A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-29 / 13. szám
Lovicsek Béla Ezeket a nyári ruhákat egy Los Angeles-i divatbemutatón láthatta a közönség. Vajon tényleg divatba jönnek? A franciák már az év elején megválasztották szépségkirálynöjüket. 1980 szépe a 16 éves Patricia Barzik lett, aki többek szerint olyan fiatal, hogy nem lehet miss, legfeljebb csak kislány. Egy jókora marha borda éppen megfelel reggelire ennek az oroszlánnak, Georges Adams egyik kedvencének. Mister Adams Kenyában él, ahol a kihalóban levő oroszlánok megmentésével, a beteg állatok gyógyításával foglalkozik. Menczel Gabriella felvétele a marokkói Marrakech régi városrészében, Medinában készült, s a húsárusok utcáját ábrázolja. Az afgán fő-árosba gyógyszer-, orvoslműszer-, vérplazma- és élelmiszerküldemény érkezett: az NDK ajándéka az afgán népnek. Leo Pettinger német legény, aki minduntalan ellenfeleket keres - de nemigen talál. Ki is győzhetné le (evésben), amikor egy- Ultében képes elfogyasztani a következő menüt: két és fél kiló hús, másfél kiló krumpli és zöldségféle, másfél kiló sütemény - kellő mennyiségű sörrel leöblítve. A 127 kilós eszegető A bajkonurl kozmodrom mellett hatalmas rakétagyár működik. A hordozórakéták első fokát öt, egyenként négy motoros tömb képezi. mindezt húsz perc alatt képes eltüntetni! TALÁLKOZÁS EGY BANKJEGY MESÉI 1. Mondanom sem kell, hogy a mesékben minden megtörténhet. Például: segítségért kiabálhat egy lejtőn guruló kavics, emberi hangon beszélhetnek az állatok, vagy bégethetnek az emberek . .. úgy hiszem, felesleges folytatnom, ezt az óvodás korúaktól az aggastyánokig mindenki tudja. Kezdem a bemutatkozással: ötvenkoronás bankjegy vagyok. Halvány rózsaszínű a pofalemezem, a méreteim pedig . . . ejnye, már megint locsogok, mintha nem tudnám, hogy ebben az országban, sőt jó néhányon külföldön is nagyon jól ismernek, hiszen nap mint nap találkoznak velem.'Mindenütt ott vagyok, ahol zajlik az élet, például, ahol becsületesen dolgoznak vagy kevésbé becsületesen, ott is, ahol lopnak vagy csalnak, szeretkeznek és embert ölnek, dőzsölnek vagy szűkölködnek, ahol építenek vagy éppenséggel rombolnak, sírnak és nevetnek . .. no, de elég ebből ennyi. Úgy vélem, eléggé szemléletesen körvonalaztam a „működési területemet", s ezek után nem marad más hátra, mint hogy a lényegre térjek: néhány millió ikertestvérem között én vagyok az egyedüli, akit a nagy természet emberi tulajdonságokkal ruházott fel. Én, kérem, egy érző, látó, értő, halló és beszélni tudó lény vagyok, bár hosszú ideig senki sem hallotta a honqomat. Hogy miért, annak megvolt a komoly oka. Én ugyanis szerettem és szeretem az életet minden szépségével és fonákságával együtt, s nem akarjam idő nap előtt megsemmisülni. Képzeljék csak el, mi történne velem, ha például egy betöréses lopás legfeszültebb pillanatában dörgő hangon bömbölném az elkövető képébe a felháborodásomat és figyelmeztetném tettének súlyos következményeire? Ugye nem nehéz kitalálni? Az elkövető vagy ízeimre tépne, vagy lángra lobbantana, vagy galacsinná gyúrna és lenyelne, hogy örökre megszabaduljon tőlem, a koronatanútól. Ezek után bizonyára csodálkoznak, hogy most mégis megszólaltam és beszélek. Ennek is megvan a maga története. Amikor néhány évvel ezelőtt kikerültem a szülőotthonból, tele voltam duzzadó erővel és életörömmel. Nagy világmegváltó tervekkel vágtam neki az életnek. Sok mindent átéltem, sok mindennek szem- és fültanúja voltam, s közben sokszor jutottam olyan helyzetbe, amikor arra gondoltam, hogy nem bírom tovább és feladom. Azonban mindig jött valami, ami „feldobott" s amitől új erőre kapva folytattam. Időközben persze elfáradtam, megkoptam. A ruhám elrongyolódott, a színem is megfakult, s eljutottam oda, hogy az emberek undorodva, vonakodva nyúltak utánam, de ha mégis zsebrevágtak, igyekeztek tőlem megszabadulni mihamarabb. Elkeseredésem nőttön nőtt. . . Aztán egy késő őszi hajnalon egy behemót, részeg disznó zsebében hétrét görnyedve, féldoboz cigaretta meg gyufa társaságában indultunk hazafelé. A gazda nagyokat lódult, tántorgott. A gyufaszálak összekoccantak a dobozban, engem tengeri betegség környékezett. Egyszer aztán megállt a részeg, megmarkolt mindhármunkat és kiemelt a zsebéből, hogy rágyújtson. Én a bizonytalanul matató ujja közül kipottyantam s egyenesen bele egy víztócsa közepébe. Ö rágyújtott és tovább ment, én meg áztam a vízben s vert a hideg őszi eső. Már-már utána kiáltottam, hogy ne hagyjon a tócsában, de nem tettem, megadtam magam a sorsomnak: jöjjön a vég, hiszen úgy sincs már sok értelme az életemnek. Nem tudom, mennyi idő telt el, tény, hogy kivirradt, s az is tény, hogy valaki közeledett felém. Elérkezett az utolsó lehetőségem, gondoltam, ha ifiost nem szólalok meg és nem kiáltok segítségért, nyomorultul elpusztulok a po. csolyóban. Az életösztönöm, ez a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés dolgozni kezdett bennem, s összeszedve minden maradék erőmet, segítségért kiáltottam. A férfi — középmagas, enyhén őszülő, jól öltözött — megtorpant és bizonytalanul körülnézett. Újra kiáltottam. A kétségbeesés megsokszorozta a hangom erejét, mire a férfi lepillantott, le a tócsára és lehajolt értem. A két ujja közé csípett és óvatosan lerázta rólam a vizet. „Köszönöm" — mondtam hálásan, mire az én ismeretlen jótevőm majd elejtett megrökönyödésében. Behunyta a szemét majd újra rámmeresztette. „Tudok" — mondtam, aztán még olyasmit dadogtam elcsigázottan, hogy tegyen meleg helyre s majd otthon elbeszélgetünk. Hazaértünk. — Képzeld, anyuci, találtam egy ötvenest! — Hogy te milyen szerencsés vagy! — így az asszony. Belső zsebében, a levéltárcájában lapultam. Egészen jól felmelegedtem s az erőm is visszatérőben volt. A férfi maga elé terített az íróasztalon. Körülnéztem. Az egyik fal mentén könyvespolc roskadásig tele könyvvel, a másik falon ismert írók képei függtek. Semmi kétség, ez az ember újságíró vagy író, gondoltam. Ha író, hálából elmondom neki minden élményemet, s legalább nyugodt lélekkel adom magam az enyészetnek: nem éltem hiába. A volt értékemen kívül valami mást is adok valakinek vagy valakiknek. — De ez nem akármilyen ötvenes ám! — mondta a férfi rejtelmesen —, ez tud beszélni! Az asszonyka hitetlenkedve megcsóválta a fejét és felnevetett, mikor azonban megszólaltam, majd összeesett meglepetésében. Mikor aztán elmondtam, hogy mi a szándékom, megnyugodott és felragyogott az arca örömében. Azóta a ház legkedvesebb vendége, illetve lakója vagyok. Nagy becsben tartanak. Itt henyélgetek az asztalon az írógép mellett és estéről estére mesélem az élményeimet. Az én végleges gazdám pedig szorgalmasan jegyezgeti és írja a történeteimet, melyeket hányatott életem során gyűjtögettem össze, s amelyek remélhetőleg önök elé kerülnek okulásul vagy szórakozásul . . . 9
