A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-24 / 21. szám

a nap felé, amely sohasem nyugszik le ... — Kérlek, kapcsold ki — mond­ta Joža, átült az írógéphez, és Vilma a kartotékhoz. Négykor Jožo megérkezett a térre, és elindult a főúton, ma aprólék lesz vacsorára, vett egy kiló rizst, nyolc üveg pilsenit, mosóport, Véra Linhartová Meg­­különböztetendő terét és ötven fillérért élesztőt, a térre már mózsányi táskákkal jött vissza, és hazavillamosozott; a csen­des lakásban csak apuka órája ketyegett. Előbb bekapcsolni a rádiót, aztán gyorsan, no, mit is, ja, igen: kipakolni a bevásárolt dolgokat, átöltözni, bedagaszta­ni a buktát, le a pincébe krump­liért, port törölni, áthúzni az ágyakat, és még mit is — meg­állni? Szó sincs róla, felporszi­­vózni. De hiszen tegnap porszí­vóztunk; mikor jön mór az az Áda? no, semmi, borzasztó po­ros ez a lakás, hát akkor fel­porszívózni, és persze újra letö­rölni a port, mert a porszívó fel­kavarta, esetleg még megcsinál­hatnám a ... lépések a folyosón, csengő, a lábtörlőn Áda csókja, és: — Mi lesz vacsorára? - De hiszen tudod, hogy hétfő van. A hétfő mögöttünk, és holnap be­megyünk együtt a városba! — Most jöttem — hazudta Áda ötkor a téren, sörszagú lehelet, még mindig jobb, mintha erőset inna; milyen jó táskák nélkül sétálni, a Savoyban szótlan va­csora kettesben. Brigitte Bardot előbb menekült az újságírók elől, aztán nem tudott meglen­ni nélkülük. — Egyáltalán nem ez volt itt a lényeg — mondta ingerülten Áda, mint mindig, neki persze csak Bardot nyújtóz­kodása volt lényeges a kamera előtt, nekünk viszont Masstroian­­nit tálalták, szőrös mellel, gon­dosan kigombolt pizsamakabát­ban. — Szervusz, Joža. Hót mit... — Gondolhatod... És te? — Ugyanazt.. . Vilma átült a kartotékhoz, és Joža az írógéphez, ma megint otthonülő napunk van, a térről a főúton át lappadt táskákkal, majd fene nehezekkel vissza a térre, a csendes lakásban csak apuka órájának ketyegése, előbb bekapcsolni a rádiót, kipakolni a bevásárolt dolgokot, megtöröl­ni a port, megállni? — Szó sincs róla. A füles fotelben az állólámpa alatt Áda piros köntösben az olvasmánya fölött bóbiskolt, és várta a kilenc órát, Joža lassan oivasott, és halkan suttogta Me­­líh Cevdet Andoy verssorait: A LEENDŐ. A protohippos a ló elődje volt, a dinotherium az elefánt elődje. Mi pedig elődei vagyunk A LEENDŐ BOLDOG EMBERNEK Holnap péntek, nagy bevásár­lás és szép nap, Áda majd se­gít a táskákkal, aztán szombat és vasárnap, szombatja és va­sárnapja A LEENDŐ BOLDOG EMBER­NEK Ada felkószálódott, mór kilenc óra lenne? Joža megérezte a tekintetét a tarkóján, de hát úgyis majd csak szombaton. - Hát akkor, jó éjszakát, cuki! - mondta Áda, beledőlt az ágy­ba, és már horkolt is. A füg­göny félrehúzott csücske mögött szúrós csillagok a sötétkék égen. Pénteken ötkor a téren Ada elvette Jožától az egyik tömött táskát, hazavillamosoztak, a fe­kete zomónclábasban fehér hab­fodrok hullámzottak a nyugha­tatlan sertéslábak forró, fényes bőrén, bágyadt hússzag. Joža csendesen mosolyog, Ada ma nem is olvasott, azonnal lefe­küdt. „hogy holnapra jól kialud­­ja magát!" - és Joža halkan dudorászik.- Hát mégis megértük a szombatot! — örült Vilma kol­léganő, át sem öltözött, azon­nal lement bevásárolni, a félke­zű fiú csak néhány kisérőszel­­vényt hozott, és Joža még le­ugrott tejfölért.- Hát akkor kellemes szóra­kozást ... - kuncogott aztán Vilma.- Köszönöm — nevetett Jo­ža —, neked is! A szombat a leghajszásabb nap, Joža boldog, bár estig meg sem áll, a kihűtött kocsonya olyan kemény, mint a paraffin, a felülete finoman opalizál, még felhígitni az ecetet, és gyorsan be a fürdőszobába lezuhanyozni, levágni a megkérgesedett bőrt a tenyerén, krém, talán egy kis púder, és a folyosón már hallat­szanak is Ada léptei, csengő, és még a lábtörlőn Ada csókja. - Mi van vacsorára? - és: — Mit olvasol? — és: — Tíz óra van, cica ... — Majdnem olyan, mint máskor, de Ada ma min­denbe valami bajlós ízt kever, néha a legnagyobb gondosság mellett is előfordult, hogy az ember elvét valamit, szájvíz, pesszórium, őszibarackkrém, mi­ért ilyen brutálisan és dühö­sen. . . ez inkább bosszú, mint szeretkezés. És Ada megfontoltan tovább rontotta a vasárnap délelőttöt, ez már untig elég, és az az ízet­len kokettálás Idával kártyázás közben, már több a soknál. Reg­gel Vilma kérdése: — Hát hogy töltötted a hétvéget? — és köz­vetlenül a váltás előtt Jóska te­lefonértesítése, hogy Ada megint együtt volt Idával. S végül Vilma is. — Ida kilé­pési engedélyt állíttatott ki ve­lem a fogorvoshoz ... - mondta mohón -, történt valami?... Joža az üres táskákat már az előszobában ledobta a földre, kihozott a konyhából egy széket, a mennyezet alatti fülkéből ki­ró ngatta Áda fekete bőröndjét, becipelte a szobába, és mint már annyiszor, megint becsoma­golta: ingek, zoknik, alsónadrá­gok, esküvői öltöny, ennél több­je nem volt, amikor tíz évvel ezelőtt összeházasodtak, a lakást mindig a feleségnek ítélik, és Joža valami hirtelen görcsszerű kábulatban kivitte a bőröndöt a lépcsőházba, becsukta az aj­tót, és a kulcsot benn hagyta a zárban. (részlet) (Zádor Margit fordítása) NEZVAL ZÁVADA Sem azelőtt, sem azóta nem volt még a cseh költészetnek egy olyan erős nemzedéke, mint századunk el­ső felében. Sova és Brezina, Bez­­ruč és Neumann, Hora és Biebl, Halas és Seifert, Hrubín és Hálán, Volker, Nezval és Zavada - párját ritkító névsor egyetlen nemzedéken belül. Két jubilánsunk, Vitézslav Nezval és Vilém Závada, véletlen folytán, igaz, hogy öt évnyi különbséggel de egyazon hónapban látták meg a napvilágot. Nezval 1900. május 26- án, Závada öv évvel később, má­jus 22-én, alig másfél hónappal Jó­zsef Attila után, akit oly nagyon szeretett, s akit oly hűségesen és kitűnően fordított cseh nyelvre. Azon túl persze, hogy egy hatal­mas nemzedékhez tartoznak, van is meg nincs is sok köze egymáshoz e két, oly különböző indíttatású s oly különböző mentalitású cseh költő­nek. Hasonlítanak abban, hogy mindketten baloldaliak voltak már indulásuk idején, a húszas-harmin­cas években, s ez a baloldaliságuk 1945, a felszabadulás után termé­szetesen vezette őket a szocialista realista költészet vizeire, a szocia­lizmus igenléséhez. Eltérnek viszont abban, hogy Nezval (egy falusi ta­nító fia) értelmiségi pozíciókról kö­zelített — Párizs, az avantgardizmus iskolájának közvetítésével (megte­remtvén a poetizmust, a szürrealiz­musnak ezt a jellegzetesen cseh, éppen Nezval által kezdeményezett és tökélyre vitt változatát) - a mar­xizmushoz, míg Závada, egyenesen beleszületett abba, lévén maga is munkásivadék. Ostrava-Hrabovón született, o cseh munkásmozgalom legsűrűjéből indult, s ott növeke­dett annak talán legjelentősebb cseh költőjévé. Ha kettejük bibliográfiáját néz­zük - maga egy kisebbfajta könyv­tárra való életmű. Különösen Nez­val írt sokat és sokfélét, ötvennyolc esztendős korában félbeszakadt pó­lyája majd félszázadnyi kötettel van kirakva. Nincs helyünk valamennyit fölsorolni, csak a legfontosabbakat említjük meg: Edison (1928), Sig­­lán času (Időjel, 1928), Sbohem a šáteček (Szervusz és jegykendő, 1934) Zpév mini (A béke éneke, 1950), Manón Lescaut (Dráma), és a Z mého života (Az életemből, 1959) című önéletírás. Vilém Závada máig egyik leg­fontosabb könyve mindjárt az első, még 1927-ben megjelent Panychída (Gyászünnepély) című kötete volt. Később a Povstaní z mŕtvych (Fel­támadás, 1946), a Mésto svetla (A fény városa, 1950), a Polni kví­­tí (Mezei virágok, 1955), és a Je­den život (Egyetlen élet, 1962) gaz­dagította az életművet. S ha Nez­­valtól korán búcsút kellett vennünk, nyilván a sors igazságosztó kegyé­nek tudható be, hogy a József At­tilával egyazon évben született Zá­vada még itt él közöttünk. Alkotó ereje teljében. Kívánunk neki erőt, egészséget az elkövetkező években is. -cs-Vilém Závada: FINISTERRE A világban hívó harangok csöngenek, várótermekben zsúfolva az emberek, városok örök ketyegése halkan cseng.' Minden út utak végtelenjét nyitja meg, míg egyszer a harangok végóránkat ütik s az egész világ egy ösvénnyé zsugorodik s az már semerre nem vezet. Azon az úton ide-oda kapkodunk, mintha most kéne elintézni száz bajunk, mintha az évek kifáradt kavicsában kinyílhatnának az éveid, tüzes virágnak. Aki a földnek ama végén áll meg, ellenében erős szél fúj. Meqtörik a nappal kékje, elhervad a nap fejéke, melledre fekszik ólomnehéz nyomat, s az állomásról már elment az utolsó vonat. Most már csak ama lóra ülhetsz, melynek patái benned ütnek, ám te vagy a lovas s a ló te, egyhelyben földhöz cövekelve. Már a nyeregben aliq tartod magad, a kantárt isteni lovad feiére dobod, és minden utak végén csak viteted magad. A ló csak üget. üget, a ló üget, s a nagy üveges szemek, a semmibe-meredtek. nézik a szürke szemeket, a halott holddal megezüstözötteket. Vitézslav Nezval: SZERVUSZ ÉS JEGYKENDŐ Szervusz és hogyha már többé nem találkoznánk szép volt csodálatos szép volt mégis elég Szervusz s ha valaha egykor még randevúznánk lehet hogy nem én megyek már hogy más jön épp Szép volt nagyon be kár hogy végesek a dolgok csönd lélekharang e bánat ismerős rég Hajócsengő sziréna zsebkendő piciny csók három-négy csöpp mosoly aztán az egyedüllét Szervusz és hogyha mór többé egy szót se váltunk zsebkendő-légies képeslap-egyszerű Emlék ici-pici maradjon csak utánunk s kissé elkóbító aranyfüst-életű S ha olykor láttam én amit nem láttak mások annál jobb fecskepár keresd az őszi fészket Megmutattad a délt hol dobozban lakásod a te sorsod az ég az én sorsom az ének Szervusz s ha valóban mindez utolszor történt annál rosszabb remény nem marad semmi kár Találkozunk-e még ne búcsúzzunk el önként Szervusz és jegykendő Vaksorsunk telj be már! (Cselényi László lordításai) 11

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom