A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-10 / 19. szám

kiderült, felemelte a fejét és sunyin elvigyorodott:- Bizony ilyesmi is meg­történik az emberrel, Alek­­szandr Nyikolajevics, - kezd­te rá és megvakarta a füle tövét. — Egyszer kifüstöltük a germánokat egy tanyából. Egy kis hordó maradt ott utánuk. No, hát mi elkezd­tünk vitatkozni, mi lehet a hordóban, vodka-e vagy de­naturált szesz? Ugyan, mit veszekedjünk, mondom a cim­boráknak, én feláldozom ma­gamat, kár lenne értetek, házas emberek vagytok. Jó kiadós kortyot húztam belőle, mondom, ha meg van mér­gezve, ne kínlódjak sokáig. Hát, csak könnybe lábad a szemem, torkomba szorul a lélegzet, alig hápogok — a cimborák meg egyre nyag­­gatnak, mondd már, Sztye­­pan, vodka-e vagy spiritusz? Az anyjuk fasiszta keservit, gam is gondoltam erre. Fjo­­dorovot ajánlanám. Tapasz­talt, régi párttag... Ö, a párt, az minden - sóhajtott fel kis idő múlva. - Mit gon­dolsz - tért rá hirtelen a te­­geződésre —, hogy a párt nélkül megszületett volna Repkin? Nem, soha! Csak ott nőhettek fel ilyen emberek, ahol a párt él és működik. Én sem kaptam pontos inst­rukciókat, mit tegyek; de te még kevésbé. Ugyanakkor azonban - tárta szét a kar­ját - megálltuk a helyünket és egymásra találtunk, mert mindkettőnket ugyanaz az eszme vezérel! Száraz, fojtó köhögés tört fel a torkából, aztán folytat­ta :- A tagsági bejelentő la­podat felküldöm Moszkvába. A ti elvtársaitokhoz. Az ajtó hirtelen felpattant, és egy nagy cserépfazékkal JÖVÖK hát nem politúrt tettek abba a hordóba! Szaburov hörpintett a vod­kából és nevetve mondta:- No, eredj, keresd meg azt a kandúrt! Besötétedett. Nálepka rá­gyújtott a pipájára, letette a szemüvegét és Szaburovhoz fordult: — Még valami nyomja a szívemet, tábornok elvtárs. Mikor tanítóskodtam, hébe­­korba jól esett megbeszélni ezt-amazt a régi kommunis­tákkal. Látta a csodálkozást Sza­burov arcán, és élénken hoz­zátette :- Nehogy azt higgye, tá­bornok elvtórs, nem félek a felelősségtől, de szeretném, ha egy politikai megbízottat rendelne mellém. Egy szovjet embert. Szaburov gyöngéd, meleg pillantást vetett rá és meg­szorította a kezét: — Jól van, Ján, már ma­az ölében az ünnepélyesen mosolygó Sztyepan döcögött be a szobába. A hold éppen akkor kacsintott be az abla­kon, és Szaburov tréfás fe­nyegetésre emelte fel az ujját:- Ejnye, ejnye, Sztyepan, úgy látom, hogy te nem is a kandúr, hanem a hold után igazodsz - bökött fejé­vel az ablak felé.- Meglett ám a kandúr! - jelentette Sztyepan büszkén és elégedetten. — Mikor Mongóliában jártam ... Szaburov hangos nevetésre fakadt: — Mit akarsz mindig azzal a Mongóliával.. . ? Megint bekapta valami hal a lova­dat? — Ilyesmi is megesett már az emberekkel - komolyodott el Sztyepan —, de most nem lódítok, tábornok elvtárs. Élt ott, tetszik tudni, egy igen öreg asszony, talán százötven esztendős is lehetett már akkor, és mindig csak hold­világnál vacsorázott. Nos hát, gondoltam, magának is el­kelne az ilyen hosszú élet. Szaburov Náiepkára nézett és egyszerre mindketten olyan harsány hahotára fa­kadtak, hogy rengett belé a szobácska. (részlet) (Soós István fordítása) 1980. március 31-én elhunyt Vladimír Hőtan, a huszadik századi cseh költészet kiemelkedő alakja. VLADIMÍR HOLAN versei Szavak barlangja Csak akkor Büntetlenül a bátor fényhozó fiú Nem rémített a démon, nem léphet a szavak barlangjába. Azt se tudja, ha köröm este, karom virradata. hova került. Fiatal és nem tud a fájdalomról. Megszökik, idétlen mester, nem jut be soha, s arról dadog, hogy kiskorú még e század . Szavak barlangja! Mert csupán az igazi vállalja el a szörnyű próbát odabenn: a szárnyakat a gravitáció ellen feszíteni, s kímélni azt, akit lehúz a föld ... Szavak barlangja! Csak az igazi tér vissza majd a benti némaságból, megöregedve, s a nyílás előtt rálel a világ kitett gyerekére ... Nem rémített az angyal, ha önmagát festette önmagára. Az antik isten a trágyadomb fölött nem volt félelmetes. A fenevadak jámborak voltak és ismerősek, nem tagolta érzelmeit a féreg. Szelídségem akkor vadult csak el, mikor megismerte az embert. A költő halála Utolsó vágya nem volt bonyolult: mint egy gyerek, a kéményseprőtől kunyorólt volna levelet. Utolsó mozdulata egészen egyszerű volt: ledobta a kórházi lepedőt, amelybe egy terpeszben álló nő figurája volt beleszőve. Utolsó meztelensége egészen egyszerű volt: nem csókolta meg senki, erre már nem adtak ki koldulási engedélyt sem. Utolsó tekintete egészen egyszerű volt: olyan beismerő, hogy nem volt bátorsága senkinek megmondani, hogy minden férges az idén. Utolsó emléke egy valaha és valahol látott, ködös, szeptemberi reggel emléke volt, a ködből előbukkanó, befejezetlen, állandó, leghűségesebb vöröses meggyfagally ... Székely Magda fordítása Fotó: E. MEŠKOVA 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom