A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-10 / 19. szám
MILOŠ KRNO KORTÁRSAINK 1922. július 25-én született Bratislavóban. Késmárkon (Kežmarok) érettségizett, majd jogot végzett o bratislavai egyetemen. Részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben, amely — miként azt művei tanúsítják — életre szóló élményt jelentett számára. A felszabadulás után előbb Kassán (Košice), majd Bratislavóban volt a Pravda szerkesztője. Az 1946-1953-as években Moszkvában dolgozott a csehszlovák nagykövetség első titkáraként. Később a Szlovák írószövetség titkára és az Obzor socializmu című folyóirat főszerkesztője volt. Jelenleg a Szlovák Állami Filmgyártó Vállalat Központi Igazgatóságán dolgozik, s több játékfilmnek is szerzője. A szlovák irodalomba versekkel lépett, több verskötete jelent meg (válogatott verseit Básne — Versek címmel adta ki 1976-ban). Művészetének alakulására főleg a felkelés élménye volt jelentős hatással. Prózaírói tevékenységét 1946-tól számíthatjuk. Legsikeresebb művei közé tartozik a Nálepka kapitányról szóló regénye, a Vrátim sa živý, (1958; Visszajövök, 1960), amelyért Fraňo Króľ-díjat kapott. A regény színtere a fasiszta megszállók terrorja alatt szenvedő Szovjetunió délnyugati része. A németbérenc, klérofasiszta szlovák kormány egy hadosztályt küld az orosz frontra, hogy a németek oldalán harcoljon a Szovjetunió ellen. A hadosztály egyik tisztje Ján Nálepka, aki az első kedvező alkalommal élve, összeköttetésbe lép a partizánokkal, később pedig csapattestének egy részével átszökik hozzájuk és mint a szlovák partizánegység parancsnoka harcol a fasiszták ellen, míg Ovrucs városka elfoglalásakor el nem éri az ellenség gyilkos golyója. A partizánharcok és az ellenállás témája bukkan fel Krno további könyveiben, a Jastrabia poľana (1963; Héjarét), a Ťažká hodina (1965; Nehéz óra), a Kým dohorela cigareta (1968; Míg végigégett a cigaretta) című elbeszélésköteteiben és a Hra so smrfou (1971; Játék a halállal) című regényében is. A Hory čierne (1974; Fekete hegyek) című elbeszéléskötetét a Szlovák írószövetség díjával és az Antonín Zápotocký-dijjal jutalmazták. 1976-ban jelent meg Míľový krok (Mérföldes lépés) című regénye, amely tulajdonképpen egy trilógia befejező része: két korábbi regényének - a Dve cesty (1953; Két út) és a Lavina (1954; Lavina) címűnek — a folytatása. A Két útban és a Lavinában az író elsősorban a vidéki élet szociális problémavilágával és a felkeléssel foglalkozott, a Mérföldes lépés cselekménye pedig a jégtörő február évében, 1948-ban játszódik. Miloš Krno nemcsak a felnőttek írója, hanem a gyermekeké is: a legifjabbaknak szóló művei közül megemlítjük a Sivá vlčica (1967; Szürke nőstényfarkas) és a Čo videl pán horár v lese (1968; Mit látott az erdész úr az erdőben) című meséjét, amelyek a természetet viszik ember-, illetve gyermekközeibe. Krno ezen kívül műfordítóként is ismert: főleg a grúz, az örmény, az orosz és a német költők műveit tolmácsolja a szlovák olvasóknak. - v -A nyitott ablakon át beáradt a fülledt, nyári est lehelete. A tölgyfaasztalra ragasztott két szál gyertya fölött éjjeli lepkék röpdöstek. Rengeteg légy álmosító zümmögése hallatszott a füstös, ólomsúlyú levegőben.- Vesse le a zubbonyát, Repkin elvtárs - fordult Nálepkához Szaburov tábornok és kigombolta az inge gallérját. - Ez a pállott, forró pára itt a mocsarak fölött nem is érdemli meg a levegő nevet. De legalább - kopogtatta meg az asztalt a keze bütykével —a fasisztáknak minden hajaszála égnek áll, ha csak rágondolnak is! Nálepka a szék támlájára kanyarította a zubbonyát, zsebkendőjével megtörölgette felhevült arcát és megigazította a pápaszemét. Körüllengték a múlt emlékei, mint megannyi régi álom. Észrevette, hogy a tábornok le nem veszi róla a szemét, és az az érzése támadt, hogy még nem mondott el mindent.- Beszéltem önnek az életemről, tábornok elvtárs — kezdte rá halkan és elgondolkozva. - Igen - mosolyodott el a háború után szeretném odahaza megalakítani az első kolhozt. — Ez további harcot jelent — szakította félbe Szaburov —, harcot az emberek lelkivilágának átalakításáért. Hosszú éveken át voltam egy kolhoznak az elnöke, higaye el nekem, hoay sokkal .nehezebb dolog új eszméket ültetni az emberek agyába, mint a fasisztákat ütni. Vodkát töltött a pohárkákba, megkínálta Nálepkát és felsóhajtott;- Háború, háború ... Mikor már nem bírtuk feltartóztatni a Kijev ellen irányuló nyomást, azt az utasítást kaptam a párttól, hogy szervezzem meg az ellenállást a front mögött. Kilencen fogtunk hozzá, puszta kézzel. Úgy bizony. Egetverő harsoaással kezdtük - csapott öklével az asztalra —, szédítően vakmerő akciókkal, hogy mindenki lássa és hallja: itt hatalmas erő dolgozik. Aztán egyre szaporodtunk, gyara- Dodtunk, és ma már - tárta ki a karjait —, ma már a fasiszták egész hadosztályokat kénytelenek bevetni ellenünk, s még így sem bírnak velünk. Egy szálfa termetű, vállas partizán lépett most be a magányosan álló ódon vízimalom szobácskájába. Nálepka az első pillantásra megállapította, hogy csavaros észjárású, mókás legény áll előtte. Huncut mosoly játszadozott a szája körül a hatalmas, borvirágos orr alatt, csillogó szürke szeme pillantásában is pajkos ravaszkodás bújkáit.- No, mi az, Sztyepan — morogta Szaburov —, hozod már azt a vacsorát?- Mindjárt, mindjárt, tábornok elvtárs! Szaburov a levegőbe szimatolt és a nyitott ajtón át megérezte a sülő báránypecsenye fűszeres illatát. Ráripakodott Sztyepanra:- Hiszen már érzem a szagát! Miért nem tálalsz? Sztyepan sokáig késlekedett a válasszal. Zavartan váltogatta a lábát, dörzsöfgette a kezét, aztán seszínű, napszítta szemöldöke alól Szaburovra sandított.- A vacsora kész lenne, tábornok elvtárs, de még nem hozhatom. Szaburov bosszúsan rántott egyet a vállán: — Miért? — Eltűnt a kandúr, tábornok elvtárs, mintha a föld nyelte volna el. Tetszik tudni, - emelte égnek a szemét -, kár lenne a szomszédék szukájáért. Gyönyörű szuka, tábornok elvtárs. Nálepkának sehogyan sem fért a fejébe, mit beszél össze-vissza ez a Sztyepan. Bárány, kandúr, szuka ... Mi az ördögöt akarhat? Elmosolyodott és elhűlve nézett Szaburovra. Sztyepan észrevette Nálepka ámuló pillantását, büszkén felvetette széles, kiálló pofacsontú fejét és kibökte: — Könnyű azt mondani: add azt a vacsorát — de ki felel a parancsnok életéért, ha nem én? Szaburov elnevette magát Miloš Krno és tenyerével a combjára csapott:- Tudja, Ján, az úgy van. Sztyepan a kandúr nélkül egy falatot sem ad ennem. Csak a kandúr után, ha az megkóstolta és nem fordult fel az ételtől. Sztyepan sértődötten elfordult, szeme villámokat szórt. Mérgesen vonogatta széles vállát és nyersen odavetette:- Tudom, mi a kötelességem, Alekszandr Nyikolajevics! Lehorgasztotta a fejét, homloka ezer ráncba futott, valamit dünnyögött és kiment a szobából.- Csodabogár - nevetett Szaburov. - No, majd kibékítjük. Tudja, kedves Ján, ez az ember maga a megtestesült éberség. Eh, Sztyepan, Sztyepan! - helyezkedett el kényelmesen a székén. - Bizony egyszer - folytatta elboruló pillantással - embereim közül néhányon az életükkel lakoltak könnyelműségükért. Egy kútra jártunk ivóvízért. Utánunk még hárman merítettek belőle — ketten közülük elpusztultak. Kiderült, hogy a kulák házigazda mérget szórt a kútba. A fasisztáktól kapta a mérget. Később bevallotta, hogy eredetileg nem állt szándékában megmérgezni a kutat, de az egyik emberünk ellopott tőle egy tál lépesmézet, hát feldühödött. Tiltjuk ugyan a tolvajlást - itt rájött a köhögés -, tiltjuk, de mégis megtörtént. A kulák meg ... Sztyepan állított be nagy morcosán, és komoran összeráncolt homlokkal kérdezte:- Ecetes gombát vagy uborkát hozzak, tábornok elvtárs?- Ezt is, azt is, Sztyepan - mosolyodott el Szaburov. és vodkát töltött neki egy pohárba. - No, ne haragudj! Gyere, hajtsd föl! Sztyepan halálosan komoly ábrázattal megtörülte a száját az inge ujjával, felhörpintette a vodkát, aztán egy csipetnyi kenyeret tett a szájába.- Ide hallgass, Sztyepan - kacsintott rá Szaburov -, hogy is volt csak azzal a politúrral? Sztyepan arca lassanként 10
