A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-07 / 23. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÄTTUK HANGVERSENY Lehôtka Gábor orgonaestje Mit jelent a hétköznapok emberének a zene? Egy régi keletű íratlan elmélet olyképpen osztályozza a zenehallgatókat, hogy a popzene a fiataloké, az operett és a cigányzene a középkorúakat illeti, és az orgonamuzsika hivő, idős emberek számára való. Többet kellene nyilvános hangversenyre járnunk, hogy rájöjjünk, ez nem így von. Neves zeneművészek sokat tesznek azért, hogy mindenféle zenét megismertessenek és elfogadtassanak mindenrendű és rangú emberrel. A Kassai (Košice) Állami Filharmónia ezidén tizedik alkalommal rendezett orgonafesztivált. A Művészetek Háza lett az otthona a rendezvényeknek, azelőtt a Dómban bonyolították le őket. A műsorfüzet tanúsága szerint, különféle üzemek és intézmények vállaltak védnökséget egy-egy előadás fölött. Neves hazai és külföldi orgonaművészek igyekeztek kapcsolatot kialakítani a hangszerek királynője és a közönség között. Az önálló hangversenyek utolsó előadásán Lehôtka Gábor, a kiváló magyarországi orgonaművész játékában gyönyörködhetett a közönség. Ezen az estén többek között a kassai magyar ipariskola is a hangverseny védnökei között szerepelt. A hallgatók bizonyságot nyertek a zene újjáteremtő, játékos varázsáról. A művész megjelenése élő példaként szolgált, hogy a zene örökifjúvá teszi az embert. Boldog ifjúvá, aki szereti és érti a szép játékokat Aki szép előadásával messze űzi magától és hallgatóságától o hétköznapok zűrzavarát. Ujjai érintésére zsilipek szakodtak fel. és áradt a zene, hol fennséges hömpölységgel, hol vidám csörgedezéssel. A nem zeneértő hallgató előtt kifosztottak a muzsika színei, és a megszépítő hullámokban minden elmerült. Bizonyára így történik ez mindenütt, világjáró művészkörútja során. Az ^elragadtatott közönség két szamot kapott ráadásul. A művész kamaszos mosollyal köszönte meg a lelkes tapsot. Újra sikerült bebizonyítania, hogy a zene mindenkit felfrissít gyógyító hullámaival, mesterúszót és alkalmi fürdőzőt egyaránt. Győri Sorolta FOLYÓIRAT Filmvilág Amikor a két évvel ezelőtti Karlovy Vary-i filmfesztiválon bemutatták Vera Chytilová legújabb filmjét, a Játék bz almáért címűt a szakma kicsit suttogva, kicsit bátortalanul beszélt óriási sikerről, A külföldiek bár nem nagyon ismerték hazai filmrendezők neveit, az övét mégis pontos kiejtéssel tudták. Ami egyfajta — és nem is akármilyen! — elismerésnek számit. A magyarországi kollégák pedig szinte őrjöngve beszéltek a filmjéről. Budapesten Vera Chytilová neve a szélesebb filmszakma berkeiben szinte fogalom: több szempontból is! Nos, mindezek után talán nem is véletlen — és főleg a megújult Filmvilágnál már biztos nem az (!) — hogy 2-es számában hat oldalas, fényképekkel bőségesen illusztrált interjút közölnek a szimpatikus arcú, fiatalos küllemű, a valóságban sem idős rendezővel, Katerina Pošová tollából, aki a már említett fesztiválon a magyar küldöttséget rendszeresen kalauzolja. Aki ismeri a cseh rendező(nő) filmjeit annak bizonyára egy cseppet sem meghökkentőek Chytilová mondatai, gondolatai, önmagát adja, póz, álszemérem nélkül. Elmondja, hogyan került kapcsolatba a filmmel; hogy elvégezte a főiskolát, majd hosszú évekig reklámfilmeket forgatott, s az első játékfilmjét Éva és Vera címmel 1963-ban készítette. Sőt, azt is közli — és ez már a veleje az interjúnak — hogy tudatában van annak: nincs meg a képessége arra, hogy remekműveket alkosson, de hiszi — utóivá a Játék az almáért-ra — „ez a film nem lesz föltétlenül haszontalan, mert mondanivalóját két síkon, azok összefüggésében szeretném kifejezni..S hogy mennyire nem lett haszontalan, aki látta, bizonyíthatja. A riporter találóan kérdez arról is, ami a kritikusokat és bizonyára a nézőket is gyakran foglalkoztatta Chytilová filmjeinek megtekintése közben, után: tudatosan szán-e alacsonyabb rendű szerepet filmjeiben a férfiaknak? A kérdezett erre elutasító nemmel válaszol. Egyértelműen kijelenti, nem akar sem női, sem férfi centrikus filmeket készíteni: mindig az emberről szól, aki az adott esetben nő vagy férfi. Hogy a nők néha mégis „fontosabb" helyet foglalnak el a filmekben, annak csupán annyi a magyarázata; önöket jobban ismeri. Filmjeinek, mondja, „az emberek és problémáik adták mindenkori alapanyagát"..........hogy másról is vallhassanak — mint már említettem: például a tolerancia, a felelősség, a felszabadultság utáni vágy kérdéseiről."-zolczer-SZÍNHÁZ Prágai vendégjáték Hatvanadik születésnapját ünnepli ebben a jubileumi évadban a Szlovák Nemzeti Színház. Ennek az országos jellegű évfordulónak keretében látogatott Szlovákia fővárosába a prágai Nemzeti Színház drámai együttese. Részben a két „Nemzeti" közötti barátság további elmélyítésének szándékával; részben pedig, hogy mind dramaturgiai, mind rendezői és színészi munka tekintetében a bratislavai közönség előtt is Ízelítőt adjon sokirányú művészi törekvéseiből. Vendégjátéka során egy fiatal szovjet szerző: Andrej Kutyernyickij ..Minthacsak idegenek lennénk. . című színművét és Ladislav Stroupežnickýnek, a klasszikus cseh színjátszás egyik megalapítójának s a prágai Nemzeti Színház legelső dramaturgjának Virtuskodók címen ismért vígjátékát mutatta be. S rögtön azt is hozzáfűzhetem, hogy mindkét előadásról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. Kutyernyickii lényegében örökzöld témát: a szülők és gyerekek konfliktusát eleveníti meg a színpadon. E darab azonban, mint azt a cím is jelzi, nem csupán hagyományos nemzedéki ellentétről szól, hanem a kölcsönös elidegenedés és meg nem értés problémájáról is, így minden dialógusában őszinte és időszerű, Főszereplője tulajdonképp nincs a cselekménynek. A történet rugóinak mozgatója azonban a családfő, aki önkényeskedő iélektelenséqében, sértődékenységében s kínos kicsinyességében szinte borotvaélen táncol a tragikum és a komikum között. Valójában azonban sem nevetni, sem sírni nem lehet az általa teremtett szituációkon, hanem sokkal inkább elgondolkozni a látottakon. Elgondolkozni, mert o mindennapok körforgásában bizony egyre gyakrabban fordul elő, hogy úgy tűnik föl, mintha tényleg idegenek lennénk egymáshoz. . . A gondolataiban, tetteiben s módszereiben „tévedhetetlen" családfőt Josel Somr alakítja felejthetetlen bravúrral, de a többi szereplő játéka is élmény. A második előadásról csupán unnyit: úgyszólván erkölcsi kötelessége a práaai Nemzeti Színháznak, hoav Stroupežnickýt játsszon, hiszen a Virtuskodók hetykeségének története — újabb meg újabb felújításban — idestova száz éve szerepel a cseh színházak repertoárján. E vígjáték ezúttal látott rendezői s színészi értelmezése lehántotta a cselekményről az idők pátoszát és a szentimentalizmust. Ehelyett egy vérbő, éles jellembeli kontrasztokon alapuló s áttételeiben máig érvényes falusi életképet tár a néző elé — a társulat szinte teljes színészi gárdáját felvonultatva. Külön erénye az előadásnak, hogy a szereplők nemcsak eljátsszák színpadi figuráikat, hanem egytől egyig a tehetségüket és az egyéniségüket is a történet szolgálatába állítják. Miklósi Péter KÖNYV Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén Nemegy kiadvány látott már napvilágot a legnagyobb magyar pusztáról, a Hortobágyrói Írtak róla regényírók, szépírók, néprajzkutatók, akik ilyen vagy olyan formán érintették a néprajzkutatás számára is értékes részletkérdéseket. Barna Gábor könyve, bár szintén csak egy szűkebb témakört érint, mégis összegező tanulmánynak tekinthető, melynek megírásához a szerző sok szakkönyvet tanulmányozott, s az így szerzett ismereteket a saját terepkutatásaival egészítette ki s erősítette meg. Noha a Hortobágyon nemcsak pásztorok éltek és élnek, a szerző mégis a pásztortársadalmakkal foglalkozik elsősorban, megszólaltatva azt a társadalmi réteget, korosztályt, amely még ma is elfogadható adatokkál szolgálhat, függetlenül attól, hogy ezek elődei a fentemlített pásztortársadalmon belül vagy kívül álltak. A bevezetőből megtudhatjuk, hogy a hortobágyi pásztor természetismeretéről csaknem kétszáz évvel ezelőtt irt Jeney György, aki ugyan nem tudományosan foglalkozott a pásztorok hiedelemvilágával, ezen belül a boszorkánysággal, rontással és mágikus állatgyógyítási módokkal, ennek ellenére ez az, anyag is alapul szolgált a későbbi hortobágyi gyűjtések és feldolgozások során. A könyvben gyakran találkozunk olyan visszaemlékezésekkel, amelyekre már a mai nyolcvan körüli adatközlők is csak elődeik elbeszéléseiből emlékeznek, esetenként már csak foszlányokban, de így is jó példákkal szolgálnak őseik hit- és hiedelemvilágára. Az egy-egy mitikus személyhez fűződő visszaemlékezések annyira eltérőek, hogy nehéz lenne elfogadható képet adni ezekről, ami feltehetőleg nem is volt szándéka a szerzőnek, mint inkább az, hogy településenként, falvanként mutassa be az ezekhez oz alakokhoz fűződő néphitet, amit egyébként illusztrációs rajzain keresztül is érzékeltet. Ezt a fejezetet követi aztán a jeles napokhoz, ünnepekhez, évszakokhoz fűződő néoszokások bemutatása. A könyv végén, külön fejezetben találkozunk, részletesebben, a Dásztorkodással szorosan összefüqgő szokásokkal, például a oásztorfoaadással, a kihalással. a nyájak olvasásával, a násztorok megajándékozásával és hasonlókkal. Varga László INNEN ONNAN Egyetlen Ián 150 banán - ez már szép termés. Főként ha figyelembe vesszük, hogy a banánok Magyarországon teremtek, a debreceni egyetem üvegházaiban. A reutlingeni erdőben sok baleset történt, amelyet a fára mászó (de nem tudó) természetbarátok idéztek elő. Az erdészek kitaláltak egy új táblát: Fára mászás saját felelősségre! Azt mondják, a táblák telszögezése óta csökkent a balesetek száma. A szovjet Baskíria falvaiban régi szokás szerint libakopasztási versenyt tartanak a lányok-asszonyok. A megkopasztott libákkal aztan a folyóhoz sietnek, mert a legízletesebb húsa állítólag a jeges vízben megmosott lódnak van. 8
