és a Duno közé szo­rult Sárköz, a Rábaköz, a Mura­köz és sok más hasonló tájnév. A felsorolt példák hatására nyilván úgy vélekednének, hogy a Csallóköz a mai Kis-Dunának megfelelő Csálló és a Nagy-Du­na köze volt. Ez a mai vízrajzi helyzet fényében egészen való­színűnek is tűnik. Mintegy fél évezreddel ezelőtt, amikor a szi­­qetet még az igazi Csalló folyó övezete, a Csallóköz sokkal ki­sebb volt, mint ma. Ezzel a nyil­vánvalóan izgalmas kérdéssel: mekkora s milyen volt a Csalló­köz a középkorban, ezen a he­lyen nem foglalkozhatok. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a Csalló folyó a pozsonyi vár alatt a mai új híd táján kettéhasadó Duna északi - nagyobb — ága volt. Medre Vereknyétől Alsó­­nyarasdig többé-kevésbé a mai Kis-Duna helyén kanyargóit. A Csalló Alsónyórasdnál hirtelen délnek fordult, hogy a XII. szá­zadban Ekecs vidékén számos ágra szakadva Vének körül el­hódítsa a Rába régi medrének utolsó szakaszát. A Csallóköz déli oldalának legnagyobb fo-Ekkor még nem volt szokás a nevek tudományos fejtegetése, etimológiai munkák írása. Az egyes földrajzi és helynevek kapcsán felmerült nézeteket sok­szor minden magyarázat nélkül a szokásostól eltérő alakban, a legmeglepőbb helyeken — hiva­talos okmányokban, versekben, különféle tárgyú írásokban — je­gyezték fel szerzőik. Ezért nem szabad meglepődnünk rajta, hogy a XVI. századtól kezdve a sziget nevének leírt változatai már nemcsak helyesírási, hanem olvasásbeli különbségeket is mu­tatnak: Sarlóköz, Csolóköz. Sár­­lóköz stb. Kutatásaim közben a Csalló­köz név 42 étel mezőjét, illetve tíz különféle, rendszerint a töb­bit kizáró értelmezését sikerült megismerem. Ezek közül a fon­tosabbakat, a hosszabb éle­tűeket részletesebben, a többit csak röviden ismertetem. A SARLÓ BŰVÖLETÉBEN Csallóköz név valamennyi értel­mezési kísérlete közül a sarlóból való származtatás bizonyult a legszívósabbnak. Első felbukka­násától, 1538-tól kezdve 1913-ig, vagyis 375 éven keresztül újra és újra hívekre, védelmezőkre talált. Először Farkas András protestáns pap költő verses kró­nikájában találkozunk vele. n m m i skás a éT W jgetése, A CSALÓDÁSOK SZIGETE A XVIII. század elején a csak­nem két évszázados háborúsko­dás után békésebb időkre éb­redt ország lakóinak figyelme a tudomány, a közgazdaság és az óllamvezetés problémái felé for­dult. Ekkor láttak napvilágot az első hazai igazán nagy állam­ismereti művek, a mai közigaz­gatási, gazdasági, statisztikai, történelmi stb. lexikonok elődei. A bennük feltáruló, gyakran új ismeretek a névtudomány akko­ri félig adomázó, félig komoly művelőire is felismerhető hatást gyakoroltak. Mivel ekkor váltak közismert­té a Csallóköz szigetet keresz­­tül-kasul szántó Duna-ógak, a gyakori árvirkárok gazdasági kö­vetkezményei, a neveket magya­rázó etimológusok a régi nyelvi eszközök helyett inkább a diva­tos ismeretekhez folyamodtak. Luigi Ferdinando Marsigli gróf olasz tudós, a Duna első való­ban komoly tudományos (termé­szeti, földrajzi, történeti, régé­szeti) leírójo 1726-ban Amszter­damban mejefent hatalmas mű­vében, a Danubius Pannanico- Mysicusban a Csallóköz szigetvi­­lágá életveszélyes útvesztőként ismertette. A Csallóközről aiko-GYÖKERES GYÖRGY (1), TÓTHPAl GYULA (1) ÉS KESZELI FERENC (2) FELVÉTELEI 14

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom