A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-08 / 10. szám

megnézhetem a szultán porce­lángyűjteményét s a rengeteg színes tányér, kancsó és bögre közül az olivazöld készlet a leg­fakóbb, mégis ezt szerette a nagyúr legjobban. Miért? Ha netán méreg érintené, leszínező­­dik. Elkápráztat a kincstár, a gyön­gyökkel díszített színarany mar­kolaté kardok és ezerszámra a gyémántokkal és egyéb drága­kövekkel kirakott ékszerek. A trónterem drága perzsaszőnyegeit és sok-sok csillogó értéktárgyait, bútorait nem tudom leírni. Ugyanúgy elbűvölő a világ egyik legnagyobb gyémántja. Körülöt­te nyüzsögnek a látogatók és persze az őrök, akik akár állan­dóan a fegyverük ravaszán tart­hatják az ujjúkat, még akkor is, ha a tyúktojás nagyságú ragyo­gó drágakövet golyótálló üveg és hetvenkét biztosító berendezés védi. Tehát ezért kell a roppant elővigyázatosság a palota kapu­jában. Könnyen elképzelhető, honnan vette a nagyúr e- tengernyi kin­cset. Néhány emléktárgyat aján­dékként vagy hadizsákmánykénl; hozott magával Perzsiából, Hel­lasz földjéről vagy éppen Ma­gyarországról, de legkönyörtele­­nebbül saját népét fosztotta ki. Ezért örült egész Törökország, amikor Kemal Atatürk a Törökök Atyja kezdeményezésére kikiáltot­ták a köztársaságot. Életemben még nem láttam olyan nyomorult koldust, mint e fényes porta kapujától néhány lépésre, aki szintén a szultán hagyatékából maradt itt társai­val együtt, szerte a városban és az országban. Itt áll a világ építőművészeté­nek két ragyogó alkotása a Kék Mecset hat tűhegyű minaretjé­vel, mellette pedig az Aghia Sophia, amelyet akkor építettek, amikor a várost még Konstanti­­nápolynak hívták. Jóval később alakították át iszlám mecsetté s nyomban azután márvány la­pokkal takarták el az aranyozott mozaik képeket, mivel ezeket ki­tiltja a korán az imaházakból. Bent a kupola alatti márvány­padlón sötétebb négyszög jelzi, hogy itt a világ közepe. A Kék Mecset ma is élő imaház, ezért saru nélkül lépek a süppedő keleti szőnyegre. A falakat min­denütt kékes színű korán idéze­tek díszítik, számomra olvasha­tatlan arab írásjelekkel, amelyek keleti ornamentumokhoz hason­lítanak. Ezeket nemcsak én, ha­nem a török fiatalok sem tudják elolvasni, akik már régóta a la­tin ábécét tanulják az iskolában. A mecsetből kilépve a bazár nyüzsgő hangyabolyába csöppe­nek, amely színesebb a perzsa­szőnyegnél. Az aranyfényű sárga­réz kancsóktól a cifra török pa­pucsig, az ötvösmunkáktól a bőr­díszművekig s a legkisebb keres­kedőtől, aki facsigát perget a járdán s így reklámozza áruját, egészen a leggazdagabbig, aki halomnyi ékszert kínál üzletének csillogó kirakatában, minden szín megtalálható ezen a palettán. Ámulok a sok látnivalón, amely az Ezeregyéjszaka meséit idézi, majd ijedtemben csaknem hideg­lelést kapok, amint a hátam mögött elrikoltja magát a víz­árus, csörömpölve a bádogkan­­csóvol, amelyet a hátán cipel. KESERŰ GYERMEKKOR Nem kell ide különösebb nyelv­tudás, elég néhány kézmozdulat, arckifejezés s meg lehet kötni akár a legnagyobb üzletet is. Nincs az a pénz, amit itt el ne lehetne költeni, de elég lenne a fele is, mert a kereskedő ele­ve a dupláját kéri a kínált áruért, mivel előre tudja, hogy a vevő úgyis lealkussza a felét s így mindketten sikerélménnyel kötöttek üzletet. A világ minden nyelvén beszélnek itt, meglepe­tésemre magyarul is, mégpedig a fazekasmester, akinél megtet­szik egy búzavirágkék színű ke­rámia tál. Az utcára is utánam jön egy házaló, aki pálcikán lengetve nyakláncot kínál. Amint megérti, hogy elfogyott a pénzem, rámu­tat a fényképezőgépemre, ame­lyikért cserébe két aranyláncot választhatok. A gép nem eladó! Hoztam e kristályt? Azt sem? Hát akkor minek jöttem ide? Sarkanfordul, majd visszamegy a bazárba. A sok gyaloglástól és látni­valótól fáradtan leülök egy kávé­ház utcai teraszán. Amikor a pincértől feketét rendelek, san­dán néz rám, nem tréfálok-e, majd mértéktartó hangsúllyal ki­jelenti, hogy sajnos feketével nem szolgálhat. Aztán megjegy­zi, hogy ne is kérjek egész Tö­rökországban. Teát iszik itt min­denki már fél éve kávé helyett, majd rövid közgazdasági leckét ad németül — két évig ott dolgo­zott, mint vendégmunkás. Az or­szágnak nincs pénze behozni a drága kávét Brazíliából - mondja — mert kell a pénz ben­zinre. De arra sincs, mert a vilá­gítás is sokba kerül, ezért a lám­pákból kicsavarják a villanykör­tét és a gépkocsiknak a fele a páros, a másik fele a páratlan napokon közlekedik. Ezen kívül nincs elég orvos a kórházban és . . . Folytatná még, ki tudja meddig, ha nem sürgetnék a vendégek. Amikor hozza a teát, megjegyzi, hogy nem csoda, ha nő az elégedetlenség és terro­rizmus. Megköszönöm a felvilágosítást, fizetek és elindulok az Arany­­szarv-öbölhöz, ahol egy óriási forgalmas piachoz érek Lépten­­nyomon sütik itt a lacipecsenyét s a tengerből éppen kifogott halat. Végig a parton egészen a kikötőig ezer színben virít a gyékényekre terített keleti gyü­mölcs, arrébb pedig hangos szó­val kínálják a csigát, osztrigát és számomra ismeretlen minden­féle tengeri „herkentyűt". Az öböl fölött átívelő forgal­mas Galatea hidat éjjel néhány órára fezárják, majd szétnyitják, hogy a tengerjáró hajók átha­ladhassanak a folyó torkolatából beljebb a szárazföld felé, vagy­­pedig vissza, a Márvány-tenger­re, ahol a „Grúziávaf" együtt sok hajó horgonyoz. A lenyugvó nap bearanyozza a szemközti hegyoldal mecseteit, minaretjeit, amíg le nem bukik a tengerbe. Elbúcsúzom Isztam­bultól. A hajón vacsora közben szokatlan a csend. Talán rajtam kívül is sokan arra gondolnak, hogy holnap ilyenkor Ogyessza repülőterén szállunk fel a haza­felé induló gépre. (Vége) DUSEK IMRE A csupán félig telt vonatfülke hangulata meglehetősen barát­ságtalannak tűnt. Csak két idő­sebb asszony fecsegett valamit a téli időjárásnak a reumára gyakorolt hatásáról, de ha ők ketten el-elhallgattak, csönd lett a kupéban. Az ajtó melletti ülésen egy középkorú férfi szu­nyókálni próbált, az ellenkező sarokban pedig egy 12—13 éves­nek tűnő legényke kissé riadt tekintettel, mereven kibámult az ablakon. Úgy tett, mint aki nem látja, nem hallja, hogy mit be­szélnek körülötte és zavart tekin­tetét a világ minden kincséért sem járatta volna körbe a fülke utasain. Nem akarta, hogy a szeme más ember pillantásával is találkozzon. Egyetlen csomag­ja egy iskolatáska volt, s azt hol a hóna alatt szorongatta, hol rátámaszkodott a könyökével. A két asszony egyikének fürkésző tekintete egy óvatlan pillanat­ban megakadt a szeppent arcú fiúcskán, félbehagyta a reuma gyötrelmeiről szóló mondatot és a gyerek felé fordult: — Hát te, hová utazol? — kér­dezte kíyáncsian, majd valamivel csípősebben hozzátette még: — Neked véletlenül nem az isko­lában lenne most a helyed? Vagy talán valami gyermek­­otthonból szöktél meg? Mostaná­ban lépten-nyomon hallani ilyes­mit és az újságok is tele vannak hasonló rémhírekkel. A kerek arcú, sötét hajú lurkó elpirult, de továbbra is kinézett az ablakon és talán a világ valamennyi kincséért sem fordí­totta volna tekintetét más irány­ba. Válaszképpen inkább csak az orra alá dünnyögött valamit arról, hogy beteg a nagymamája és most neki kell odautaznia. Az asszonyt nemigen elégítet­te ki a válasz, mert összevonta a szemöldökét s méltatlankodva útitársnője felé fordult:- Gyanús nekem ez a dolog, gyanús ... Hogy valaki tényleg egy ilyen gyerekre merné bízni a betegápolást?!... A kupéban ülő férfi ekkor türelmetlenül moccant egyet, mintegy jelezve: aludni kíván és zavarja a céltalan szóbeszéd. A másik asszony is csak legyin­tett, mondván, bizony felelőtlen és a szüleikkel szemben hálátlan emberek élnek mostanában, úgy­hogy könnyen mondhat igazat a fiú . . . A legényke megkönnyebbülten föllélegzett, amikor egy jó fél órával később a falusi megállók egyikén leszállhatott és a vonat­ban hagyhatta a kíváncsiskodó asszonyokat. Eleinte csak sietni igyekezett, de aztán egyre sza­porábban szedte a lábát s az utolsó métereket már futva tette meg az alacsony, földszintes há­zak egyikéhez vezető úton. Ki­nyitotta a kiskaput, egy pillanat­ra megtorpant az udvaron, aztán beszaladt a konyhába, de ott csak a tűzhely pattogott. Körbe­pillantott s egyenesen a fás­kamrába iramodott, ahol egy fejkendős, idős asszony tűzifát aprított. Ahogy meglátta a fiút, ijedtében még a kisbalta is ki­esett a kezéből. — Gyuszi, hogy kerülsz ide? Mi történt? Csak nem beteg valaki?! A fiú nem szólt, csak tagadó­­lag megrázta a fejét és hirtelen elöntötték szemét a könnyek. Egyre jobban rázta vállát a sí­rás, úgyhogy csak ennyit mon­dott: — Nagymama, drága nagy­mama, kérlek ne küldj le ma­gadtól! Ha akarod, fát vágok majd neked vagy bevásárolni is eljárok, csak ne küldj el innen... Az idős asszony magához ölel­te unokáját és az arcáról is le­törölte a könnyeket. — No, gyere harapni valamit. Bizonyára éhes vagy s közben beszélgethetünk is. § § § Gyuszi szülei nem szoktak ve­szekedni, még csak hangos szó sem esett nagyon közöttük. Ellenkezőleg, már-már bántó csönd uralkodott náluk. Mintha éjjel-nappal idegenekként, láb­ujjhegyen jártak volna a lakás­ban. Egy este ellenben Gyuszi meghallotta, hogy Anyu indula­tosan, emelt hangon rákiáltott Apura: „Felőfem szedd a sátorfádat, de a gyerek nálam marad, mégha megfeszülsz is! Az érvei­det pedig tűzheted a kalapod mellé, egy gyereknek az anyja mellett van a helye. Különben is, te óhajtasz válni ... Én nem állok az utódban, de a gyerek, a te aranyos kedvenced után hiába sóvárogsz!" Apuval kiskora óta nagysze­rűen megértették egymást. Min­dig olyan nagyszerű játékokat eszelt ki, amilyenekről a többi fiú még csak álmodozni sem mert. És nagyszerűen ismerte az állatokat is, bármelyikről hosz­­szan tudott mesélni. Apuka és ő együtt töltötték a délutáno­kat, gyakorta az estéket is, mert Anyu későn járt haza. Ilyenkor Apu készített vacsorát és ezred­szer is elmagyarázta, hogy a mama olyan beosztásban dolgo­zik, ahonnan nem tud korábban hazajönni. De abban sem volt különösebb köszönet, ha koráb­ban jött haza. Ilyenkor is türel­metlen, ideges volt, sokat ciga­rettázott, de szólni alig szólt valamit kettőjükhöz. És Gyuszi azt is észrevette, hogy általában Apuka takarít, bevásárol, sőt, olykor-olykor mos meg vasal is, A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN § S3 SORSOK ám Anyu még ettől sem lett barátságosabb velük szemben, így hát fokozatosan ő is elszo­kott attól, hogy az ölébe kéredz­­kedjen vagy az esti lefekvés előtt puszival búcsúzzon. Apu viszont estéről estére odaült az ágy szé­lére s mielőtt Gyuszi elaludt volna, hamar egy mesét is el­mondott. Most azonban azt kell halla­nia, hogy a szülei veszekszenek, ráadásul épp vele kapcsolatban! Ügy ahogy volt, pizsamában, kiugrott az ágyból és beszaladt a konyhába. Apuka kinyújtotta feléje a kezét s a térdére ültette: „Nézd, Gyuszi, nagy fiú vagy már, nyolcéves múltál, meg kell értened, amit most mondani fo­gok . .. Anyuval abban egyeztünk meg, hogy a jövőben már nem élünk együtt, hogy külön-külön fogunk lakni, hogy..." Gyuszi érezte Apuka hangjá­ból, hogy nagyon izgatott lehet, de egyben azt is megértette, amit az apja nem mondott ki egyenesen: a szülei elválnak, akárcsak Laciéi és Éváéi is az ő osztályukból. Ez pedig azt je­lenti majd, hogy Apuka el fog költözni ebből a lakásból. A szokásosnál is jobban, ra­­gaszkodóbban odasimult apjá­hoz s bátortalanul megszólalt: „Apuka, ha elköltözöl, nem mehetnék én is veled?" Anyu, aki az ablak mellett állt, ekkor hirtelen megfordult, meg­fogta a kezét és miközben őt a gyerekszobába vezette, dühö­sen ráförmedt Apura: „Tessék, a te nevelésed ered­ménye: ellenem lázítod a gye­reket! De ezt még megkeserü­­löd ..." § § § Néhány hónappal később a bíróság kimondta a válást. Gyu­szi apja tényleg elköltözött, de amikor búcsúzott, akkor a kar­jába kapta a fiút és vigasztalni próbálta: „Föl a fejjel legény, ne félj semmit! Minden héten legalább egyszer találkozni fogunk. Ma szerda van és szombaton már jövök is érted." Azon az éjjelen csak hajnal felé jött a kisfiú szemére álom. (Folytatjuk) 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom