A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-07 / 23. szám
A leningródi Lomonoszov Porcelángyár termékei kétségtelenül a legszebb olimpiai emléktárgyak közé tartoznak majd. Az üzemben eddig több mint ötvenlgjta emléktárgy készült. Hamburgban megnyil* egy üzlet, amelyben állítólag minden kapható, aminek köze van a gombákhoz: elsősorban gombák, gombával készült italok és gombás ételek, no meg gipszgombák (kertbe, törpe helyett). Első pillantásra úgy tűnik, hogy a leszállásra készülő vizimadarak közül egynek elromlott a „komputere", s belepottyant a tóba. Tévedés: a víz tükrén árnyképe látható. Ritkán fotózható motívum. LOVICSEK BÉLA (Egy bankjegy meséi) 3. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy központi ellenőr ... Ez a történet valóban meseszerű, pedig - sajnos - megtörtént azon a nyáron, amikor olyan forró volt a levegő még árnyékban is, mint a kemence szója. A gazdám, mármint az ellenőr, jó ötvenes, tagbaszakadt lérfi. Az arca rút. Egyáltalán nem az a fajto férfi, akin megakad a hölgyek szeme. Mindezzel tisztában volt a gazdám, a férfiszépségét illetően sosem táplált magában hamis illúziókat. Megmaradt agglegénynek. Nem a külseje miatt, elvből. Egyszerűen nem akarta feladni a szabadságát. A történet két hete kezdődött, amikor névtelen levél érkezett a központba, miszerint X. nagyközségben hihetetlen és felháborító dolgokat művel a szőlőfeldolgozó üzem igazgatója. Egyebek közt villát építtetett a fiának, márkás autót vásárolt a lányának, magának is 131-es Fiatja van, s bár a felesége nincs állásban, a legdrágább ruhákat és ékszereket vásárolja meg magának. Mindezt hétnyolc év alatt. Vajon miből? — teszi fel a kérdést a levélíró, s megjegyezte, hogy írt ő már a járásiaknak, sőt a kerületieknek is, de hasztalan, ezidáig semmi sem történt. Meddig lehet ezt tűrni, meddig lehet büntetlenül dézsmálni és pocsékolni a szocialista vagyont stb., stb. A központ a gazdimat bízta meg az ellenőrzéssel, „aki nem egy kényes ügyre derített mór fényt, s akiről tudták, hogy becsületes, precíz ember, aki lelkiismeretes, akit nem lehet megvesztegetni sem megijeszteni, pedig számtalanszor megfenyegették személyesen, levélben vagy éppen telefonon. Gazdám a központ megbízását úgy vette, mint bármelyiket a múltban. Sima ügynek vélte, a valóságban azonban másként festett a dolog. Soha ilyen öszszetett, bonyolult s mór-már megoldhotatlannak tűnő esettel nem találkozott még. Teljes hat napon és éjszakán át verejtékezett. Végül sikerült megállapítania a tényállást és jegyzőkönyvbe rögzíteni az egymillió hétszóznyolcvan ezer koronás sikkasztást. Az igazgató előbb magabiztos fölénnyel vigyorgott, mint akinek nincs mitől tortania, történjék bármi, hiszen neki az isten is o barátja. Később azonbon leszállt a magas lóról, megjuhószodott, s a végén ötvenezer koronát tett a gazdám elé. Mikor a gazdi eltolta maga elől NYÁRI KALAND a hatalmas összeget, oz igazgató szitkozódni és fenyegetőzni kezdett: majd ő megmutatja, kinyírja, hogy sosem látja meg többé a napvilágot! Most itt ül a néptelen állomáson a gesztenyefa alatti pádon már vagy másfél órája. Ritkán jön és megy itt a vonat. Gazdim az órájára pillantott: még mindig jó másfél óra a vonat indulásáig, állapította meg ásítást nyomva el a tenyerével. A sok virrasztástól égett a szeme, mintha homokkal szórták volna tele. Eléggé megtört arcú asszony közelgett feléje, köszönt, majd leült melléje a padra. Elmondta, hogy ő volt az igazgató első felesége, tíz éve váltok el, s hogy rá egy évre a volt férje egy nálánál húsz évvel fiatalabb nőt vett el feleségül.- Mindennek oz a szajha az oka, mert szajha, tudja, ismeri az egész környék — mondta az asszony. — Ha tudni akarja, én írtam a névtelen leveleket a járásro, kerületre meg a központba .. . Vegye aminek akarja, gyűlöleTnek, bosszúnak, akárminek, de amit írtam az igaz . . . — Elhallgatott, kis idő múlva azonban folytatta. — Higgye el, kedves uram, tudja az egész falu meg a környék, hogy gazember, de senki nem mer neki véteni y.. Meg aztán ha tudná, kik és hová viszik rendszeresen a sok finom italt! - Legyintett. — Nem ám százas Skodákon, elhiheti... Hát csak ennyit akartam mondani. Isten áldja! - Felállt és elment, a gazdám szájában pedig megkeseredett a nyál. Tíz perc sem telt el, sirály színű 131-es Fiat állt meg oz állomás mögött. Fiatalos külsejű nő szállt ki belőle és egyenesen a gazdi felé tartott. Micsoda nő!, csodálta meg a gazdi. Az alakja, a haja, az arca, szeme, a ruhája . . . minden együtt van rajta és benne, amit a nőt nőiessé, vonzóvá és kívánatossá teszi. Köszönt, leült.- Az igazgató felesége vagyok - mondta minden további teketóriózás nélkül. - Sajnálom, hogy egyszer sem fogodta el a meghívásomat s nem látogatott meg a lakásunkon. Tudja, én mindig kedveltem a finom lelkű úriembereket. „Ez aztán nem szívbajos," gondolta a gazdám. - Én meg a finomlelkűség! Ügyön, asszonyom, ne nevettesse ki magát. — Van egy ajánlatom - mondta az asszony hotározott eltökéltséggel, mégis kedves bájjal. - Beülünk a kocsimba, hazaviszem, és ha akarja, ott töltöm az éjszakát és a vasárnapot is, hiszen ráérek, időmilliomos vagyok. Aztán . . . máskor is, bármikor, amikor csak kívánja, egyetlen telefonjába kerül és én megyek, nos? — Mindennek mi az ára, aszszonyom? — Nehéz kitalálni? — Úgy gondolom, a jegyzőkönyvet kellene átírnom .. . ? — Maga mondta! — nevetett fel az asszony. - Mehetünk? — Azt hiszem, igen - egyezett bele a gazdám. Képtelen volt nemet mondani. Másnap reggel későn ébredtek. A gazdám szédelegve támolygott be a fürdőszobába. Még soha életében nem volt dolga ilyen játékos kedvű oszszonnyal. Mikor azonban belenézett a tükörbe, megundorodott önmagától. Bemocskolta önmagát és felrúgott mindent, amiért eddig tisztelte és becsülte a gerincességét, s amire mindig a legbüszkébb volt. — Munkabíró, remek fickó vagy - fuvolózta oz asszony a hálószobából. — Szívből örülök, hogy megismertelek, s tetszik vagy sem, most már ki nem engedlek a karmoimból . . . „Hízelegsz, vadmacska? Veszedelmesebb és alattomosabb vagy a nőstény tigrisnél" - dünnyögte a gazdám, oztán gyorsan rendbeszedte magát, - Leugrom egy kis haropnivalóért, rögtön jövök! Lenn az utcán felugrott az első autóbuszra és csak az állatkert bejáratánál szállt ki. Akkor még maga sem tudta, miért jött, mit akar csinálni, csak oz érezte egyre határozottabban, hogy nagyon elrontott valamit, amit talán még jóvá lehet tenni. Gyalózta, szidta önmagát, miközben a tigrisek ketrecéhez ért. Hoszszan nézte a rács tövében hasaló, gyönyörű állatot. Pislogó szemében mintha sárga lángocskák lobogtak volna. Hirtelen mozdulattal kezét c rácsok közé lökte, mire a tigris felhördülve elkapta a kezefejét. „Most már ha akarnám, se tudnám átírni a jegyzőkönyvet," vigyorodott el, pedig ugyancsak sajgott a keze. A kórház elé érve felemás érzésekkel szállt ki a mentőautóból s ép balkezével engem a sofőr zsebébe csúsztatott. Az égbolton fényesen ragyogott a napsugár - hiszen nyár volt . . . 9
