A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-15 / 11. szám
Fábry Zoltán írta ezeket a sorokat tíz évvel ezelőtt, amikor a hetvenéves Győry Dezsőt köszöntötte az Irodalmi Szemle hasábjain. Az elkötelezettség dicséretére, a sorsvállalásra Györy Dezsőt hozza fel példaképül a fiataloknak. A folyamatosságra, a magatartásra, a küldetésre meleg érzésekkel teli köszöntőjére. A lakodalomban igazi magyaros hévvel reggelig ropta a csárdást, s lelkesen dalolta az akkoriban divatos „Gömörbe, Nógnádba” kezdetű nótát. Nyilvános szerepléseiről, előadásairól csaknem minden esetben beszámolt leveleiben. Folyóiratokat, újságkivágatakat küldött; a recenziókban kiváló kritikusok értékelték műveit. A folyóiratokba, verseskönyvekbe, új. ságokba, fényképekre írt ajánlásai híven kifejezték irántunk érzett rokoni szerétét. Hogy csak kettőt említsek, a Zengő Dunatáj-t így dedikálta: „Túli néninek és az egész kedves Alexy családnak, hálás szeretettel és kedves emlékekkel, Győry Dezső", — a Nagy érettségi című könyvében pedig ezt írta: „A kedves Alexy családnak azon a napon, amikor Tibor autón kimenekített a feledi árvízből, haza. 1960. július 26.” A hosszú téli estékre érdekes olvasnivalókat küldött részemre. Az ő jóvoltából ismerhettem meg többek közt Marosán György „Tüzes kemence”, Zsukov „Emlékek, gondolatok", Móricz Zsig»r Ezen a helyen állt Györy Dezső szülőháza mond „Fáklya" és „Erdély" című könyvét, s Duba Gyula novelláit. Mindent közölni kívánt velünk. A Sarló mozgalom negyedik évfordulója alkalmából rendezett budapesti találkozóról is küldött üdvözletét, a baráti kör tizenkét tagjának aláírásával. Rajongva szerette a természetet, s nemcsak Gömört, hanem az egész Szlovákia festői tájait. Mivel idősebb korában már nem kalandozhatott gyalogosan az ismerős vidékeken, autón kereste fel azokat a helyeket, ahol régen turistaként barangolt. A gépkocsit orvos-fiam vezette, s a fiam hivatkozik. „A sornak nem szabad megszakadnia! A sorból nem lehet kilépni. Amíg embertelenség van, az emberség sorait nem szabad gyengíteni, csak erősíteni. Amikor Győry Dezsőt köszöntjük: tükörbe nézhetünk magunk is. önmagunkért, küldetéstudatunkért, csak mi felesége és Dobó húga, Ida is velük tartottak útítársként. Bejárták Feketebalog környékét, az Alacsony-Tótra vidékét, s persze a Magas-Tátra fenséges hegyeit is megtekintették. Dezsőt kiváltképp a Csorba-tó nyűgözte le újólag, melyhez sok szép emlék fűzte. Csodálattal nézte az új tátrai szállodákat, üdülőhelyeket, sportlétesítményeket. Egy ízben feleségét is magával hozta Budapestről, hogy neki is megmutassa a szlovákiai hegyek mesés szépségeit. Útba ejtették Krasznahorka várát, a mauzóleumot és a betléri kastélyt. Ezekről a helyekről — földrajzi és történelmi ismereteit csillogtatva — órák hosszáig tudott mesélni. Gombaszögre is elmentek, a Rozsnyó mellett betértek abba a kávéházba, ohol hajdan fontos tanácskozásokat folytatott sarlós barátaival. Ha tehette, szívesen jött látogatóba szülővárosába. Előfordult, hogy több hetet töltheted nálunk, ilyenkor gondosan gyűjtögette a régi leveleit, iratait — felesége, Dr. Bakay Mária segítségével —, hogy adatokat merítsen belőlük önéletrajzához, amit három részben akart kiadni. Fiam jóvoltából együtt lehettünk jelen a Tompa-centenárium hanvai ünnepségén. Megtiszteltetésnek vette, hogy 1971-ben a rimaszombati illetékesek meghívták a városalapítás hétszázadik évfordulójának ünnepségére. Mindhárman (ő, én és a fiam) kitüntetést kaptunk a nagy esemény alkalmából. Fokozatosan romlott az egészségi állapota. Fanyalogva, de pontosan szedte az előírt gyógyszereket. 1973 nyarán a soproni szanatóriumból írta utolsó üdvözleteit. 1973 őszén meglátogattuk abban a budapesti kórházban, ahol akkor feküdt. A búcsúzásnáil, amikor mielőbbi gyógyulást kívántunk néki, azt mondta: „Nagyon köszönöm a figyelmességteket, kedveseim, de ne feledjétek: a március már nem fog kínozni." A temetésén betegségem miatt nem vehettem részt, családunkat a feleségem, fiam és menyem képviselte. A Győry-családról készült fényképet egy bordó bársonyba kötött, kopott albumban, Dodó leveleit szalaggal átkötve őrizzük. ALEXY GYULA magunk lehetünk felelősek: elkötelezettek." Ma, amikor irodalmi hagyományainkat néha hetyke módon igyekszünk lekicsinyelni — magunkat kisebbítve vele — figyelmen kívül hagyva a kort, melyben íróelődeink éltek és alkottak, érdemes és Az első világháború alatt lettem a rirnaszombati Egyesült Protestáns Főgimnázium tanulója, s osztálytársa voltam Győry Dezső húgának, Wallentinyi Böskérvek, a ma Bratislavában élő Wahl Rudolfnénaik. Az osztálytársi viszony révén elég gyakran megfordultam a gimnázium mögött álló Wallentinyi-házban (Győry szüleinek otthonában), s nyomban megismerkedésünk után csodálni kezdtem Dodót, a nagydiákot, aki számára mi elsősök, az akkori elnevezés szerint, csak „mendúrok" voltunk. Ennek ellenére sohasem éreztette velünk a hét évnyi körkülönbséget, elvétve sem beszélt velünk fölényesen vagy lenézően. Mindig kedves és figyelmes volt hozzánk, s ez — azt hiszem — a testvéri szeretetből is adódott, mivel a szülők példásan nevelték az öt gyereket, Dezsőt, Idát, Istvánt, Samut és az említett legkisebb Böskét (már csak ő él közülük). Diákköri ismerettségünk, a Böskével és Dodával való együttléteink időszaka sajnos nem tartott sokáig. Miután a harmadik osztályt sikeresen elvégeztem, az akkori magas tandíj lehetetlenné tette tanulmányaim folytatását. Kénytelen voltam otthagyni az iskolát, kenyérkereső munka után kellett néznem. Ám a rövid, szép diákévek mindmáig élénken élnek emlékezetemben. Győry Dezsővel való találkozásaim alkalmával soksok évvel később is sóvárogva emlegettük a Wallentinyi-házban átélt vidám órákat, a gondtalan éveket, a fiatalság unkát. A diákköri kapcsolat megszakadása után messzire vetett a sors egymástól bennünket. A húszas években Dobó egyre magasabbra jutott költői pályáján, én pedig egyszerű szabósegédként éltem a magam szürke, munkás életét. Ismeretségünk felújítására csak a hatvanas években került sor, amikor már régóta a CSEMADOK hivatásos dolgozója voltam. Ekkor bensőséges viszony, mondhatnám szoros barátság alakult ki köztünk. Rimaszombati tartózkodásai során mindig találkoztunk, s közösen készítettük elő a szülőváros lakosaival való beszélgetéseit, a személyével és munkásságával kapcsolatos rendezvényeket. Rimaszombat 1971 szeptemberében ünnepelte fennállásának 700. évfordulóját, s az ünnepségre a szervezők Győry Dezsőt is meghívták. A szeptember 11-én megrendezett délelőtti jelmezes felvonulást Dodó egy Gattwaldszükséges Fábry szavait újra felidézni. Mert már egyik sem védekezhet. Mind a kettő halott. Győry Dezsőnek most emlékezünk meg 80. születésnapjáról (1980. március 18.), júniusban pedig Fábry Zoltán halálának tizedik évfordulójáról. téri emeletes ház erkélyéről nézte végig. A délutáni műsoros összejövetelre, mely a városi művelődési házban zajlott le, egészségi állapotára hivatkozva már nem ment el. Ehelyett kettesben kisétáltunk fiatalkori élményeink színhelyére, a Tormás patak völgyébe és a régi temetőbe. A kellemes őszi verőfényben sok kedves emléket elevenítettünk fel. Azután beültünk uzsonnázni a kultúrotthon melletti kisvendéglőbe, ahol tovább szőttük az emlékezés szálait. Társalgás körben, a vendéglői asztalnál, szándékosan mellőzve bárminemű bevezetést, elmondtam neki a következő verset: „Szent márciusi, szent tavaszi élet, ó, mily szép a tavasz kacagása, az életnek virágos mezőin vágyak ébredése, álmok álmodása. Hazofias eszmék, csókos-csókos álmok, tavaszi virágok, mily szép is az élet, amikor még tudunk igazán szeretni, A télizöld puszpáng a városkertben — előtte az emléktábla s mikor vágyainknak heves tüze éget. Mikor az életet üvegen át nézzük, s mindent rózsaszínnek látunk, szépnek, nagynak, mikor nem látjuk még a tövist a rózsán, Azt hisszük, Győry Dezső emlékének úgy adózhatunk legőszintébben, ha szülővárosában élő gyermekkori barátait, ismerőseit és fiatal tisztelőit szólaltatjuk meg, közelebb hozva olvasóinkhoz írói és emberi arcát. (ozsvald) s nem tudjuk, hogy vannak, kik csak azt aratnak." A vers elhangzása után Dodó meghatva kérdezte: „Honnan ismered ezt a verset?" — „1922. március 26-án írták a nővérem emlékkönyvélte — feleltem —, s nekem annyira megtetszett, hogy megtanultam kívülről, és még most, 49 év múltán is fejből el tudom mondani”. A vers Dodó egyik ifjúkori műve, de — fivéri szolidaritás folytán — öcscsének, Istvánnak neve alatt került bele nővérem ma is meglevő emlékkönyvébe. Dodó erről a velem töltött szép délutánról 1971. október 3-án keltezett, hozzám intézett levelében így emlékezett meg: „Kedves Gézám, fáradtan indultam, fáradtan érkeztem. Ezért csak késve, de őszinte szívből köszönöm a küldött meghívót, irántam tanúsított figyelmedet és kedvességedet. Jólesett elbeszélgetnem azon a helyen, ahol kisdiák koromban a vízvezeték építésekor a kibukkant csontvázakat bámulgattuk, ahová később randevúra jártunk, s ahol most szép vadászházban üldögélhettünk !” Eddig az idézet, ennyi az emlék. Ezt követően nem találkozhattam többé Győry Dezsővel, mert egészsége annyira megromlott, hogy már nemigen tudott ellátogatni szeretett szülővárosába. Szülőházát lebontották, a helyén hatalmas toronyház magas, lik. A gimnázium mögötti Wallentinyi-ház, ohol felcseperedett s férfivá nőtt, épségben megvan, két család lakik benne. A rimaszombati városkertben szépen nő, terebélyesedik az a télizöld puszpángbokor, melyet 1969 nyarán Győry Dezső szállíttatott át oda a Walleatinyi-ház előkertjéből. A bokor elé — Dezső végakarata szerint — adományozó emléktáblát állítottak kétnyelvű felirattal. DROBKA GÉZA (Folytatás a 22. oldalon) Alexy Gyula és Drobka Géza a költő leveleit olvasgatják 15
