A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-08 / 10. szám
mór csak azért is, mert ezek révén sikerült annak idején bejutnia Almroth Wright bakteriológiai csoportjába, amely iskolát teremtett az angol mikrobiológiában. 1921-ben megfigyelte, hogy bizonyos emberi váladékokban - pl. a könnyben, az orrváladékban stb. — baktériumölő hatású anyag található, amelyet lizozimnek nevezett el. Néhány évig a lizozimmel foglalkozott és megállapította, hogy a fehérvértestek baktériumpusztító képessége is erre az anyagra vezethető visz-A PENICILLIN TÖRTÉNETE TUDOMÁNY TECHNIKA Századunk orvostudományának leglátványosabb eredményei közé tartozik az antibiotikumok felfedezése és gyógyászati alkalmazása. Bízvást elmondhatjuk, hogy egyik-másik antibiotikum olyan népszerűségre tett szert mint a filmcsillagok vagy a beategyüttesek. Sok helyütt annyira elterjedné, sőt mindennapossá vált az antibiotikumok fogyasztása. hogy az emberek már meg sem kérdezik az orvost, bajukra melyik készítmény a legalkalmasabb ellenszer, hanem maguk vásárolják meg a patikában. Sajnos, ennek a népszerűségnek komoly következményei lettek: az a gyógyszer, amely tegnap még könnyedén gyógyította ezt vagy azt a betegséget, mára szinte teljesen hatástalanná vált. Az antibiotikumok mértéktelen fogyasztása következtében ugyanis rezisztens, ellenálló baktériumtörzsek alakultak ki, amelyek nemcsak hogy „fittyet hánytak" a gyógyszerre, de még súlyosabb kimenetelű betegségek okozóivá is váltak. Az antibiotikumhullám a hatvanas években tetőzött, azóta mintha józanabb lenne a betegek (és a képzelt betegek) magatartása. Az antibiotikumok története — ha nem számítjuk azt a néhány korábbi és szórványos megfigyelést, amely ráadásul folytatás nélkül is maradt — tulajdonképpen ötven évvel ezelőtt kezdődött. Alexander Fleming (1881- 1955), a St. Mary Medical School bakteriológiai intézetének munkatársa egy egyetemi tankönyv (Bakteriológiai Rendszertan) egyik fejezetén dolgozott. A 47 éves tudós mögött akkor már eredményes, bár nem túl látványos mikrobiológusi múlt állt. (Ö maga például a sportlövészetben elért eredményeit ugyanolyan jelentősnek tartotta. sza. A lizozim gyógyszerként való alkalmazásának lehetőségét is felvetette, de akkortájt még nemigen talált visszhangra ez az elképzelés. 1928-ban a már említett tankönyv Staphylococcusokkal foglalkozó fejezetének megírásához néhány megfigyelésre volt szüksége. A gennykeltő baktériumokat tartalmazó petricsészéket — szokásához híven — nem dobta ki azonnal, hanem hagyta őket összegyűlni, mint a hanyag háziasszony a mosatlan edényt. Később kiderült, hogy ez a rendetlenség egy nagyon fontos felfedezést tett lehetővé. Azt tapasztalta ugyanis, hogy a baktériumokkal beoltott edény felületén egy penészgomba telepedett meg a „kényszerpihenő" során, s ez a gomba (Penicillium-faj volt) kipusztította maga körül a Staphylococcusokat. A továbbiakban megállapította, hogy a penészgomba szűrlete más baktériumfajokat is képes elpusztítani, s bakteriad hatása még ötszózszoros hígításban is jelentős. Fleming tisztában volt azzal, hogy a gombában egy vegyületnek kell lennie, amely megöli a baktériumokat vagy leaalábbis gátolja a szaporodásukat; ezt az anyagot penicillinnek nevezte el. Elkülönítenie azonban nem sikerült (elakadt egy ragacsos masszánál, amit már nem tudott tovább tisztítani), csak annyit állapított meg róla, hogy meglehetősen bomlékony anyag, hőre, savra, lúgra egyaránt nagyon érzékeny. Gyógyszerként való alkalmazását is lehetségesnek tartotta, bár aligha sejthette a penicillin későbbi „szédületes" karrierjét. 10 évig hasztalan próbálták meg elkülöníteni és tiszta formában előállítani a penészgomba hatóanyagát, s ez gátolta a penicillin klinikai alkalmazását is. Igaz, Fleming elvégzett néhány kísérletet — nyers penicillinkészítményeit lokális kezelésre alkalmazta —, de ezek alapján még nem sokat lehetett mondani a gyógyszerről. A gyökeres változást a háború kitörése hozta. Egy csupa fiatalból álló oxfordi kutatócsoportnak sikerült kidolgoznia a penicillin tisztításának módszerét, és csakhamar megkezdhette az állatkísérleteket is. A kutatók meglepődve tapasztalták, hogy a penicillin, bár teljesen ártalmatlan a magasabbrendű élőlényekre, olyan vehemenciával pusztítja az állatok belsejében élősködő kórokozókat, mintha csak gyorsan ölő méreg volna. Különösen az a körülmény volt fontos, hogy az anyag a szervezet belsejében is képes volt hatni, tehát el tudta pusztítani a véráramba és más testnedvekbe került kórokozókat (amint kiderült, még a szifilisz spirochetáit is). Nemsokára emberen is kipróbálták a penicillint. A férfi vérmérgezést kapott, a gyógyszerrel sikerült késleltetni a halál bekövetkeztét, s a beteget csak azért nem tudták megmenteni, mert nem állt az orvosok rendelkezésére elegendő hatóanyag. Az oxfordi kutatók felhívást intéztek az amerikai tudósokhoz, hogy ők is kapcsolódjanak be a penicillinnel végzett kutatásokba. A felhívás nem maradt visszhangtalan, s ennek is volt köszönhető, hogy az addigi legnagyobb vérzivatarban emberek százezreit sikerült megmenteni az egyébként biztos haláltól. Jóllehet Fleming a továbbiakban már nem vette ki részét a penicillinnel folytatott kutatásokból, érdemeit elismerték, s joggal vehette át 1945 decemberében Stockholmban Floreyva! és Chainnel együtt a Nobeld íjat. A penicillin nemcsak egyszerűen hatékony gyógyszer volt. hanem a kemoterápia egyik új fejezetének a kezdete. Neve elválaszthatatlanul összefonódik Alexander Fleming nevével, annak a kutatónak a nevével, aki 25 évvel ezelőtt. 1955. március 12-én halt meg.- lacza -HALÁLOS LAKOMA A fényképezés pillanatában még gyanútlanul legelésző szöcskék órái meg vannak számlálva: az amerikai Kansas államban a környezetvédelmi hatóságok a gyorsan ölő féregirtók alkalmazását szorgalmazzák, a legtöbb lassan ölő hatóanyag használatát pedig korlátozzák vagy betiltják, mert bebizonyosodott, hogy veszélyesek az emberre és a haszonállatokra is. A GENETIKUS VÉDŐPAJZS Szergej Rumjanoev, az orvostudományok doktora, a leningrádi oltóanyagkutató intézet tudományos kutatója úgy véli: túlbecsüljük számos fertőző betegség veszélyét. Már több mint egy évtizede kutatja azolloati-szervezeti immunitást, az élő szervezeteknek a fertőző betegségekkel szembeni vele született sebezhetetlenségét. Mindannyian tudjuk, hogy a fertőző betegségekben érintkeznek — ezek közül egyesek szintén megbetegszenek, mások egészségesek maradnak. Sok ember él a földön, akik nem tartanak olyan betegségektől, mint az influenza, a himlő, a vérhas vagy akár a járványos agyhártyagyulladás. Még okkor is, ha közeli kontaktusba kerülnek a betegekkel, maguktnem betegsze. nek meg. A nagy járványok idején is sokakat lekaszál a betegség, a fertőzés — mások ellenállónak bizonyulnak vele szemben. Ez utóbbiaknak különleges, öröklött genetikus védőpajzsuk van, amely vele született ellenállóképességet ad a fertőző betegségekkel szemben. Rendelkeznek-e más élőlények is ezzel a szerencsés tulajdonsággal? A mikrobiológusok és immunológusok megállapították, hogy az egerek, tengeri malacok, nyúlok, juhok és majmok nagyon fogékonyaik a tépfene iránt, a kutyák, macskáik, sertések és patkányok viszont soha nem betegszenek meg lépfenében. A leningrádi intézet kísérleti mikrobiológiai laboratóriumában behatóan tanulmányozták a különböző állatfajokat a tífusszal, a tetanusszal, a botuiizmussal, gázgangrénóva! és a járványos agyhártyagyulladással szembeni sebezhetőségét. Egereket, nyulakat, tengeri malacokat, kutyákat, macskákat és majmokat fertőztek meg mesterségesen. Genetikus vizsgálati módszerekkel kimutatták, hogy a tífusz-kórokozókkal megfertőzött egerek egyik törzse megbetegedett, más törzsek képviselői viszont egészségesek maradtak. Behatóan tanulmányozták azt is, hogy miként hatnak a tífusz kórokozói az emberi vérre és a különböző állatok vérére. Kiderült, hogy a tengeri malac, a nyúl, a ló vagy az egér vörös vérsejtjeivel érintkezésbe kerülve, a kórokozók elpusztítják ezeket a sejteket. Az ember vérére azonban egészen más hatással vannak a tífusz kórokozói. Száz esetből csak tízben okoznak vörösvérsejt-roncsolódást a velük érintkezésre kerülő tífuszbacilusok. Függetlenül a klímaviszonyoktól, az észokon és délen lakó emberek vére hasonlóan reagál a fertőzésre. Az orvostudományi kutatástörténetében először végrehajtott kísérletekből sok más érdekes is kiderült. Az ikrek vérének elemrése például hasonló eredménynyel járt: a mikrobák iránti fogékonyságuk, sebezhetőségük azonos volt. Világossá vált tehát, hogy a vérsejteknek a tifuszbacilusokkal szembeni ellenállóképessége öröklött. Kezdték megérteni azokot a genetikai vonatkozásokat, amelyek jellemzik a jelenséget. Régóta tudjuk már, hogy a malária kórokozója befurakodik a vörösvértestekbe és a hemoglobinnal „táplálkozik". Miért támadja meg az elterjedt trópusi betegség jobbára az idegeneket és csak kisebb mértékben a trópusokon élőket, ott születetteket? A vizsgálatok kimutatták, hogy sok trópusi ember hemoglobinmolekulái eltérő szerkezetűek — ez a döntő tényező a malária elleni immunitásukban. Hasonlóan, ha a brucellózis kórokozója számára létfontosságú bizonyos állati szénhidrátok hiányoznak a szervezetből, ez alkati immunitást ad a fertőzéssel szemben. Az alkati immunitás az élő szervezetek evolúciója során alakult :fci, védőpajzsot létrehozva a mikrobák támadásával szemben. Sajnos, vannak szervezetek, amelyek nem rendelkeznek ilyen vele született mikróboelleoes védelemmel és ezért nem is tudnak ellenállni a fertőzéseknek. Az alkati immunitást tanulmányozó szovjet kutatók olyan eljárás kifejlesztésén dolgoznak, amellyel felderíthető lenne, hogy ki rendelkezik megfelelő genetikus védőpajzzsal és kik védtelenek ilyen vagy olyan fertőzésekkel szemben. A GÖMBVILLÁMOK A NAPBÓL ÉRKEZNEK? A gömbvillámok, ezek a rejtélyes, még nem teljesen értett természeti jelenségek, feltehetően a Napból kivetett villamos töltésű részecskegömbök - állítja Szergej Vszekjatszkij szovjet csillagász. Feltevését a napszél, a Napból kiáramló villamos töltésű részecskeáram tanulmányozására alapozza. Ebben a napszélben olyan plazmacsomók is vannak, amelyek nem bomlanak szét, mert mágneses tér tartja össze őket. Az ilyen plazmaszerkezet a Föld légkörébe hatolva gömbvillámmá alakulhat át, a földmágneses tér erővonalai mentén haladva. 18
