A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-14 / 24. szám
falu szövetkezetében, de csak csökkentett munkaidőben, ezt is csak azért, hogy a gyerek óvodába járhasson, ne érezze hiányát a gyermekközösségnek. Egyébként minden percünket annak az életformának kívántuk szentelni, amelyet nekikeseredveföiletkesülve vállaltunk. Megkönynyítette a dolgunkat, hogy a háztáji gazdálkodásnak az alapfeltételei már eleve adottak voltak apósomék házatáján, s az ő megértésüket és segítségüket is korlátlanul élvezhettük. A nagy kertben minden megtalálta a maga helyét, s végső soron mi is a számításunkat. A manapság divatos, jól értékesíthető fő termények elegendő pénzt hoztak a házhoz, s így mértéktartó életvitelünkben tulajdonképpen nem szenvedtünk semmiben hiányt. A metélőhagymától a kelbimbóig, a juliskababtól a padlizsánig mindent megtermeltünk magunknak. A tartósítás valamennyi formájával élve télire bőségesen megtelt az éléstár, a kamra és a verem. Nincs is ebben semmi küdasági épületeket, hanem azt a rengeteg munkaeszközt is melyek ugyan az egykori lét- és életformának, hálisten, csak az emlékét mentették át gyermek- és legénykoromba, használhatóságukkal azonbon időnként még igazolták önmagukat. Az ilyen alkalom természetesen ma már egyre kevesebb, de tíz-húsz évvel ezelőtt apánk még ótrakosgatta a kocsiszínben a könnyű szekér bármikor összerakható darabjait, rendszeresen bezsirozta a tengelyvégeket, az eke egyre tompuló fényű vasát, megmozgatta a taliga csúszókáját, egyszóval rendet teremtett a hengerek, járomszögek, sarabolók, kocsirudak, fogasok, bókok, saroglyók, ökörjármok, sóderek világában - egykori munkaeszközeinek porral konzervált panoptikumában. S ami a megharározó volt: téfire minden évben elegendő almot, szénát, magkórót és marharépát készített be az örökös tehén vagy az időnkénti üszőborjú, illetve hízó bika számára; a kukoricagóré rendszeresen megújuló tartalmát fölemésztette a disznóólban röfögő két hízó, a tyúkól kendermagos állománya s az őszönként töméssel hizlalt húsz-harminc kacsa és liba; az elég gyakran felgyülemlő trágyát pedig a kertészkedők hordták el szívesen az udvarból, s természetesen apánk se sajnálta a harmincöt árnyi kerttől. Ma mindez mólóban, de tízhúsz évvel ezelőtt hozzánk tartozó valóság volt. A széles kockaház - ha amellett döntöttek volna szüléink - elzárta volna udvarunkat a világtól, a szűk bejárat miatt soha többé nem térhetett volna be hozzánk megrakott kocsi vagy pótkocsis traktor. S öregedő szüléink tehetetlenül- nézték volna, hogy udvarunk gyöpösödik, felveri a gaz. Most, hogy (gyakori hazalátogatásaim ellenére) egyre inkább a kívülálló, a szemlélődő szerepébe kényszerülök, már tudom: tíz-tizenöt évvel ezelőtt épült házunk-' formája elsősorban akkori A kétkezi munkát természetesen egészen eddig méltánytalanul soknak és nehéznek éreztük, amíg természetünkké nem vált ez az életforma. Aztán már ment minden magától. Naponta megadtuk a földnek, a növényeknek, amit megköveteltek, elláttuk állatoinkat, begyűjtöttük a begyűjtendőket. Aztán pihentünk és szellemi gyarapodásunkon munkálkodtunk. Feleségem az orosz nyelven kívül megtanulta a németet is. Én két könyvet írtam egyidejűleg. Nagyméretű, krónikavastagságú füzeteim egyikére a Gazdálkodásom könyve, másikára pedig a Gondolkodásom könyve címet írtam. Mindkettő mellé naponta odaültem. Nem kellett beléjük írnom egyetlen hamis adatot, egyetlen hamis gondolatot sem. Elolvastuk valamennyi könyvünket. Egyébként mindig azt tettük, amit éppen kellett. Télidőben feleségem a varrásnak, hímzésnek és a horgolásnak hódolt, én a fafaragásban tökéletesítettem magam, seprűket kötöttem, szakajtókat, vesszőkosarakat fontam, megpróbálkoztam a gyékényfonóssal is, közösen pedig, mintegy sétaképpen, rozsét, fát gyűjteni jártunk az erdőbe. Ahogy múltak a hónapok, új oldalukat, összefüggéseiket viléletünk tartalmához igazodott, s a tartalomnak és formának ez a kölcsönhatása dolgos szüleim életének - milyen jó leírni - egyre megnyugtatóbb anyagi biztonságban való kiteljesedését alapozta meg. Ma már tehát biztos: nem múlnak el úgy a világból, hogy ne kapnának feleletet az életükre. 2. Minden úgy történt, ahogy elképzeltük. Frissen megjelent könyvem honoráriumát ünnepélyes eltökéltséggel tartalékoltuk. A városi lakásunkért és némely tartozékáért kapott tízezreket hasonlóképpen. Adósságok nem terheltek bennünket. A kötöttség indái túlfeszített húrként lepattogtak rólunk. Egy csöndes szombati napon feltűnés nélkül kiköltöztünk vidékre, apósomék nagy, erdőszéli házába. A kiszakadás természetesen nem ment minden megrázkódtatás nélkül. Tíz éve dolgoztam mór a járási újságnál úgy, hogy elhivatottnak igazán csak a szépírás, az irodalmi kezdeményezések iránt éreztem magamat. Ugyanaz a tíz év azonban, amely különböző kényszerű kötődések révén mór-mór megfojtással fenyegetett - szabadulásomat is megkönnyítette. Az ismeretségek áttekinthetetlen szövevénye révén. Sokaknak imponált ugyanis, hogy hirtelen elvágyódásom - részükről természetesen nonkonformista bolondériának tartott - megvalósításánál bábáskodhattak. Megélhetésünket apósom nagy, jófekvésű, jóföldű kertjére alapoztuk. Előképzettsége révén feleségem ugyan állást váľa it a BERECK JÓZSEF u d ta tä Ä lönös, a vállalt munka szeretete rövidesen megszüli a hozzáértést s alkalmassá teszi a szervezetet a nagyobb fizikai megterhelés elviselésére. Természeti létformánk első lépéseit azonbon akkor tettük meg igazán, amikor fokozatoson rájöttünk, mennyi mindent kínál nekünk környezetünk ingyen, különösebb ráfordítás nélkül. A munka itt nem számítandó, az maga az élet. Például éticsigókat fedeztünk föf az erdőben a májusi esőzések nyomán. Első nekibuzdulásunkban mindjárt összeszedtünk vagy nyolcvan kilónyit, s valamennyit készségesen felvásárolta a fogyasztási szövetkezet. A vadon és bőségesen termő fekete bodzából már csaknem nyolc mázsát értékesítettünk. A közös sétáink során gyűjtött gyógynövények szakszerű megszárításóhoz a közeli kultúrhóz padlását is igénybe kellett vennünk. Őszre már tudtuk, hogy tulajdonképpen nekünk hullatják termésüket az erdő néhány évszázados tölgyfái; mintegy hét-nyolc mázsányi makkot szedtünk föl alóluk. Megszáritva, ledarálva, kukorica-vagy árpasrottal elegyítve kiváló tápláléka ez állatainknak. Mert állattartásra is szükségszerűen berendezkedtünk. A tágas udvar és a gazdasági épületek lehetővé tették, hogy az anyakocán, a két hízón és a szokásos baromfin túlmenőleg nogyfajtájú belga nyulakkal, libákkal, pulykákkal, az erdőszélre való tekintettel csavargás természetű gyöngytyúkokkal is foglalkozzunk, hogy á king fajtájú totycgós húsgalambjainkat ne is említsem. lantották föl előttünk a dolgok. Kiismertük a föld, a növények és az állatok természetét. Egymás újfajta szeretetében és megbecsülésében fokozatosan leszoktunk a lustaságról és a hazudozósról... Éjjel, miközben a fontieket álmondtam, vastag, puha hórétea hullt a városra. A frissen hullott hó eddig még mindig kibékített önmagommal. Most kelletlenül ballagok a szerkesztőség felé. 3. Legtöbbször, ha időmből futia, egész napokat töltök otthon. Szeretem újro és újra tudatomba gyűrni a régen megismert ízeket, illatokat. Nem, nem hat rám semmi az újrafelfedezés örömével és izgalmával. Mindent ismerek és mindenről tudok, ami házunkban, udvarunkban megtalálható. Akkor miért a nyugtalanság érzése, amikor eddigi életem legismerősebb tájaira vissza-visszatérek? Miért a bizonyosság egyre mélyülő hiánya? Az előbb mondtam: ha csak tehetem, egész napokat otthon töltök. Megfigyeltem azonban, hogy egyre ritkábban bíznak meg valamilyen munkával, egyre ritkábban kérnek meg valaminek az elvégzésére. Pedig tudiók, hogy hű folytatásuk vagyok, hogy semmi sem idegen nekem, amit egy falusi ház körül tenni kell. Elkerülésem a szülői házból még annyira új keletű, hogy ebben nem kételkedhetnek. Akkor miért ítéltettem mégis tétlenségre a szülői házban? Talán ez a változó élet rendje? Számukra mindig az a legfontosabb: hazalátogatásomkor egyek, igyák kedvemre. A legelemibb ösztönre épülő szülői gondoskodás ez, de hazudnék, ha tagadnám, mennyire jóleső. Aztán hallgassam meg anyánk utánozhatatlan előadásában a falu legfrissebb híreit. Figyelmesen, érdeklődéssel, persze. Majd mondjom el, mire lenne szükségem és... és kész. A többi az ő dolguk. Én úgyis más munkára születtem. Igaz, érzékem van minden kétkezi tevékenységhez, erőm bármilyen teher megemeléséhez, de ha egyszer úgy rendeltetett, hogy.. . S ez az, ami egyre inkább szorongással tölt el. Jóhiszemű tudatlanságukban szeretnék kiiktani fiuk életéből azt a legnagyobb bizonyosságot, ami őket élteti, s valami csodálatos balzsam módjára elnyűhetetlenné teszi. Bizonygassam nekik, hogy a mankóra - éppen arra való volnék otthonjártamban? De amikor sosem szerettem szavakkal bizonygatni! S a falusi kétkezi munka egyre kevesebb. .. Apónkkal nagy-nagy fizikai erőpróbáink közepette értettem meg magamat a legjobban. Azokban a pillanatokban, amelyek o közös veszély, sőt a halál lehetőségét vetítették előre. Ezek a pillanatok úgy villannak fel emlékezetemben, mint a legszebben, leggazdagabban feldíszített karácsonyfáink emléke. Én mór egy új világba születtem bele, de a sors azért kegyes volt hozzám: néhány alkalommal holtfáradtá, de valahogy mégis habkönnyűvé dolgozhattam magam. Ilyenkor egyetlen sebbé tört tenyérrel, de a fáradtság érzetét százszorosán meghaladó boldoq érzéssel hajtottam fejem pihenőre almaszagú hálószobánkban, s hallgattam, hogy Szőrzsák hangos békái álomba kuruttyolják a falut. Sokszor rádöbbenek: milyen tétlenül-lelketlenül járom újabban az udvarunkat, amely még ma is külön világ. Emlékezetből tudom, milyen fogás esik az istálló falához támasztott vasvilla nyelén. S kényszert érzek, hogy kipróbáljam. De mert érzem a kényzert, szorongva fogom kézbe. .. Talán a tenyér, az élő hús és az élettelen fa egybefonódásónak esetleges diszharmóniájától lélek? A villanyéi ellenkezésétől, omivel jelezni tudja: kifordulni kíván az idegen, elidegenült tenyérből? Amelyben már nem érzi saját benyomódott formáját? A próba csak részben nyugtat meg: a villanyéi még engedékenyen kitölti tenyerem ujjaim szorítása nyomán, még megelevenedik benne karom mozdulata, de a kérdés szemtelenül tudatom felszínére tolakszik: meddig? Meddig gyakoroljuk, gyakorolhatjuk még egymásra a közismert áldásos hatást? Mikor következik be a megtagadtatós? Ára a hűtlenségnek, ami csak az emberre jelemző, s nem munkaeszközére. Tekintetem riadtan röpköd az udvaron: mindenütt harmincöt évem célirányos mozdulatainak fa- és vasvégződései. S visszájára fordul bennem a mérhetetlen gazdagság érzése: mennyi mindent veszíthet el valaki! TÓTHPÁL GYULA felvételei 11
