A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-07 / 23. szám
Ha jól emlékszem, egy antikváriumban tolólkoztom Duba Gyulával először, úgy tíz évvel ezelőtt, Valamelyik ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet.s azt is megjegyezte, hogy gyakran látni őt ezen a helyen, mert szokásos belvárosi sétái alkalmával nem mulasztja el a lehetőséget, hogy legalább néhány percig ne időzzön itt. A belváros az ő igazi élettere — tette hozzá némi gúnnyal a hangjában —, a Mihály kapu, a Mickiewicz utcai antikvárium, a Stúr utcai szerkesztőség és a Nemzeti Színház által behatárolt szabálytalan négyszög, Ebben a világban él és alkot. Mivel akkoriban még nem ismertem az irásoit, csupán a nevét hallottam a gimnáziumban, joggal vélekedhettem úgy ezek után, hogy Duba Gyula egy jellegzetes fővárosi remete, akit ez a meglehetősen egyhangú környezet inspirál, s aki nekem, a faluból a városba került, s helyét nyugtalanul kereső fiatalembernek nem sok érdekeset mondhat. Elképzelhető, mekkora volt a meglepetésem, amikor nem sokkal később kezembe került legújabb novelláskötete, az Ugrás a semmibe, melynek borítóján többek között ezt olvashattam: ..Felnőtté érve. húszéves koromban hagytam magam mögött a paraszti világot, de igazában magammal vittem belső valóságát, megőrzött képét, intimségét és értékrendjét. Azóta a falu állandóan változik, de én már csak vendégként járok haza, változását nem élem át mint folyamatot. csak néha, mór-mór egzotikumként érzékelem. Az én falum A főiskolás fiú éjfél után kettőkor jött haza a mulatságról, részegen. Aliq állt a lábán, és beszéd helyett érthetetlenül, bambán, motyogott. A sálját elvesztette valahol. A mulatság még tartott, de ő lányt kísért haza, aztán maga sem tudja, hogyan, egyszerre egyedül álldogált a falu utcáján a szemerkélő, hűvös novemberi esőben. Amikor ráeszmélt a helyzetre, halkon dúdolva egy dalt hazaindult. Bizonytalan lába alól messze fröccsent az utca sara. A konyhában felkattintotta a villanyt, és egy pillanatra megállt. Két óra. A hajnali autóbusz, amivel visszautazik a városba, fél ötkor indul. Holnap - illetve ma délelőtt - fizikából laboratóriumi gyakorlata van, ott kell lennie... A szülei - ötvenen felüli parasztemberek - az ágyban fekve hallgatták, hoay neki-nekimegy az asztalnak, székeknek, csoszog és szuszog a konyhában. Tudták, hogy részeg, de nem szóltak semmit. Eqymással sem beszéltek, pedig mindkettő eltűnt illetve mór csak bennem él. (. . .) Advo van egy novella hős — nevezzük D.-nek -, sem mi rendkívülit nem tesz, csupán hivatalba menet előtt a városban csatangol, képeket, öreg könyveket és régi bútorokat nézeget, épületek oromzatát, kőcsipkéit fedezi fel, s közben a tudata mélyén viliózó fényekre figyel, érzéseivel és vágyaival foglalkozik: az utca zsúfoltságában és forgatagában magánéletet él. Tudja, hogy ha fél ára múlva hivatali íróasztala mellé ül, megváltozik. Nem lesz mór önmaga. S ha hazamegy a falujába, nem az bántja, hogy a faluja megváltozott, hanem az, hogy a változáshoz és az új valósághoz nincs már viszonya. Az a másik falu az ő volt, testestüllelkestül. Ki ő, ha az a falu már nincs meg a valóságban." Természetes ezek után, hoqy felcsigázott érdeklődéssel kezdtem olvasni a kötet novelláit, s egyszeriben nevetségesnek találtam a „fővárosi remete" jelzőt, s torznak az íróról hallomások alapján kialakított képet. Ugyanakkor kételyek is gyötörtek: kicsoda ez az ember volójában. kik azok a szüntelenül bolyonqó. helyüket nem lelő hősök, akiket annvi szeretettel s olykor enyhe iróniába csomagolt részvéttel ábrázol? Őszintén megvallom, a kérdésre ma sem tudom a oontos választ, oediq azóta iónéhánv Duba-könyvet volt alkalmam olvasni, s közben szemé- Ivesen is meqismerkedhettem az íróval. Hubának mór az írói pólvnke»dése is kissé reitélves. 1 ősiben Sas Andor mutatta be őt tudta, hogy a másik is ébren van. A főiskolás levetette nedves esőkabátját, és a fogasra akasztotta. Tesz-vesz, mint aki álmában cselekszik. Leveszi a karóráját, és az ablakpárkányra helyezi, előzőleg azonban gépiesen felhúzza, s közben motyog:- Le ne késsem az autóbuszt, mert megesz a prof!... Félcipője fűzőig sáros, éjszaka nem nagyon figyelte, hová lep, és a falu utcáján néhol boká.g ér a latyak. A nadrágja szára is sáros, de ezt észre sem /eszi. A rakott tűzhely csillogó acélperemébe kapaszkodik, és leveti a cipőjét. A cipó nagyot koppanva esik a földre.- Olyan vagy, mint egy kihűlt ősállat - korholja nehezen forgó nyelvvel a tűzhelyet -, mogorva és hideg. .. A vasra teszi a kezét, apja vastag gyapjúzoknija szárad rajta, és a melegvizes fazék is ott áll, kék fedővel letakarva, a sütő mellé tolva. Belemártjo ujját a vízbe, az is hideg. Arcképvázlat az ötvenéves Duba Gyuláról az olvasóknak a Fáklya hasábjain Jegyzet egy Hatol író indulásához című írásában, csatolva hozzá három humoros karcolatot — néhány évre meghatározva ezzel a fiatal író pólyájának alakulását. Duba Gyula átmeneti időre humorista lett, ilyen „minőségben" aratta első írói sikereit A nevető ember (1959) és a Szemez a feleségem (1961) című köteteivel, amelyek bizonyítják ugyan írójuk vitathatatlan tehetségét, de az író további munkásságára nem túlságosan voltak kihatással. Ezek a korai humoros írások afféle írói ujjgyakorlatoknak tekinthetők, a mai olvasót aligha késztetik nevetésre, legfeljebb mosolyt fakasztanak olykor. S bár vitathatatlan irodalomtörténeti tény. hogv a felszabadulás után Duba Gyula volt az első (s azóta is eqyetlen) csehszlovákiai magyar író, aki „komolyan vette" a humort, eddigi életművét tekintve ..humorista korszaka" nemcsak kevésbé fontosnak, de eav kissé •■ertélvesnek is tűnik föl előttünk. Az 196T-ban megieient első. knmolv hangvételű írásokat tartalmazó novelláskötete, a Csillaqtalan éaen struccmadár eav eaészen úi oldaláról mutatja be n krisztusi korba érkezett írót. akitől mi sem áll távolabb mint a íóirű nevetés, az önaúnnval is telített humor. A címadó novella — Kihűlt - mondja csüggedten -, itthon minden kihűlt... El ne késsen holnap a laboratóriumból. küszködik eltompult agyával a gondolat... Amiyen gyorsan tehette, levetkőzött. Meztelen talpa alatt megcsikordult a hálószoba padlója. és ágyba bújt. Az ágyban néhányszor felcsuklott, mintha rosszul volna, aztán lélegzete szabályossá vált, ütemesen szuszogott. Néhány perc múlva aludt.- iá gyerek ez - szólalt meg lassan az apja a sötétben -, fájin gyerek, főiskolás!... - Tehetetlen, keserű harag volt a hangjában. Az anyja nem szólt, arra gondolt, hogy istenem, csak el ne aludjon. Négy ’órakor fel kell keltenie a fiát. Évek óta ô kelti hajnalban a fiát, a házban mindenkit ő kelt fel, aki korán akar menni valahová. Úgy alszik, mint a nyúl, éberen, minden kis neszre felriad. Vagy talán nem is alszik? Meglehet. Hallgatja az esővíz bugyborékoló csobogását. Lefőhöse, Kádár Zoltán — akiben ma már nem nehéz felismerni az akkori Duba alteregóját — határozottan tragikus figura. Nyugtalansága nem a harmincas éveiket taposó férfiak nyugtalansága csupán, nem azoké az embereké, akik hirtelen rádöbbennek, hogy egyre távolabb kerülnek ifjúkoruktól. Kádár Zoltán és a későbbi Duba-hősök trogikuma abban rejlik, hogy a férfikor küszöbére érve sem tudtak igazán gyökeret verni abban a környezetben, amelyben harmonikusan és kiegyensúlyozottan élhetnének, nem tudnak megszabadulni a traumától, amelyet a szülőfalutól való elszakadás okozott, s magányosak maradnak annak ellenére is, hogy szerető lények: asszonyok és gyermekek veszik őket körül. Ez a nyugtalanság, ez a belső feszültség alapvető módon meghatározza a Duba-hősöknek a külvilághoz fűződő kapcsolatát: szinte görcsösen igyekeznek, hogy valakihez tartozzanak, uqyanakkor állandó kétségek között vergődnek, vajon a szeretett nő valóban hűséges-e hozzájuk, s még a gondolatától is rettegnek, hogy egy napon elhagyja őket. Duba néhány kritikusa nem szalasztotta el az alkalmat, hoqy rámutasson a Duba-hősök és a Hemingway-hösök közötti alkati hasonlóságra, telezve ezzel egyúttal azt a hatást is. amelyet a világhírű író qyokorolt Duba prózájára, én azonban a Heminqway-élménvt korántsem tartom olyan mélynek, már csak azért sem, mert Duba Gvula alakiéinak cselekedetei lélektanilag jól motiváltak, ezek hunyt szemmel fekszik az ágyban, és gondolkodik. Talán maga is azt hiszi, elaludt. Csak az az érdekes, hogy közben tisztán hallja a nagy falióra tiktakolásót. Szárazon, egyhangúan tiktakol a régi óra a konyhában, negyedóránként meg dallamosan üt, úgy figyelmeztet az idő múlására. Negyedkor egyet üt, félkor kettőt, háromnegyedkor hármat, ha meg a nagymutató a tizenkettesre ér, annyit, ahány órát mutat a kismutató. Ha valakit keltenie kell, nagyon lassan múlik az idő. Mintha nyúlnának a percek, akár a gumi, s egyik áraütéstől a másikig hosszú és mély az űr. A kis termetű, őszülő parasztasszony gondolkodva álmodik. Se alvó, se éber kábulatában, ahogy hallgatja, hogy hányat üt az óra, zsong valami a lelke mélyén: én most alszom, s ami velem történik, azt álmodom. Amit érzek, amit átélek, álom... minden álom.. . éjszaka alusznak az emberek! így suhan el felette az éi sötét palástja, és lelkét a fia látogatja meg. Nem rossz gyerek, engedelmes. okos, büszkék lehetnének rá. mert az iskolában is meaállja a helyét. Csak ha a barátaival, akiket itt hagyott a falua figurák Hemingway ismerete nélkül sem viselkedhetnének másképpen. A Duba-novellák megformálásában kétségtelenül tettenérhetők bizonyos világirodalmi hatások. Mór korai novelláiban rutinosan váltogatja az idősíkokat, de tévedés lenne azt képzelni, hogy erre a modernség látszatának megőrzése végett van szüksége. Történeteiben nem a cselekmény dominál, hősei inkább mozdulatlanul ülve figyelik a környező világot, sokszor hosszasan eltűnődnek a látottakon, maguk elé idézik a múltat, a gyermekkor világát, szülőfalujuk egykori képét — s ez szinte megköveteli a sajátos, a hagyományostól eltérő novellaszerkesztést. Ha már világirodalmi párhuzamokat keresünk, okkor én inkább Marcel Prousttal rokonitanóm Duba Gyulát, hangsúlyozva persze, hogy ez a hasonlóság minden bizonnyal véletlenszerű. Mór ezekben a korai Dubanovellákban is, de mindenekelőtt az 1969-ben megjelent Szabadesés cimű regényében jól szemügyre vehető egy sajátos írói eszköz, a szociogralikus leírás. Duba jó megfigyelő — ezt mór humoreszkjeiben is bebizonyította. Nos ezt az adottságát egyre inkább kamatoztatja a későbbi írásaiban, de azt is mondhatnám, hogy olykor eltúlozza. Néhány kevésbé sikerült novellájának alapvető hibája éppen az aránytalanul hosszú leírás, amely ettől még lehet érdekes is, de kétségtelenül megbontja az elbeszélés szerkezetét és fölösleges kitérőket eredményez. A Szabadesést is ezek a részletek ban, összekerül, és beülnek a kamrába a boros hordó mellé, akkor nem tud vigyázni. Leissza magát. Huszonhárom éves, komoly fiú, és nem tud vigyázni magára. Mi lesz vele az életben ilyen gyenge akaraterővel? A falióra fáradhatatlanul kattogja a másodperceket, üti a negyedeket, a feleket, a háromnegyedeket. .. s az őszülő asszony o dunyha alatt mindezt hallja, de messziről nagyon messziről. Néha az óra ütése olyan hatalmas és erős, mint az ünnepi harangzúgás, erre felriad, istenem, hányat ütött? Nem négyet ütött már? Felkel, kimegy mezítláb a konyhába, és megnézi. Nem, még csak három ára. . . Járkálására az ura is felébred. Aludj, mondja neki, miért nem alszol? Nem tudok. Minek is kérdezem, gondolja félálmában a parasztember, tudhatnám, hogy ilyenkor nem alhat! Ilyen a természete. . . Egyszerre határozott, érces hangon fél négyet üt az óra. fel kell kelnie, mondja magában az asszony, és már kint is van a meleg dunyha alól. A szobában nyirkos hideg és vaksötét, az ablakon alig dereng be az éjszaka. Felöltözik. Harisnyát is húz, mert gyújtásért ki kell men“Sí. / Elmegy a fiatalúr
