A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-29 / 13. szám
elfutni. Nemhogy nem akart: nem tudott. Valaki megkérdezte: — Talán elszédült a füsttől? Talán beleszédült a szalmába? Tuskó atyafi vállat vont. Ő sem tudja, szédült-e, vagy nem szédült. Ö csak egyet tud. Oka volt annak, hogy ő éppen az udvar leghátsóbb hátuljában emelt deszkabódéhoz rohant. Igen nyomós oka. Mert ha a benzin felrobban, abból csak tűz lesz, amit el is lehet oltani, hiszen a tűzoltóságnak igen modern fecskendője van. De ha a deszkabódé, vagy a reterát robban fel, az ellen nincs védekezés. Elgondolni is borzasztó, micsoda pokolbeli bűz és fertelem potyogott volna alá a védtelen falura. — Nem — mondta önérzetesen Tuskó András —. én nem pályázom a brigadérosságra. ötezer forintot se akarok munka nélkül keresni. De aki a bajban a legrosszabb őrhelyet választotta, annak csak szidás jár? Hozom Bertalan buzgón kontrázott : — Miért mentem én a kútba? Ugye, erről a szónokok is elfeledkeztek, hogy a tűzoltáshoz nem konokság kell, hanem víz. Még manapság, a szocializmusban is. De senki se gondolt a vízre, csak én. Meg is kaptam érte a magamét, de az is bolond ám, aki gondolkodik, amikor a gondolkodásért sárga földig lehordják az embert, a hempergésért ellenben mindenek fölé emelik. Ezek az elmélkedések apródónként behatoltak a zötyögdi koponyákba. Abban bizony van valami, hogy a sors szeszélyesen, legkevésbé sem érdem szerint osztogatja a szerencsét. Ez a Kovács egy kicsit megperzselte magát, s majdhogy szentté nem avatják. Más ember meg dolgozik vakulásig, szerez, gyára pit, ügyeskedik, de azt se mondják neki, bikk-makk. A kocsmóros este kibökte, hogy ő ugyan nem akar beleszólni a falu dolgába, még kevésbé az országéba, gebines emberen úgy áll a közéleti szereplés, mint tehénen a gatya: arra azonban határozottan emlékszik, hogy Kovács János 1943 őszén, a községháza előtt, hangos kezitcsókolommal köszönt a nyilas főjegyző feleségének. Úgy, hördült fel a plénum az ivóban, tehát hízelgett a nyilasoknak. Ez mindjárt másnap reggel eljutott a tanácselnök fülébe. A teremtésit. Ez kellemetlen. Mit szól ehhez a járás, ha megtudja? Hát a megye? Hát még a kormány? Lehet, persze, hogy nincs is mit megtudni. Lehet, hogy ez a Kovács DOBOZY IMRE rendes ember. De az is lehet, hogy nem... És akár rendes, akár nem, nem siették el vajon a zötyögdiek azt a tanácsüléssel egybekötött díszvacsorát? A tanácselnök nem halogatta, amit tennie kellett, mint felelős férfiúnak. Nyomban körbejárta a község és a szövetkezet vezetőit, javasolva, hogy alakítsanak vizsgáló bizottságot, mely egyszer s mindenkorra megszabja Kovács János helyét a világban. A bizottság komolyan vette a dolgát. Feltúrta Kovács János egész életét, összeszedett róla minden összeszedhetőt. De nem találtak semmi mást, csak annyit, hogy ez a Kovács János mindig dolgozott. Az uraságnál is dolgozott, mikor földet kapott, akkor is, aztán a közösben is: ez csak dolgozott, dolgozott, még pofon se vert senkit egész életében, még be se rúgott amúgy istenigazában, még csak egy kis piszkos adósságot sem csinált. Ez a nyomorúságos életút végképp felnyitotta a bizottság tagjainak a szemét. Hát ha ez a Kovács János soha nem mívelt semmi rendkívülit: hogyan mívelt volna éppen ott, éppen akkor a pajtában? A hős az hős, akár nyugalomban él, akár veszélyben, annak már a szeme állásáról meglátszik, hogy kicsoda. De aki nem hős, azt a világ minden tüze se bírja azzá tenni, ez világos. Még az, is lehet, hogy ő gyújtotta meg a szalmát. Hogy aztán ravaszul belefeküdjön, és egy csapásra brigadérossó melegítse magát. Kitelik tőle. Amilyen sunyi. Mert mégiscsak sunyiság az, éppen akkor ugrálni, mikor más rendes ember levonul a porondról. A bizottság utolsó üléséről már kiszivárgott valami. A vén Látó Imre elkocogott Kovácshoz, gyorsan visszakérte a cseréppipáját. Úgyse pipázol, minek ez neked — mondta erélyesen. Ez aztán elindította a lavinát. Többé senki sem kételkedett benne, hogy az egész szalmaoltás kicsinált dolog volt. Ezek után ki hajlandó szóba állni egy ilyen ravasz, alattomos, szuszimuszi kovácsjánossal, aki ötezer forintot keresett a zötyögdiek jóhiszeműségén? Levágtuk miatta két birkánkat, sopánkodtak a majoriak. Majdnem lelőttünk tíz nyulat — mondták a vadászok. A diák, hogy mentse a menthetőt, ki ne akolbólítsák a községi ösztöndíjból, gúnyverset szerzett, amely így kezdődött: Megy a szekér zötyögve, sose ér be Zötyögdre ... Kovács Jánost leváltották a brigadérosságból. örülj neki, mondta az elnök, hogy ilyen gyanús figura létedre megmaradhatsz köztünk. Kovács János nem örült. De ott maradt, mert nem volt bátorsága máshová menni. Március 29-ért lenne nyolcvanéves Jirí Wolker, a cseh proletárköltészet kiemelkedő képviselője. 1900. március 31-én a XX. századi magyar líra egyik legjelentősebb alakja, Szabó Lőrinc született. Az alábbi két verssel őket idézzük. Szabó Lőrinc: HOLDFOGYATKOZÁS Nyáréji tó. Jegenyék, álmodok. Sugársokszögön körben ráng a pók. öreg ezüstben öreg topolyák, ünnepély ma a megbűvölt világ s nagy némajáték: éjfél s egy között Árnykúpunk hegye lassan átsöpört az égi Gömbön, s úgy üzent felém, hogy van a Földön túl is esemény. De, lám, a csillag újra gyúl s tovább hinti az űrbe halk álomporát. Bár meg se moccan, rohan minden út. Kúszik rólunk is a fekete kúp. Búcsúzót gügyög a fülemüle. Álommá zsongul a tücsökzene. Majd a legpuhább lepke is elül, a Hold a szomszéd kertbe menekül s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény, a pók sokszögű tündérlemezén. Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek, néhány szív megrebben, mint hajnal harmattól érintett virága, ezrek meghaltak, ezrek meghalnak, halálra fáradnak ezrek, mert halálbarv és születésben senki sem marad magára. , A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz életből csak egy darab, a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még, midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül visszahullanak s a test rozsdás csöveiben rohad az idő, mint moslék és felbontja a kezeket, a szemeket, az idegeket, izmokat, amelyekkel szeretted és ölelted a dolgokat, a haláltól nem félek, a halál nem rossz, nem lesz magányos a holtom, a haldoklástól rémülök, abban mindenki elhagyatott — és én haldoklóm. Isten veled, kislány. Isten hozzád, kedves, Isten áldjon, te bájos kép, kebledről lenyesték kezem, szívem összetörték, emléked arany-nyila már féléve fúrja lelkem, ha rosszul voltam, jobban fájt, segített, ha jobban lettem. De ma immár Isten veled, ma minden hiába már, ma megírtam a levelet, hogy felejts el s keresd másutt, ki itallal felüdíti szívedet, legnagyobb gyötrelmem, kínom e levél volt, le van zárva, mert a nehéz haldoklásban mindenki magára marad, magára. Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek, csak én változom el mindenből, nyomorúságom elhagyva, tán fa leszek, tán kőhalmaz, vagy tán gyermek, a haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál csak a nehéz élet egy darabja. (József Attila fordítósa) FOTO: KÖNÖZSI Jiíí Wolker: A HALDOKLÓ n
