A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-24 / 21. szám
KORTÁRSAINK VLADIMIR PARAL Nem lehet véletlen, hogy a jelenkori cseh irodalomból, a Hrabal életműve mellett, Vladimír Páral regényeinek van a legnagyobb sikere világszerte, így a magyar olvasóközönség körében is. Hrabal és Páral írásai maradandó értékűeknek látszanak, ezt ma már az indulásuk óta eltelt tíz-tizenöt esztendő távlatából meg lehet állapítani, noha a jószemű olvasók előtt ez a maradandóság már az indulás esztendeiben sem volt kétséges. S van még egy érintkezési pontja a két író pályájának: Páral ugyanúgy nem az irodalom felől közeledett az íráshoz, mint ahogy Hrabal sem. Az 1932-ben született Vladimír Páral eredeti foglalkozása ugyanis vegyészmérnök s egészen a legutóbbi időkig folytatta szakmáját. Ostí nad Labem egyik üzemében, amely természetes környezetét képezi valamennyi Páral-műnek. Mert az indulásakor harminckét esztendős szerző ugyancsak nagy fába vágta a fejszéjét, mindjárt első regényével, az 1964-ben napvilágot látott Veletrh splneních píání (Teljesült kívánságok vására) című írásával. Ez a kisregény ugyanis öt kötetre tervezett ciklus darabja, s az éppen csak első lépéseit próbálgató szerző e ciklusban kívánta megörökíteni korát, szűkebb és tágabb világát, egyszóval mindazt, amire minden valamirevaló író vágyik. S az első kötetet gyorsan követte a második, és a harmadik. S noha már až első is felhívta az olvasók figyelmét a szerzőre, az 1966-ban megjelent Soukromná víchrice (magyarul Vihar a lombikban címmel jelent meg, jellemző alcíme egyébként: laboratóriumi jelentés a rovarok életéből) egyenesen világsikert aratott, ugyanúgy, mint az egy évvel később megjelent Katapult (ennek is sokatmondó az alcíme: „vasúti, hajó és repülőmenetrend a paradicsomba"), a 69-ben napvilágot látott Vrazi a milenci (Gyilkosok és szeretők) és a 71-es Profesionálni žena (magyarul: A százszázalékos nő). A legújabb (magyarul is olvasható) Páral-regényben Az ifjú ember és a fehér bálna (Mladý muž a bitó velryba, 1975) című „vegytani kiseposz"-ban ezt olvashatjuk: .......én azt egyedül nem tudom megcsinálni, az ember semmire sem képes egyedül, csak a halálra ... ahogyan Vik haldoklik. DE ÉN ÉLNI AKAROK ÉS KIFOGNI A BÁLNÁMAT." S még egy idézet (aligha lehetne érzékletesebben jellemezni, legalábbis ilyen rövid terjedelmű írásban a bonyolult párali problematikát e frappáns szentenciáknál), pontosabban egy René Creveltől származó mottó a Katapult-ból: „Nem merni végzetes." Miért izgalmasak és sikeresek a Páral-művek? Azért, mert a máról szólnak, akármilyen banálisa/) hangzik is ez a megállapítás. Páral abszolút hőse: a huszadik század harmadik harmadának a (kis) embere. A technikai civilizáció szorongatottja, pozitívumaival és negatívumaival. A Katapult szédelgő, nőtől nőig utazó „hőse" ugyanolyan jellegzetesen mai figura, mint a „vegytani kiseposz" Vik-je, „aki kiszáll a siker és karrier kocsijából", Editája, „aki mindenre hajlandó azért, hogy rajta maradjon", Nacfája, „aki három szerelmi csalódás után kiszáll a szerelemből" és Bretája, „aki türelmetlenül várja élete nagy szerelmét és feladatát", a maga „fehér bálnáját". Valamennyi Páral-regény színhelye, időpontja és tartalma többé-kevésbé megegyezik a vegytani kiseposz színhelyével, idejével és tartalmával, már csak azért is érdemes megjegyeznünk az alábbiakat: Színhely: Észak-Csehország. Ústí nad Labem, vegyigyár - a szerző regényeinek örökös színhelye. Idő: Napjaink, vagy ahogy a szerző mondja: „az időpont, amikor az olvasó éppen a kezébe veszi a könyvet". Tartalom: 29 (a szám esetenként behelyettesíthető a megfelelővel) forró nap, mely felforgatja a hősök életét, kiteljesíti sorsukat: fergeteges eseménysor és cselekménygomoly, amely néhány sorban nem, csak Páral robbanásig sűrített stílusában mondható el. VLADIMÍR PÁRAL: Már a lábtörlőn Áda csókja, és persze: - Mi van vacsorára? - Világos, hogy kocsonya, hiszen oly sokáig és olyan erőszakosan követelted minden szombaton, hogy a végén szertartás lett belőle. Joža körülfutkározza a vacsorázó Adót, ha hagyná. Áda kézzel szedné ki a tálból, nesze kanál, szalvétát a nyakába, elfogyott a hagymám, talán még egy kis cukrot az ecetbe, három gyerek nem adhat annyi munkát, mint ez az ember, óénjóistenem, örült Joža, hogy Adónak ízlik az étel, amikor már egy féltálnyit bekebelezett belőle. A csendes szobában megboldogult apuka órája ketyegett, és az utcán időnként áthajtott egy kocsi. A füles fotelban az állólámpa ajatt Áda szundikált piros köntösben a tíz órát várva, aztán felkelt: megállt a fotel mögött: — Mit olvasol? — ami azt jelentette: Hagyd már abba!, aztán: — Tíz ára van, cica - vagyis: Gyere lefeküdni!, és a tenyere már sürgetően dörzsölte a nyakcsigolyáit. Hát akkor bezárni a konyhaablakot, a szobában kinyitni a szellőztetőablakot, becsukni a lakásajtót, aztán a szombati higiénia: szájvíz, pesszárium, őszibarackkrém, alighogy lefeküdt, máris megérezte Áda kezét...- Cica ... — szerelem tízévi házasság után. — Óénjóistenem ... — sóhajtott Joža, hála a figyelemért, és köszönet a fáradságért. Az ébresztőóra nélküli vasárnap reggel persze azt jelenti, hogy korábban kell fölkelni, kicsit kitakarítani a lakást, és odakészíteni a székre Ada fehérneműjét: a szekrényből finoman illatozik a birsalma és a Coriolan pipereszappan. A csirkét természetesen megint paprikáson kell elkészíteni, legalább egyszer lehetne kínai módra . .. Ada délig az erkélyen szöszmötöl, valami nevetséges piros rudakat fabrikál, no, legalább nem csavarog el otthonról: aztán lemegy sörért, lentről mindig becsönget, Joža kinéz a konyhaablakon, és kiölti- rá a nyelvét, ezt a játékot évekkel ezelőtt találták ki, amikor az új lakást ünnnepelték, és abban az időben szokta meg Áda azt is, hogy már a lépcsőházban kortyol a sörből. Ebéd után elmosogatni az edényt, elkészíteni a játékasztalkát, és már jött is a három rövid csengetés, Nejtrék, kanasztaparti ... tulajdonképpen csak Ada meg Ida kártyázott, Jožának meg Jóskának a játék alkalmat adott arra, hogy elbeszélgessenek azokról a dolgokról, amiket mind a ketten szeretnek, és amikor a végén Ada Idával bemegy a szomszéd szobába, Joža Jóskával megáll a könyvszekrény rejtjeles modern szövegei előtt, amelyeket Joža annyira szeret az érthetetlenségük miatt, hiszen, ahogy Jóska mondja, a megértés a halál egy fajtája, aztán Joža rohan Ada után a konyhába, hogy a fásultságig megtömje magát. A portáról az udvaron át, fel a lépcsőkön, a második emeletre, a tejüveg-ajtósor mentén a 68-as szómhoz, a szekrény melletti falmélyedésben ráhúzza a ruhájára a fehér köpenyt, és ebben az előadói öltözetben leül Vilma kolléganővel szemben. — Szervusz, Joža. Hogy töltötted a hétvéget? — Ahogy mindig, szombaton nagytakarítás, vasárnap kanaszta Nejtrékkel. Hát te? — Ugyanaz zöldben. Szombaton nagytakarítás, vasárnap televízió Lukšíkéknál. A félkezű fiatalember odakészíti mind a kettejüknek a kísérőszelvényeket, azzal a nyilvánvaló vággyal, hogy felhívja figyelmüket ügyességére; Joža átül a kartotékhoz és Vilma az írógéphez, s időnként fel-felállnak a telefonhoz. — Mit eszel ebédre, paradicsommártást, palacsintát vagy székelygulyást?- Talán palacsintát. — ...sanzonénekesnő — mondta egy barátságos hang a rádióban —, akinek drámai életéből nem hiányoztak a mély árnyékok sem. Edith Piaf útja a 10