A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-17 / 20. szám
„nuLifcSZETI SZÉPSÉGE RAGAD VALA EL.. (Gondolatok a Vétessék ki sióló szívem című balladagyűjtemény kapcsán) Eleve rossz kritikusi alapállásnak mondják, ha a bíráló a megmérendő alkotás létrehozásánál figyelmen kívül hagyott forrásokat hiányolja, ahelyett, hogy azt vizsgálná, mennyire sikerült a szerzőnek kitűzött céljait a felhasznált alapanyagból elérnie. Bár bizonyos szempontból vitatható ez az elv, a továbbiakban mégis megkísérlem tartani magamat hozzá, ami egy folklórgyűjteménnyel kapcsolatban nem is lesz tán olyan nehéz. Szinte felbecsülhetetlenül jelentős hozadéka a magyar néprajztudománynak Ág Tibor - Sima Ferenc: Vétessék ki szóló szivem című népballadagyűjteménye. A szlovákiai magyar néprajzi irodalomból (ha nem nagyképűség még ilyenről beszélni?!) valósággal kirobbant ez a kötet — bár jól tudjuk, hogy nagyon is hoszszú folyamat, kitartó munka lassan érő eredménye. A kirobbanáson nem a gyorsaságot, hanem azt a — tájainkon ezidáig megjelent hasonszőrű munkákkal szembeni — igény- és színvonalbeli különbséget, hatalmas mennyiségű, megbízható anyagközlést értem, amely e kiadványnak sikert is hozhat. No, de most már inkább „lássuk a medvét", ismerkedjünk meg közelebbről azzal a kötettel, amelynek bevezetésképpen ilyen nagy feneket kerítettem! Ág Tibor szűkszavú bevezetőjéből megtudjuk, hogy céltudatosan 1960-tól gyűjti tájainkon a népballadákat Vargyas Lajos ösztönzésére. Az eltelt idő alatt több mint ezer (!) balladaváltozatot rögzített magnetofonszolagra, s ebből a jelen kötetben százhatvankettőt közöl. Ez így leírva elég kevésnek tűnhet (mármint a közölt balladaváltozatok száma a gyűjtöttekéhez képest), s ezért nem árt a szerző jegyzetelési módszerére annyiban utalni, hogy ott feltünteti a nem közölt változatok legfontosabb adatait is, ezzel nagymértékben fokozva a munka használhatóságát és értékét a balladakutatók számára. A kötetben közzétett darabok természetesen a legszebb, legépebb variánsok — ami a nagyközönség számára is élvezhetővé teszi a kiadványt. Teljességgel kimaradtak a nagyon töredékes, illetve kiforratlan, túlságosan ponyvaízű balladotípusok (aSzerző ezeket néhány példán keresztül a bevezetőben mutatja be). A továbbiakban a népballadák mai életéről szól még „néhány szót" Ág Tibor. Valóban csak néhány szót, amit menten nehezményezek is. Ha a szerző nem hozta volna szóba, akkor a fentebb említett elv alapján most talán nem hiányolnám (legfeljebb mint jövőbeli feladatra utalnék rá!), lévén a kiadvány teljességgel adatközlő jellegű. Ami ugyan nem zárná ki a népballadák mai életéről egy igényes tanulmány közlésének lehetőségét — de nem is igényli feltétlenül. Szinte értelmetlenül elnagyolt képet kanyarít hát a szerző a témáról, aminek magam még az okát sem lelem. Ugyanis, ha a nagyközönségnek szánt tájékoztatásul íródott volna, akkor jogosan hiányolhatnék még jó pár útbaigazítást a népballadákkal kapcsolatban, ami egy laikusnak jól jönne a kötet forgatása közben, de ott nem találja meg. Arra gondolni sem merek, hogy ezt is a szakembereknek szánta volna a szerző, hiszen akkor a kötet lényegét jelentő balladaközlések és eközött áthidalhatatlan igénybeli szakadék tátong! Ne is keresgéljük most az okát, úgysem ez visz előbbre. Csupán föl szeretném hívni a figyelmet az efféle kutatások fontosságára. Sót, hova tovább, ezek a kutatások lesznek a legfontosabbak, hiszen új ballada típus fölbukkanása már nemigen képzelhető el, kimagasló esztétikai értékű variánsokat is mind ritkábban gyűjthetünk, a további terepmunkákkal - hála többek között a szóbanforgó kötetnek is! — már az elterjedési térképek sem fognak jelentős mértékben alakulni ... Szinte egyetlen feladatunk lehet még: a népballadák mai életének (mór-már azt írtam: utóéletének) a megfigyelése, fokozatos kihalásának a szakszerű rögzítése. Nagyon szomorú és elkeserítő ez, de — mit tagadjuk! — így van! Faragó Józsefnek még megadatott az a szerencse, hogy nem is olyan régen Moldvában a népballada születését is „meg tudta fogni” — mi már legfeljebb a kihalását kísérhetjük itt nyomon. De térjünk vissza az előszóhoz, amelynek hátralevő néhány sorából még megtudjuk, hogy a közölt népballadák nagy része Ág Tibor gyűjtéséből származik, s csupán tizenhármat rögzített magnetofonszalagra Sima Ferenc, egyet pedig Mórocz Károly. A balladák szövegét a hangfelvételekről Sima Ferenc jegyezte le. A közlésre került népballadókat az érdeklődő a következő öt fő csoportba tagolva találhatja meg: 1. régi (középkori) balladák; 2. balladaszerű régi ének; 3. betyárballadák; 4. új balladák; 5. XVIII-XIX. (XX.) századi ponyva balladák. Ma már szinte közhelynek számít, hogy a népdalok, -balladák stb. csupán dallamukkal együtt alkotnak egységes egészet, csupán így értékelhetőek szakszerűen. Ez az elv Vikár Béla, Bartók és Kodály működése óta válik lassan-lassan közismertté, de a gyűjtők körében már régebben is föl-fölbukkan szórványosan. Az egyik legkorábbi utalás erre Pap Gyulától származhat, akinek gyűjteménye már csak azért is figyelemre méltó, mivel közvetlen szomszédságunkban — Salgótarján vidékén — jegyezgette szorgalmasan a népköltészeti alkotásokat. Az 1865- ben megjelent kis palóc népköltési gyűjteménye előszavában így ír: „íme mily hasznot tenne a Kisfaludy Társaság nemzeti zenészetünknek, ha gondoskodnék a különböző lokalitások szerint a dallamok hangjegyre tevéséről! Hogy zeneszerzőink, kik többnyire városon lakva hallhatnának olykor-olykor egy kristálytiszta hangot á nép ajkairól s istenesen neki feküdhetnének a népzenészet tanulmányának! Bizonyára sok gyöngy vesz így el a feledés tengerében. Aztán a népköltészetben a dallam annyira össze van forrva a szöveggel, hogy egymás nélkül nem is boncolandó. Egyik kiegészíti a másik hiányait, eltakarja fogyatkozásait s mint férj és feleség csak együtt képeznek egy testet és egy lelket!" Kottákat neonban még ő sem közöl, ami könnyen magyarázható, hiszen ahhoz bizonyos fokú speciális zenei képzettség is szükséges. Ez utóbbi szinte teljes hiányában engem is „csak" — Nagy Lajos szavaival élve — a balladák „költészeti szépsége ragad vala el". A legizgalmasabb kérdések a régi stílusú balladáknál vetődnek föl. Ez az a réteg, amellyel - a kutatók napjainkig a legtöbbet foglalkoztak, amely a legtöbb vitára adott alkalmat. Az egyik ilyen sokat elemzett, vizsgált darab a Falbaépített feleség (közismertebben Kőműves Kelemenné) balladája, amely öt balkáni nép (görög, bolgár, albán, román, szerb-horvát) és a magyarság körében ismert. A legfőbb kérdés a balladával kapcsolatban több mint egy évszázada foglalkoztatja a kutatókat, s abban merül ki, hogy eldöntsék: tulajdonképpen melyik néptől is származik elsődlegesen. A polémia végső soron már 1863-ban kezdődik azzal, hogy Kriza János a Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményében közli a ballada egy variánsát. A kötetről a következő évben a román Julián Grozescu írt egy támadó cikket a Fővárosi Lapokba — Egy pár székely vadrózsáról címmel —, amelyben Krizát plagizálással vádolja. Most nem lehet célom az évekig tartó - hol finomabb, hol kiélezettebb hangú — polémia ismertetése. A végeredménye mindenesetre az lett, hogy Krizát „fölmentették a vádak alól", s — a mindkét nemzet körében meginduló heves gyűjtési lóz eredményeként - kiderült, hogy mindkét oldalon (sőt, ma mór tudjuk, máshol is!) megvan ez a típus. A máig szűnni nem akaró vita ezt követően alakult így: a ballada melyik néptől származik elsődlegesen, s mi volt az átadás-átvétel útja. Tudtommal három elmélet él jelenleg a származással kapcsolatban. Az egyik szerint — a magyarok honfoglalás előtti kaukázusi kapcsolatait is figyelembe véve (ott tudniillik jó párhuzamai vannak balladánknak I) — a magyarságtól terjedt el délkelet felé. Egy másik szerint éppen fordítva: a Balkánon széltében ismert típus a románoktól sugárzódon volna szét. A harmadik — szerintem leghihetőbb - változat az, amely szerint a dévai görög telepesek honosították volna meg Erdélyben. Mindhárom elképzelés képviselőinek vannak megfontolandó érvei, s hogy a vitából melyik kerül ki majd győztesen, arra még várnunk kell egy ideig. Most azonban lépjünk gyorsan tovább. Kilátástalan vállalkozás lenne mindegyik balladáról külön-külön írni, hiszen mór egy típus kapcsán is annyi kérdés, probléma fölvetődhet, hogy körüljárásuk oldalakat venne igénybe. Hadd vessek föl azonban A házasuló királyfi balladatípussal kapcsolatban egy problémát! Ág Tibor a jegyzetben (421. o.) azt írja, hogy a balladának „külföldi párhuzamai nincsenek*. Értesülését — mint a jegyzetek majd mindegyikében - valószínűleg Vargyas Lajos alapművébő! merítette (A Magyar népballada és Európa l-IL, Bp. 1976), ami nem is lenne hiba (bár utalhatott volna ró!), ha teljességgel tévedhetetlen forrás lenne az idézett mű. Kétségtelenül a legjobb nagyszabású összefoglalása ez a témának, de azért Vargyas Lajos sem ismerhet minden egyes párhuzamot! Legalábbis a szlovák anyagot nekünk kéne jobban ismerni! Ezt azért most mondom, mivel a szóbanforgó balladával kapcsolatban említi Katona Imre (A magyar folklór, Bp. 1979, 179. o.), hogy a szlovákok körében is ismert lenne. Értesülésének forrását azonban — sajnos — ő sem jelöli meg. Ez a mozzanat — függetlenül attól, hogy ebben a konkrét esetben kinek van igaza - arra figyelmeztet bennünket, hogy ne feledkezzünk meg az összehasonlító vizsgálatokról sem! Gyorsan továbbhaladva ugorjunk csak a kötet végén található jegyzetapparátushoz, ahol minden egyes balladatípussal kapcsolatban a legfontosabb tudnivalókat leljük. Ez a korszerű közlési mód csak előnyére válik a kötetnek! A jegyzetekben ezen kívül még a ballada első lejegyzésére, elterjedésére, eredetére stb. vonatkozó utalásokat találunk. Ezek azonban csak tájékoztató jelleggel bírhatnak, mivel nem látszik rajtuk a szakirodalom módszeres feldolgozásának az igénye, s adatainak forrását sem mindig jelöli meg a szerző. Erre az ingadozó színvonalú jegyzetelési módra csak egy — sajnos könnyen szaporítható - kiragadott példát: A szeretet próbája típussal kapcsolatban három szlovák forrást is fölsorol (pontosan, az oldalszámot is megadva!), amelyekben párhuzamokat találhatunk a magyar változatokhoz (420. o.). A következő típusnál (Révészek nótája) viszont csak annyi megjegyzést tesz, hogy „változatai számos európai népnél megtalálhatók". Hót ebből bizony nem sok derül ki; még az sem, hogy honnan szerezte értesülését Ág Tibor. Csupán, ha Vargyas Lajos idézett művét ütjük föl (II. kötet, 503. o.), akkor tudhatjuk meg, hogy balladánknak francia, spanyol, portugál, görög, dón, német, román és részben lengyel változatai ismertek. „Végső fokon minden részletkutatásnak, minden jelenségvizsgálatnak a mago eredményeivel az egész rendszerben rejlő összefüggéseket kell kitapogatnia, s bármilyen úton induljunk is, a struktúra összefüggéseit, törvényszerűségeit kell látnunk" — írta Ortutay Gyula csaknem fél évszázada a Székely népballadák előszavában. Ez az előremutató elv érvényes a fentebb ismertetett kötetre is. Ág Tibor hosszú gyűjtőmunkával ugyanis megsokszorozta a tájainkról eddig fölgyűjtött balladák mennyiségét. A kiadvány szervesen illeszkedik az összmagyar balladakutatás rendszerébe nagymennyiségű, megbízható anyagközlésével. A kötet legfőbb érdeme tehát a hatalmas tömegű új anyag felszínre hozása. A balladákhoz fűzött kommentárok — véleményem szerint- már kevésbé sikerültek, ami semmit nem von le az anyagközlés értékéből, s a szakszerű, tágabb összefüggésrendszerbe való helyezést tekintsük egy eljövendő feladatnak. LISZKA JÓZSEF 14
