A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-29 / 13. szám

DOBOZY IMRE Dobozy Imre (1917) azon írók sorába tartozik, akik az élet nyersebb oldalát, küzdelmesebb, konfliktusokkal telített valóságát hosszú esztendőkön át az újságírói, pontosabban a riporteri munka közben ismerték meg. Az 1950-es évek történelmi változásait falvakat járó riporterként élte át, és szemtanúja volt mindannak, amivel a mező­­gazdaság szocialista átalakítása járt. Szociográliai hitelességű írá­sainak tanulságait később, évtizedek múlva, már íróként hasznosí­totta. Talán senki sem ismeri Dobozy Imrénél jobban a változó falu változó embereit. Amit a riporter nem írt vagy nem írhatott meg, mivel csupán pillanatképet kellett készítenie egy-egy falusi mozzanat­ról vagy változásról, azt az író tette történeteinek témájává, az el­beszélés sűrítésének, általánosításának módszerével. Egyik nyilatkozatában így vallott:- Korunk paradoxona vagy talán csak annak látszik: miközben fokozatosan megteremtjük, már a mezőgazdaságban is, a fizikai munka könnyítésének feltételeit, fokozatosan meg kell szűntetnünk minden „könnyítést", kényelmességet a gondolkozásban, az emberi tudat szférájában. Ez a folyamat érdekel, bármilyen műfajban dolgo­zom. Hogy az ember, akarattal, kínlódással, újra-újra nekilendüléssel és növő öntudattal miként teszi alkalmassá magát arra, hogy ebben a nagyon bonyolult világban mégis megállja a helyét. Dobozy Imre műfajai: az elbeszélés, -sok esetben a riportnovella, a színdarab és a film. Minden műfajban a cselekvő-küszködö embert ábrázolja. Egyik fő témája a második világháború harcaiban részt vevő katona személyisége, a nemzeti lelkiismeretvizsgálatot végző nemzedék egyedeinek leírása. Legsikeresebb könyve, a filmvászonról még inkább ismert szati­rikus történet, A TIZEDES MEG A TÖBBIEK. Ebben egy honvéd­tizedes „meséli" el kalandjait, a kiszolgáltatottság és a tehetetlen­ség kíméletlen helyzeteit, amelyek 1944-ben a katonai összeomlás komikumába csapnak át. Dobozy Imre nemcsak Íróként, hanem irodalompolitikusként is szívén viseli az új magyar irodalom ügyét. Előbb a Magyar írók Szövetségének főtitkára volt, majd Darvas József halála után a szö­vetség elnöke lett. Irodalompolitikusként így vallott a jelenkori tár­sadalmi változásokat oly szeizmografikus hűséggel követő irodalom sajátosságairól:- Ha a magyar irodalom legjellemzőbb vonását akarnám meg­fogalmazni tömören, ezt mondanám: irodalmunk szenvedélyesen keresi, és egyre több alkotásban meg is leli, realizálja a szocialista valóság összetettebb, árnyaltabb, magasabb szintű ábrázolásának módját és eszközeit. A magyarországi irodalomkritika Dobozy Imrét ama irótipus talán legmarkánsabb képviselőjeként tartja számon, amelyet a „közéleti Író" elnevezéssel szokás illetni. Azok közé tartozik, akik nemcsak természetes létformaként vállalják a közéletet, hanem a művészi alkotó folyamat egyedül lehetséges ihletforrásaként is. TÓBIÁS ÁRON A zötyögdi szövetkezet paj­tájában kigyulladt egy nyaláb szalma. Az égő szalmacsomón kívül a paj­tában tartózkodott még egy öreg rosta, egy rakás műtrágya, egy halom üres zsák meg egy tele benzineshordó. Ha a tűz eléri a benzint, iszonyú bajok lettek volna Zötyögdön. Ezekben a vészterhes pillana­tokban ott tartózkodott a közel­ben három férfiú is. Kovács Já­nos, Tuskó András, Hozom Ber­talan. Egy szemtanú, Sós Lajos, zötyögdi születésű, nőtlen, refor­mátus, pártonkívüli, de hazafias érzésű, szavahihető asztalos­segéd, aki a kérdéses időben a szemközti járdán haladt el, később röviden így foglalta ösz­­sze a történteket. A szalma a pajtában lánggal égett. Tuskó András szörnyű károm­kodást hallatva keresztülrontott az udvaron, a fundus leghátsóbb hátuljában emelt kis deszkabódé mögé. Ott rögtön abbahagyta a káromkodást, hasra vágta magát, behunyta a szemét. Hozom Bertalan nem károm­kodott, ellenben beleült a kút­­vödörbe. és a kútostorba ka­paszkodva sürgősen lebocsátko­zott a mélybe. Kovács János igen ijedten nézte a tüzet, jobbra-balra kap­kodta a feiét. de méase szaladt el. mert már nem is volt rá ideje. A láng a hordóhoz igen közel kezdte nyaldosni a szal­mát. Kovács János valahogy összeszedte maaát. ráhempere­­dett az égő szalmára, és addig hempergett raita. a hordót odébb s odébb lökdösve, míg el nem oltotta. Közben a ruháia is tüzet fogott, keze-lába elég csúnyán megégett, de végre is néhány seb árán megmentette a hordót. Dehogy a hordót! Pajtát, istállókat, kazlakat, gépeket, jó­szágot, rengeteg vagyont, ami mind a tűz martaléka lett volna, a fél faluval együtt, ha a ben­zineshordó felrobban. Délkeleti szél fújt. a lángok okvetlenül átcsaptak volna a szomszéd há­zakra, mint az első viláaháború előtti esztendőben, amikor ki­gyulladt a tűzoltószertár, és le­égett az egész Alsó utca, mert szintén délkeleti szél fújt. A harmadnap megtartott köz­gyűlésen. amelyen Kovács János bepólyálva és sántikálva jelent meg, ünnepélyesen felolvasták, hogy nevezett pontosan egymillió­­hétszázhatvanötezer-négyszáz­­kilencvenhárom forint negyven­­nyolc fillér ára értéket mentett meg a pusztulástól. Ebben ben­ne foglaltatott Kóti Tüske Benjá­min birkabőr bekecse is, melyet az illető előző éjszaka deszka­lopás közben felejtett a pajtá­ban. Az elnök kijelentette, hogy Kovács Jánost példásan önfel­áldozó cselekedetéért köszönet illeti, továbbá ötezer forint juta­lom, továbbá brigádvezetői elő­léptetés. Ha egyszer az emberek hálá­sak akarnak lenni, nehezen bírják abbahagyni. Kovács Jánost el­halmozták dicsérettel és ajándék­kal. A vén Látó Imre elhozta neki a legszebb cseréppipáját. Nem pipázom, mondta szégyel­­lősen az ünnepelt. Nem baj, még rászokhatsz, biztatta Látó. De még ez is csak afféle be­vezetője volt az igazi meg­dicsőülésnek. A tanácselnök egy gyűlésen azt találta mondani, hogy igen rövidlátó és sovén magatartás lenne, ha a szövet­kezet Kovács Jánost szőröstől bőröstől kisajátítaná magának: nevezett nemcsak a szövetkezet hőse, hanem az egész falué, így is kell bánni vele, ehhez képest legfőbb ideje, hogy tiszteletére ünnepi tanácsüléssel egybekötött díszvacsorát rendezzenek. A gon­dolat nagyon tetszett mindenki­nek. Végre egy tanácsülés, ahol nem felszólalásra nógatják a je­lenlevőket, hanem evésre-ivásra. A tanácstagok, kicsire nem né­zünk, nyomban megszavazták a díszvacsorát a községfejlesz­tési alap terhére, abból a pénz­ből, melyet az Alsó utcai járda építésére szántak. Igen logiku­san gondolkoztak: ha Kovács János el nem oltja a tüzet, az Alsó utcai házak tövig leégnek, akkor pedig úgyse lett volna szükség járdára. A majoriak felajánlottak két toklyót. A Zötyögdi Káposzta­­savanyitó Vállalat egy hordó káposztát, a szikvízgyór ötven üveg szódavizet, a vadósztársu­­lat tíz nyulat (sajnos, nem lő­­hették le. a tilalom miatti), a tejcsarnok egy fazék aludt­tejet: vagyis mindenki adott, amit tudott, a közpénzből nem kellett mást vásárolni, csak két doboz fogvájót, három gyertyát (ha elaludna a villany), negyven üveg pálinkát, két disznót és öt hektó bort. Micsoda vacsora lett ebből! Huszonöt fehér ruhás szűz szolgált fel (elég bajos volt ennyi fehér ruhát össze­szedni a faluban). A kormány képviselője átnyújtotta Kovács Jánosnak a Magyar Szalmaoltó Érdemrendet, a plébános szent Sebestyénhez hasonlította az ünnepeltet, a tanácselnök Csa­­pájevhez, az iskolaigazgató Mu­­cius Scaevolához, a kocsmáros Rózsa Sándorhoz. Egy diák drá­mai költeményt szerzett, amely így kezdődött: Kovács vitéz, sebeidet ne nyögd, híred él, amíg áll falunk, Zötyögd. KORTÁRSAINK Mindenki elérzékenyült a gyö­nyörű beszédeken. Régi harago­sok kibékültek, és együtt itták a bort, amelyért nem kellett fizetni. Csakhogy az ünnepi szónokok elkövették azt a hibát, hogy mi­közben Kovács Jánost felma­gasztalták, a pajtabeli tűznél jelen volt két másik állampolgárt csúnyán leszólták. Mindegyik szónok ilyenformán kezdte be­szédét: itt áll előttünk a zö­työgdi hérosz, aki szikrák és lán­gok közt is ember maradt, nem úgy, mint az a másik kettő, az a bizonyos Tuskó András meg az a bizonyos Hozom Bertalan. Hétköznap is kockázatos nyíltan különbséget tenni ember és em­ber között. Nem szereti a ma­gyar természet. Hát még ünne­pen! Az ilyképpen megnevezett bi zonyos férfiak nyeltek- nagyokat. Hiszen elég kutya komisz érzés az magában is, ha valaki el­szalad, amikor ott kéne marad­nia. De ráadásul emlegessék? Példálózzanak vele? A két férfiú nem sokáig restelkedett. Hara­gudni kezdtek. Méltatlan, hogy éppen rájuk jár a rúd. Ha a zö­työgdi vezetők mind el akarnák sorolni, aki a faluban, a megyé­ben és ebben a kedves kis or­szágban különféle alkalmakkor elszaladt onnan, ahonnan sem­miképp sem illett volna, elkopna a nyelvük, és kipállana a szájuk. Mikor tehát elszállt a zötyögdi fejekből a diadalmámor, és az ünnepet felváltották a munkás hétköznapok, Tuskóék elérkezett­nek látták az időt, hogy tárgyi­­lagosabb képet fessenek a ne­vezetes tűzveszélyről. Egy este a kocsmában, megvárva, hogy az ivó eléggé megteljék, Tuskó András hangosan ezt mondta: — Igaz, mi elfutottunk a tűz­­től, Kovács meg ott maradt. De azt még senki se kérdezte, hogy mi miért mentünk el onnan. Kovács meg miért maradt ott? Lehet, hogy ő is iszkolt volna, de esetleg már szaladni se tudott. Nagy csend lett erre. Szóval, ez a Kovács talán nem is tudott 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom