A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-10 / 19. szám

I Prága különleges város.

Különleges mert szép, mert I gazdag történelme van, mert a I város szíve a korszerű színdinamika törvényeit követő tömb- I rekonstrukció ellenére is hazánk I egyik legszebb belvárosa maradt; de azért is, mert újonnan I létesített középületeinek többsé- I ge és a lakótelepei is szépek.

A műépítészek szerint Prágáj nak sok-sok rokon vonása van I Béccsel és Budapesttel, de még j Rómával, Velencével s Athénnel I is. A Libuše és Pfemysl alapítot- J ta város kockaköves utcáit, híd- I jait járva lépten-nyomon a tör- I ténelem szele érinti meg az em- I bért. Hát még ha fölsétál a I Hradzsinba s onnan pillant le I a Moldva partjára! Rövid szem- I lélődés után kirajzolódni látszik I a város ősi, román stílusú alaprajza, amit a gótikus és a rene- I szánsz stílus töltött meg szebb- I nél szebb épületekkel, a barokk j pedig mindezt ki is díszítette .. .

Letekintve a várból, az ember szeme elé terülő látvány egy falevélhez hasonlít. Egy tavaszi pompában viruló fa lombkoronájáról leszakított és a földre terített óriás-falevélhez, amelynek örökmozgó sejtjeit a nyüzsgő forgalom, a sürgölődő sokaság alkotja. És elég két-háromszor körbepillantani a Károly-híd, az Óvárosi téren álló Orloj vagy a Vencel tér felső csücskét záró Nemzeti Múzeum kupoláinak látképén, és az ember máris megszereti ezt a várost, otthon érzi magát kolostorokkal s udvarházakkal, kápolnákkal és sörözőkkel, vendégfogadókkal s egykori kézművesboltokkal szegélyezett utcáin - és vissza-visszavágyik ide.

Ha jól emlékszem, húsz-huszonegy évvel ezelőtt jártam először Prágában. Akkor is tavasz volt, kellemesen langyos szellőben nyújtózkodtak a rügyeiket bontogató fák. A forgalom már akkoriban is nagy volt, a villamos váltig csengetve, lassan siklott velünk a pályaudvartól a főtér felé. Az első percekben kandi gyerekszemmel bámultam kifelé a csilingelő jármű ablakán, de aztán nyomban megértettem, hogy részemre mindaddig a világ legnagyobb városának tűnő Bratislavánál is mesésebb, igazi nagyvárosba vezérelt sorsom. És most újra — azóta már ki tudja hányadszor - az óváros szűk utcáiban lépdelek, a Károlyhídon, ezen a hatszáz éves műemlék hídon ballagok s azon tűnődöm: vajon miért van az, hogy rohanó életünkben egyre inkább odafigyelünk városaink régmúltjára?. . . Kérdőn pillantok a hídkorlát peremén álló kőszobrokra, ám a szobrok — akárcsak a világ valamennyi sarkán —, Prágában is némák. Bár épp ez a némaság rejti magában a remélt választ. Azt, hogy a kövek tanúságából sokminden kiolvasható, hiszen éppen a mélyen hallgató emlékek a legomlékonyabbak; és ha nem rest az érdeklődő akarat, akkor még a szirtek messze pillantó j ormainál is beszédesebbek., A történelem okos tanítása, hogy j vallomásra bírható akár a jeltelen föld is, ha ragaszkodó tudnivágyás tesz valakit illetékessé a kérdezésre.

Prága kőtömbös emlékei szívesen vallanak a múltról, elvégre ősidők óta igazi csillagfókusz a Bécstől Lvovig, Poznantól Belgrádig, Nürnbergtől Várnáig vezető utak kereszteződésében. Történelmi utak metszéspontja, ahova igazak és hamisak mindig bizakodva igyekeztek az évszázadok szerencseforgató tolongásában. Ezt a gazdag, színes és érdekes várost meg nem kerülhették kevély nemzetségfők és ősi királyok, lomha szekereken érkező kalmárok és lengyel ritterek. Csoda hát, ha a belváros utcáiban még ma is ott érződik a

12