A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-08 / 10. szám

A Hét 4. számában megjelent Grendel Lajos: Tanügyglossza című írása, melyben a magyar tannyelvű gimnáziumok 4. osztálya számára készült irodalomtörténeti tankönyvet bírálta.

Az alábbiakban a szerzők, dr. Csanda Sándor, dr. Mózsi Ferenc, valamint dr. Tankó László, a Pedagógiai Kutatóintézet nemzetiségi osztálya vezetőjének válaszát közöljük.

FURCSA ÉRTÉKÍTÉLET

Nemrég közölte a Hét Grendel Lajos cikkét, amelyben Morvoy Gábornak tavaly megjelent kritikájára és egy 1976-ban írt tankönyvre reagál. Annak idején úgy véltük, hogy a szerzőknek nem illik sajátmagúkat védeni. Szellemi életünk jellemző fonáksága, hogy Grendel mint szerkesztő tanügyi kérdésekben szinte szakembernek képzeli magát. De nézzük „megállapításait". „A negyedikes irodalomtörténeti tankönyvnek nem világosak az elvei, koncepciója" stb. Lehet, hogy ő nem tudja, de minden tankönyv a tanterv alapján készül, amelynek koncepcióját, elveit a Pedagógiai Kutatóintézet több éves munkával, pedagógusok munkaközösségére támaszkodva dolgozza ki. A tantervet az Oktatási Minisztérium hagyja jóvá és adja ki az iskoláknak. Ez egyúttal válasz arra a kérdésre is, hogy mi és miért van vagy nincs a tankönyvben. Az van benne, amit a tanterv előír, nem lehet benne az, ami nincs a tantervben. A tonterv egyúttal óraszámban meghatározza azt is, hogy az előirt szemelvények milyen terjedelemben lehetnek a tankönyvben. Ha már ennyire kategorikusan bírálni akar Grendel, legalább azzal az alapvető elvvel kellene tisztában lennie, hogy a tanterv hivatalos, felsőbb helyeken jóváhagyott dokumentum, s a tanítónak még akkor is eszerint kellene tanítania, ha a tankönyv eltérne tőle. Ha a bíráló ezt nem veszi figyelembe, aligha a tankönyvön való javítás a szándéka. Az érem másik oldala: ha Grendel „szakértői" megjegyzéseit figyelembe vennék, annyira ki kellene bővíteni az így is túlméretezett tankönyvet (úgy látszik, nem tudja, hogy szemelvényeket tortalmazó második kötete is van!), hogy nem lehetne tanítani az erősen korlátozott óraszámban. A tanulóknak még nyelvtant is kell tanulniok, s az érettségizettek bizonyítják, hogy ebből kevesebbet tudnak, mint irodalomból. „A tankönyvben találhatók tévedések, főként technikai (nyelvtani - szerk.) jellegűek. A szerzők kénytelenek voltak egymástól függetlenül és más időben dolgozni. A nyomdában nem tudtak magyarul, s így néhány adat és cím összekeveredett. De a tanterv és a tankönyvi jegyzetek a legtöbb esetben helyesen eligazítanak. Számos kifogás pedig inkább a bírálói tájékozatlanságból ered. József Attila A Dunánál c. költeményének elemzése csak azért tűnt hibásnak Morvay számára, mert más, mint a magyarországi tankönyvekben. A tankönyvírónak ezek a gondolatai megjelentek részletesebben kifejtve az Irodalmi Szemlében (1972/3), s a szakemberek körében nem képezhet vitát, hogy a hasonlat lehet egyúttal megszemélyesítés is (pl. ha anyjához hasonlítja a Dunát). Grendel is feleletet találhatott volna számos kérdésére, ha figyelmesebben megnézi a könyvet. „Hol voltak a lektorok?" — kérdezi. Az ő nevük rajta van az első lapon. Ennyit sem olvasott el? (Grendel nem azt kérdezi kik voltak a lektorok, de azt, hogy hol voltak — szerk.) „Hol itt a tűrési határ?" (szép stílus!), „mindenféle objektív értékrendet megcsúfoló". Hasonló kifejezések tucatjával hemzsegnek bírálatában. Fölényeskedő ítéleteit Grendel meg sem próbálja indokolni, csak elképesztő nagyképűséggel kijelenti például, hogy a szlovákiai magyar irodalom áttekintése „görbe tükör", a Tőzsérről írt sorok „semmitmondók" stb. Ez a rész rövidített változata annak, amely a budapesti Gondolat Magyar irodalomtörténetében (3. kötet) és a Madáchnál is megjelent. Talán úgy képzeli, hogy egyedül csak ő szabhat itt értékrendet? S hogyan vegyük ezt figyelembe, ha még meg sem írta?

Ha valaki a nálunk használt irodalomtörténeti tankönyvet bírálja, legalább annyit tudjon, hogy az nem készülhet a szerzők vagy a bírálók szubjektív elképzelései, valami semmivel sem igazolt értékrend alapján, hanem csak az érvényes (már rég kiadott) tanterv szerint. Ezért Grendel glosszáját nem minősíthetjük másként, mint elfogult szemléletű bírálatnak. Ebben az országban, azt hiszem, nem épp ő hivatott megszabni, mit és hogyan kell tanítani magyar irodalomtörténetből.

Mellékesen megjegyzem, hogy minden idézete csupán az egyik tankönyvíró szövegéből való, jómagam a csehszlovákiai magyar irodalmon kívül József Attiláról, Radnótiról, Kassákékrál és a népi írókról írtam.

Dr. CSANDA SÁNDOR

TANÜGYGLOSSZA?

Tankönyvkiadásunknál« (hasonlóan, mint minden kiadónak) vannak nagyon sikeres, közepes és gyengébb produkciói. Tény, kevesen dicsekedhetnek nálunk olyan sikerekkel, hogy egy világkiállításon (a szkopjei tankönyvkíáflításon) egy könyvük (az ötödikes ének-zene tankönyv) az egyik első díjat nyerte: vagy hogy az egyetlen csehszlovákiai álltalános iskolai tankönyv, amit három országban (hazánkban, Magyarországon, Jugoszláviában) 15 év után is sikerrel használnak, a magyar iskolák könyve; hogy az új alsótagozatos olvasókönyvek nemcsak olvasmányosak, hanem szépek is, és — pedagógusaink hozzáértő munkája eredményeként — jó eszközei az olvasóvá és tanítvánnyá nevelésnek. Már csak ezért is érdemes lenne korunk divatos tudománya, a marxistó szemiotika módszerével feltárni: milyen terjedelemben, egy időszak teljes információanyagának hányad részeként, milyen elhelyezéssel foglalkozik a sajtó tankönyvkiadásunk értékelésével. Persze objektiv értékelésével, azaz mind a pozitjv, mind a negatív „eredményekkel". Mert csak akkor valós a kép, ha merjük védelmezni a tényleges eredményeket, és tudjuk bírálni a fogyatékosságokat. Egy-egy írás így alakíthat a valóságnak megfelelő értékrendet. Hiszen közismert: a sajtó egyrészt tükrözi egy adott társadalom elfogadott értékrendszerét, másrészt alakítja értékrendjét. De, ha volominek csak a színét vagy csak a fonákját tükrözi (következetesen) egy-két írás, nem teljes a kép, s akaratlanul is vulgarizál és szimplifikál. Az előbbi rombol, az utóbbi közízlést sért. A feketefehér színeket alkalmazó publicisztika nemcsak hitelt rontó, hanem torzítja a társadalmat és a magunkat érintő látásmódot. Az ilyen írás olyan társadalomszemléletet erősít vagy plántál a közgondolkodásba, amely nem alkalmas a széleskörű társadalmi aktivitást igénylő, társadalmi fejlődésünk gondjait, sikerei egyaránt kritikuson tekintő, de magáénak érző szocialista gondolkodás alakítására. (Hosszú fejtegetést és a kérdés alapos tanulmányozását kívánná pl. hogy a sajtó néhány valóban sikeres központi CSEMADOK-rendezvényt miért értékelt „aló," hallgatott el, vagy miért egy már lerágott csonton rágódik?)

Tudjuk-e bírálni tankönyvkiadásunk fogyatékosságait? Mindig szívesen idézem Igor Tamm, Nobel-díjas elméleti fizikusnak azt a megállapítását, hogy a tanítvány nem bögre, amelyet meg kell töltenünk, hanem fáklya, amelyet lángra kell lobbontanunk. A tízévenként megduplázódó ismeretó radat szétfeszíti a tananyag-központú iskolát. A tananyag szakadatlan bővítése törvényszerűen tanulói túlterhelést okoz és végül csömört idéz elő. Ha a műveltséget kincstárnak tekintenénk, akkor ez a következtetés valóban kikerülhetetlen lenne. S hogy ez mégis világprobléma, arra számtalan példát hozhatnék (pl. egy amerikai kiadvány címe: Megoldhatatlan

feladatunk: a tanítás). Mivel az irodalom Kelet-Közép-Európában közismerten nemzeti jellegű tudatjelenség, azaz érzelmileg megfestett terület, itt a fcér«fés még érzékenyebb. S amióta tantárgyakra osztották az óratervet, kezdték egyre sűrűbben teleírni az irodalom tankönyveinek is a lapjait. Újobb és újabb ismeretelemek (művek és irányzatok, nevek és adatok), a társművészetek és társtudományok (az információelmélet, a jeltudomány, a kommunikációelmélet, különböző esztétika értelmező irányzatok, szövegelemzési technikák) kívánkoznak és préselődnek a tankönyvbe. így születtek meg az olyan kétórás tantárgyak, melyeknek egyéves követelményrendszere 500 (azaz) hárompercenként új) elsajátítandó fogalmat (nevet, adatot) sorol fel és követel meg. Ez ellen az agy természetes biológiai védekezése a leiejtés. Mit tanítani, mit kihagyni? Ettől visszhangzik a szaksajtó Moszkvában és Párizsban, Prágában és Varsóban. Gál Szabó István pl. Budapesten úgy véli, hogy az új magyarországi tankönyvekből nem lehet tanítani; Prágában nem igen akad szerző, mert „ .. .új tankönyvet régi módon írni nem lehet. Azaz úgy, hogy a tankönyvírás lelkes, felkészült, tudományban és pedagógiában jártas szerző mellékhivatósú, rövid határidős fel-MIELŐTT KRITIZÁLNI KEZD AZ EMBER...

Úgy látszik, manapság mindent örömmel olvasunk, jót, rosszat egyaránt. Hadd kezdjem rövid hozzászólásomat Grendel Lajos Tanügyglossza c. cikkéhez azzal, hogy én is örömmel olvastam írását a Hét ez évi 4. számában. Az én örömöm azonban kizárólag abból ered, hogy végre o pedagógián kívül állók is érdeklődni kezdenek az iskola gondjai iránt, amelyek, mondanom sem kell, mindig akadnak, főleg azért, mert kis létszámmal sok fontos fekrdatot kell megöl«fanunk. És csak figyelmeztetni szeretnék a glosszaírónak ónra a kitételére: „Mi, írók, kritikusok, irodalmár értelmiségiek nem figyelünk eléggé oda tankönyvkiadásunkra, s nem vitás, hogy mulasztást követünk el. -lg» igaz! Ezért nem egészen értem, miért örült hát Grendel Lajos annyira Morvay Gábor cikkének, omelyiben a szóban forgó 4. osztályos Irodalomtörténet hibáiról ír, hisz jó és becsületei szándékkal a hiányosságoknak aligha lehet örülni. Cikkét pedig Morvaytól függetlenül is megírhatta volna, sőt jóval korábban is, ha igazán szívügye az irodalomoktatás, a pedagógia és a tankönyvkiadás „házunk táján" S merem állítani, ha azt őszinte

jó szándékkal, segíteni ok órással írta volna meg, s ha a jó eredményekről (is számot ad (ilyenek is vonnök!), miitóenki kétszeres örömmel olvasta volna írását.

Cikkének min«Jen téves állítására nem térek ki. Mindössze négy megjegyzést tartok fontosnak az olvasók tudomására hozni:

1. A tankönyvszerzők minden esetben a Pedagógiai Kutatóintézet írásos utasítása (koncepciója) és az érvényes tonterv alapján «Jolgoznak. így történt a 4. osztályos tankönyv esetében is. A tankönyveknek tisztázottak az eszmei, pedagógiai, tartalmi és módszertani vonatkozásai, szempontjai, s azokat nem lehet összekeverni egyéni, szubjektív elvárásokkal, kívánalmakkal, így „módosítani" sem lehet, kinekfcinek az ízlése és megítélése alapján. A tankönyvben nem az szerepel, aki vagy cumi a szerzőnek éppen tetszene, de az, amit a tanterv előír. A tanterv a tankönyvszerző számára törvény és rendelet, ehhez szigorúan alkalmazkodni kell, és ezért végső soron a tantárgy-szakbizottság felelős. A tantervét az Oktatási Minisztérium hagyja jóvá. A tantervét tehát nem lehet olkal«wnszerűen változtatni, csak ha

azt a jóváhagyó szerv elrendeli; gyakorlatikig országos és általános iskolareformok alkalmával. A gimnáziumi magyar nyelv és irodalomoktotás jelenleg érvényes tantervét 1970. július 22-én kelt 9261/70 B/1 számú irányelvével hagyta jóvá a Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma, és az új«iöb 1984. szeptember 1-én lép érvénybe.

A glosszaíró Grendel Lajos által felsorolt tartalmi kifogásokhoz: „Mellesleg” Füst Milán és Reményük Zsigmond nem drámaíró! Továbbá a tankönyvből általa hiányolt írók: Sarkadi Imre, öitkény István, Sütő András, Páskándi Géza, Gél léri Andor Endre, Weöres Sándor, Csoári Sándor, Kótnoky László, Kormos István, Orbán Ottó, Rába György, Rákos Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Cseres Tibor, Kardos G. György, Kontód György, Ottlik Géza — két-három kivételével a magyarországi irodalomtanításban, tankönyvekben sem szerepelnek, holott a 4. osztályban Magyarországon nem évi 60, de évi 87 órában tanítják az irodalmat. Az említett két-három író sem mindig önállóan, mó-14